Takács Ince

234 Pages·2012·7.89 MB·Hungarian

NÉRÓTÓL
DIOKLECIÁNIG
AKERESZTÉNY ÜLDÖZÉSEK TÖRTÉNETE
IRTA
P. TAKÁCS INCE O. F. M.
SZENT ISTVÁN-TÁRSULAT
AZ APOSTOLI SZENTSZEK KÖNYVKIADÓjA
BUDAPEST, 1933
Nihil obstat.
Dr. Michael Marczell,
censordioecesanus,
Nr. 2802. Imprimatur.
Strigonii, die 23. Septembris 1932.
Dr. Julius Machovich,
vie. gen.
Nihil obstat.
Dr. P. TheodoricusVargha O. F. M.,
censor provinciae.
Imprimatur.
Budapest, die Ir. Januarii 1932.
P. Victor Vinkovits,
minister provincialis.
Stephaneum nyomda és könyvkiadó r. t., Budapest,
Nyomdaigazgutó : Kohl Ferenc.
ELÖSZÓ~
Az Egyház első három véres századának története
tele van érdekességgel és aktuális vonásokkal. Minden
kinek a lelkét megragadja ugyanis az a tény, hogy hité
nek hősei mennyit szenvedtek valamikor igazukért, a
keresztény elvekért, másrészről pedig mindig is aktuális
ez a téma, mert minden időben üldözték az Egyházat;
üldözik korunkban is, amikor is több-kevesebb különb
séggel mutat fel országonként vagy vidékenként hit
vallókat a küzdő Egyház. Vértanuk születnek Mexikó
ban, Kínában, Spanyolországban és ahol csak üldözik
a Krisztus alapította Egyházat. Az Egyháznak ez a tör
ténete pedig mindig hatalmas erővel ragadja meg a
hívőket.
A véres, majdnem három százados keresztényüldözés
történetét nem írták meg egységesen, azért úgy kell
azok részleteit a korabeli és későbbi írók műveiből,
feljegyzéseiből összegyűjteni.
Több üldözésről kortársak, vagy majdnem korabeli
írók értesítenek bennünket. Igy pl. a Néró által okozott
katasztrófáról a pogány római Tacitus ad Annaleseiben
elég részletes leírást; Traján császár idejében a keresz
tényekkel való bánásmódrólaz ifjú Pliniushozírt császári
leirat, valamint Pliniusnak ecsászárhozbeadott relációja
hoz érdekes adatokat. A keresztény író Tertullián a
Septimius Severus-féle űldözésre a legjobb forrás. Szent
Cyprián Décius és Valérián császárok idejében elsőrendű
tanu «tractatusaival» és leveleivel a szenvedő kereszté-
1*
4 ELÚSZÖ
nyeket illetőleg. Míga legvéresebb és utolsó nagy üldö
zésről, a Dioklécián-féle keresztényellenes rohamozásról
az abbanaz időben élő Lactantius és Eusebius, eza nagy
történetíró és adatgyűjtő, színes ecsetvonásokkal örökí
tik meg az akkori császárok okozta tengernyi keresztény
szenvedést.
Amikor azonban ilyen jó forrásokra nem támaszkod
hatunk, akkor azokhoz a segédeszközökhöz kell fordul
nunk, amelyek legalább egy-egy adattal hozzájárulnak
az elfogulatlan történetírás épületének megszilárdításá
hoz. Ilyenek főképen az Ú. n. vértanuk aktái, vagyis a
vértanuk perének, elítélésének és szenvedésének írásba
foglalása. Ezek háromfélék: acta proconsularia, vagyis
hivatalos, szűkszavű, korabeli jegyzőkönyvi kivonatok,
amelyek éppen azért történeti szempontból a legérté
kesebbek ; azután az acta vagy passiones martyrum,
amelyekben megvan ugyan a történeti alap és háttér,
azonbantöbbé-kevésbbémárkésőbbiíróktollán keresztül
megtoldva és bővebb formában jutottak el hozzánk.
Végre a legenda martyrum, amelyben már csak keresve
találhatjuk meg a történeti magvat, mivel a későbbi
korok csodátkereső és szokatlant hajhászó jámbor írói
majdnem a felismerhetetlenségig elváltoztatták a valót.
A legenda martyrum éppen azért a legtöbb kritikát
igényli. Ezenkívül a keresztény üldözések korára fényt
deríthetnek a katakombák felfedezései, feliratai, sokszor
festményei, továbbá a régi martirológiumok és kalen
dáriumok.
A keresztények üldözésének három századáról szóló
irodalom szinte beláthatatlan sok írásművet ölel föl.
Utaljunk csak ez irodalom fellendülését okozó főbb út
jelzőkre. A középkori legendák után a XVI. században
döntő jelentőségű volt az az esemény, hogy 1578-ban a
mostani Via Salaria Nuován véletlenül felfedezték a
jelenlegi Trason és Saturnin katakombát; Bosio Antal
ELŰSZÖ 5
tovább kutatta annak környékét, majd megírta éskiadta
1632-ben Roma sotterranea c. alapvető munkáját. Ezzel
a katakombák nagy titkai, a vértanuk ereklyéi iránt
elemi módon felkeltette az érdeklődést. Ebből kifolyólag,
még szintén a XVII. században, 1643-ban Bollandus és
társai Antwerpenben megindítják az Acta Sanctorumot,
amelynek legnagyobb része vértanukról szól. Th. Ruinart
1689-ben Párizsban Acta primorum martyrum sincera
et selecta című gyüjteményét kőzli, amely szakszerűen
foglalkozik az egyes vértanuságok történeti hátterével,
az üldözések körülményeivelis. Későbben, a mult század
folyamán Marchi újra kutatni kezdi a katakombákat,
egész írógárdát nevel magának, akik a keresztény őskor
minden katakombai vonatkozását igyekeznek kiaknázni.
Világhírű tanítványa l- B. de Rossi, ezé meg Orazia
Marucchi, továbbá Steoenson, