Tigrisek a sárban PDF
Preview Tigrisek a sárban
Otto Carius Tigrisek a sárban Az 502. nehézpáncélos zászlóalj harcai Narva és Dünaburg előtt B.H.N. 2015 ELŐSZÓ Mi, a német Wehrmacht egykori katonái nagyon hálásak vagyunk a különböző külföldi kiadóknak a második világháborúról szóló könyvek megjelentetéséért. Ezek a publikációk ellentmondanak a német katonát a filmipar, a televízió és a sajtó részéről éró rágalmaknak, és számos forrás felhasználásával tárgyilagos képet festenek a Wehrmachtról. Különösen hálásak vagyunk pedig azokra az elesett bajtársainkra emlékezve, akik - együtt Nyugat-Európa valamennyi országának önkénteseivel - azért harcoltak, hogy megmentsék földrészünket a kommunizmustól, s akiknek emlékét a rágalmazó megnyilvánulások beszennyezik. Máig jó szívvel emlékezem a spanyol „Kék Hadosztállyal” közös bevetéseinkre. Sajnos megértük, hogy saját hazánkban háborús emlékműveket pusztítanak el és gyaláznak meg, miközben Brémában, Hamburgban és Bonnban ünnepélyes külsőségek közepette „az ismeretlen katonaszökevénynek" avatnak „hősi emlékműveket” (Az érdekesség kedvéért ezen a helyen meg kell említenem, hogy 1944. december 31-ig a Wehrmacht 1408 dezertőrét vették nyilvántartásba; ehhez képest az öt háborús év alatt a fegyveres erőknél mintegy hétmilliónyian teljesítettek szolgálatot!) Nem akad más nemzet, amely megengedne magának ilyen arcátlanságot, és szégyenkezve mondom: olyan sem. amelyet 1945 után ennyire sikeresen csaptak be, mint a németet. Ezt a képet a legújabb források ismeretében sem módosítják. Az „átnevelés", amely a Harmadik Birodalom számos egykori propagandistájának segítségével folyik, maradéktalanul sikeres. A hagyományokból gúnyt űznek, a Wehrmacht és az egész nép második világháborús teljesítményét legfeljebb egykori ellenségeink ismerik el - mi több, csodálják. Minden egyes katona eleget kell, hogy tegyen a kötelességének „amint ezt a törvény rendeli” Azt, hogy ki az ellenség, soha nem ő határozza meg, hanem a politikusok írják elő számára. „Mourir au feu ou sur la route, cést le métier du soldat. (’Meghalni az ellenség tüzében vagy az úton - ez a katona mestersége.) Napóleon e mondása az elkövetkezendőkben is minden katonára érvényes lesz. A közös sors valamennyi nemzet harcosait összeköti, amint ez számos találkozó során is megmutatkozik. 1945 óta nem telt el hét, hogy a világban valahol ne lett volna háború. Ebben az évszázadban a két világháború után a Szövetségesek győzelmi mámorukban kétszer veszítették el a világbekét, mert híján voltak annak, amit az ókoriak modestiának és sophrosynének - visszafogottságnak és önmérsékletnek - neveztek. Reméljük, hogy a közeli jövőben olyan politikusok szava érvényesül majd, akik a legdicsőségesebb küzdelmek során és a diadal mámorában is mindig szem előtt tartják a politikai célokat. Minden ember békében és szabadságban akar élni. Nem elég azonban, ha mindig csak emberi jogokról beszélünk - rá kell mutatnunk az ember kötelességeire is. Reménykedjünk, hogy az ifjú nemzedék a béke tartós világrendjét teremti meg. Ehhez azonban elengedhetetlen valamennyi nemzet kompromisszumkészsége. Mi, az egykori frontkatonák mindenesetre saját tapasztalatunkból tudjuk, és elesett bajtársaink nevében, figyelmeztetésképpen adjuk tovább: a háború a politikában a legrosszabb alternatíva! Otto Carius AZ 1960-AS ELSŐ KIADÁS EREDETI ELŐSZAVA Frontélményeim első lejegyzését pusztán az 502. Tiger páncélososztályunk tagjainak szántam. Amikor aztán ennek alapján megírtam e könyvet, az volt a célom, hogy hozzátegyem a magamét a német frontkatona becsületének helyreállításához, akinek - tudatos és nem tudatos - rágalmazását 1945 után bel- és külföldön egyaránt szisztematikus módon folytatták. Ugyanakkor a nyilvánosságnak joga van tudni, hogy milyen volt a háború, s milyen volt a német katona valójában. Ez a könyv elsősorban a páncélos fegyvernembeli bajtársakat szólítja meg. Legyen számukra emlékeztető azokra a nehéz időkre, amelyekben pontosan azt tettük, amit a más alakulatoknál szolgáló katonatársaink ugyancsak elmondhatnak magukról: a kötelességünket. A beszámoló súlypontját jelentő, 1944. február 24-e és március 22-e közötti bevetéseket azért tudtam ilyen pontosan ábrázolni, mert sikerült megmentenem a háborúból a hadosztály és a hadtest által készített harcjelentéseket. Annak idején kézbesítették nekem, én pedig hazaküldtem. Ami a többi bevetést illeti, személyes emlékeimen kívül rendelkezésemre álltak a szokásos hivatalos dokumentumok. Otto Carius HÍV A HAZA „Igazán érdekelne, mire kell nekik az a kis ember” mondta az egyik skatjátékos. Egymáshoz közel húzódva, a térdükre helyezett bőröndön kártyáztak. A búcsút igyekeztek megkönnyíteni: ugratták egymást, tromfoltak, számoltak. Az „igazán érdekelne, mire kell nekik az a kis ember” szavak rám vonatkoztak. A fülke ablakánál álltam, és miközben a vonat a Rajna- síkságon át kelet felé zakatolt, én visszafelé, a Haardt-hegység felé néztem. Olyan volt, mintha egy hajó a biztos kikötőt elhagyva a bizonytalanba indulna. Időről időre megbizonyosodtam róla, hogy a behívóparancs még a zsebemben lapul: Posen (Ma Poznan Lengyelországban), 104. gyalog pótzászlóalj - gyalogság, minden fegyvernemek királynője! Én voltam a társaság Benjáminja, és még csak rossz néven sem vehettem a többiektől, hogy nem vettek komolyan. Hiszen nem is bántó szándékkal mondták... ellenkezőleg, teljesen érthető volt a dolog. A sorozáson kétszer is felmentettek: „Ideiglenesen alkalmatlan, soványság!” Kétszer voltam kénytelen hevesen nyeldekelni, és lopva a szememet törölgetni. Istenem, hiszen odakint a fronton nem az számított, ki hány fontot nyom! Eközben hadseregeink Lengyelországban egyedülálló diadalmenetben törtek előre, és néhány nap óta immár Franciaországnak is el kellett szenvednie fegyvereink első, megrendítő csapásait. Apám is ott volt, aki a háború kezdete óta ismét egyenruhát viselt. Anyámnak most alighanem elég volt kis háztartást vezetnie, miután bátyámmal együtt visszatérhetett határ menti szülőhelyére... Nekem pedig Posenben kellett megélnem tizennyolcadik születésnapomat - első ízben egyedül, magamra hagyatva. Csak most tudatosult bennem, milyen boldog ifjúságot köszönhettem szüleimnek! Vajon mikor és hogyan térek majd vissza, mikor ülhetek le újra a zongora mellé, mikor vehetek a kezembe csellót vagy hegedűt? Még néhány hónappal ezelőtt is úgy terveztem, hogy a későbbiekben zenei tanulmányokat folytatok. Aztán meggondoltam magam, és a gépészettel kezdtem kacérkodni. Ezért is jelentkeztem a páncélelhárításhoz. Nekik azonban ekkor, 1940 tavaszán nem volt szükségük önkéntesekre. Gyalogossá kellett, hogy legyek - sebaj, a lényeg, hogy bejutottam! A fülkében idővel csend lett. Alighanem mindenkinek bőven volt mit végiggondolnia, s az utazás hosszú órái bőséges alkalommal szolgáltak erre. Amikor végül elgémberedett lábbal, merev derékkal leszálltunk Posenben, tulajdonképpen örültünk, hogy nem kell tovább gondolkodnunk. A 104. gyalog pótzászlóalj egy különítménye fogadott bennünket, ránk parancsoltak, hogy vegyük fel a lépést, és a laktanyába vittek bennünket. Körletünkben szépségnek nem sok nyomát leltük. Negyven társammal találtam magam egy helyiségben, a szűkös térben épphogy elfértünk. A haza védőjének magasztos feladataiból nem sok maradt számunkra, ugyanis megkezdődött a létért való küzdelem az öregkatonákkal, akik kellemetlen „jöttmenteknek” tekintettek bennünket. Én szinte kilátástalan helyzetben voltam: alig sarjadt a szakállam! Mivel, úgy látszik, az igazi férfiasságnak az erős borosta a jele, a kezdet kezdetétől defenzívába szorultam. Ám a többiek irigyeltek, amiért nekem egy héten mindössze egyszer kellett borotválkoznom. A szolgálat ellátása olyan igénybevételt jelentett számomra, hogy idegeim pattanásig feszültek. Valahányszor félholtra gyakorlatoztattak bennünket, vagy a terepkiképzések alkalmával a gyakorlóterek piszkában fetrengtünk, gyakran jutott eszembe a Maximilianeum. Csak jóval később tanultam meg értékelni az efféle alapos kiképzést; nemegyszer a Posenben szerzett ismeretek alkalmazásával tudtam kivágni magam veszedelmes helyzetekből. Néhány órával később minden kellemetlenséget elfelejtettünk, és dühünknek, amely a szolgálat során a katonaság, az elöljárók és saját ügyefogyottságunk miatt gyűlt fel bennünk, immár nyoma sem maradt. Alapjában véve ugyanis meg voltunk győződve arról, hogy mindennek megvan a maga értelme. Szerencsésnek mondhatja magát minden nép, melynek ifjúsága olyan készségesen száll síkra, és olyan önzetlenül harcol a hazájáért, ahogyan ezt a német fiatalok a két világháborúban tették. Miután a mindannyiunkat eltöltő eszményekkel visszaéltek, senki sem tehet az ifjúságnak olyasféle szemrehányásokat, amilyenekben e háború után része volt. Kívánjuk mostani fiatal nemzedékünknek, hogy ne kelljen ahhoz hasonló csalódást megélnie, mint amilyet nekünk okoztak. Még szebb volna, ha egyszer olyan kor köszöntene ránk, amelyben egyetlen népnek sem lenne szüksége katonákra - merthogy kitört az örök béke. Posenben arról ábrándoztam, hogy a gyalogsági alapkiképzést rendíthetetlenül végigcsinálom, ám végül csalódnom kellett. Ott voltak mindenekelőtt a teljes felszereléssel végrehajtott menetgyakorlatok. Tizenöt kilométerrel kezdtünk. Ezt a távot hetente öt kilométerrel toldották meg, míg elértük az ötvenet. íratlan törvény volt, hogy ilyenkor a géppuskákat az érettségizetteknek kellett vinniük. Szemlátomást engem, a legcingárabb tökfilkót akartak próbára tenni, kideríteni, hol húzódnak makacs teljesíteni akarásom határai, Nem csoda hát, hogy egy szép napon ínhüvelygyulladással és egy galambtojás nagyságú, gennyedző hólyaggal tértem vissza a laktanyába. Posenben a gyalogsági virtus újabb próbáit már nem volt alkalmam kiállni. Áthelyeztek bennünket Darmstadtba. Szülőhelyem közelsége nyomban barátságosabb megvilágításba helyezte a katonáskodást, és további hajtóerőt jelentett ama nem megalapozatlan kilátás, hogy rövid, hétvégi eltávozásra mehetek. Így aztán majd kibújtam a bőrömből, amikor a századparancsnok tizenkét önkéntest keresett a páncélos fegyvernemhez. Csak autószerelők jelentkezhettek volna, de - részvétteljes mosollyal - engem is besoroltak a tizenkettő közé. Az Öreg valószínűleg örült, hogy megszabadul tőlem, a fél adagnyi katonától. Döntésemet mindazonáltal nem egészen tiszta lelkiismerettel hoztam meg; apámnak semmilyen fegyvernem, még a repülők ellen sem volt kifogása, a páncélosokat azonban kategorikusan elutasította. Lelki szemeivel valószínűleg már látta is, amint nyomorúságosan bennégek egyben. És most mégis a fekete egyenruhánál kötöttem ki! Ezt a lépésemet soha nem bántam meg, s ha még egyszer katonává kellene lennem... számomra csak a páncélos fegyvernem jöhetne szóba. A vaihingeni 7. páncélos pótosztálynál megint újonc lettem. Harckocsiparancsnokom August Dehler altiszt volt, kifogástalan fickó és remek bajtárs. Töltőkezelő lettem, és valamennyien roppant büszkék voltunk, amikor megkaptuk új, cseh ,,38(t)” harckocsijainkat. A 3,7 cm-es lövegünkkel és két cseh géppuskánkkal hallatlanul erősnek éreztük magunkat. A páncélzat lelkesedéssel töltött el bennünket, és nem sejtettük, hogy rövid idő múltán kiderül, hogy csupán lélektani védelmet jelent számunkra: éppen csak megfogta a gyalogsági lövedékeket. A páncélos játékszabályokat a holsteini Putlosban tanultuk meg: az itteni gyakorlótérre éleslövészet céljából érkeztünk. 1940 októberében Vaihingenben felállították a 21. páncélosezredet, amelyet aztán röviddel az oroszországi hadjárat előtt az ohrdrufi gyakorlótéren a 20. páncéloshadosztályba soroltak be. A páncélos fegyvernem magasiskoláját gránátos-alakulatokkal közös gyakorlaton járatták ki velünk. Amikor 1941 júniusában kiosztották a tartalék fejadagokat, tudtuk: most elkezdődik! Azt, hogy hol kerül sor a bevetésünkre, senki sem tudta, míg csak útnak nem indítottak bennünket Kelet-Poroszországba. Bár az ottani parasztok megsúgtak nekünk ezt-azt, még ekkor is úgy hittük, odavezénylésünk célja a határ biztosítása. Ez a feltételezés csalódást okozott nekünk, Putlosban ugyanis már merülő harckocsikon gyakorlatoztunk, amelyek víz alatt közelítették meg a partot, s csak előtte bukkantak a felszínre. Mindebből arra tippeltünk, hogy Anglia lesz az ellenfél. Ehelyett ott álltunk Kelet- Poroszországban. Kételyeink azonban nem sokáig gyötörtek bennünket. Június 21-én este felvonultunk a határra, és az eligazításon végleg megbizonyosodhattunk arról, hogy küszöbön áll a bevetésünk. Mindenki jeges nyugalmat színlelt, bensőnkben azonban mindnyájan nagyon izgatottak voltunk. Feszültségünk az éjszaka során csaknem elviselhetetlenné fokozódott, s amikor hajnalban hadosztályunk felett kelet felé tartó bombázó- és Stuka- kötelékek húztak el mennydörögve, Kalwayától délre, egy erdő szélén, a szívünk a torkunkban dobogott. Századparancsnokunk harckocsiján volt egy rádiókészülék, amely öt perced az X-időpont előtt hivatalosan bejelentette az oroszországi hadjárat kezdetét. Közülünk, néhány tisztet és altisztet kivéve, még senki nem volt éles bevetésen. Éles lőszer hangját addig csak lőtéren hallottuk, Bizalommal tekintettünk fel az „öregekre”, akik már Vaskeresztjeiket és Rohamjelvényeiket viselték, s úgy tűnt, halálosan nyugodtak. Bennünket zsigeri nyugtalanság fogott el. Úgy véltük, bármely pillanatban ránk zúdulhat az oroszok tüze, de továbbra is csendes volt minden - megváltásként éltük meg, amikor megérkezett a támadási parancs.
The list of books you might like
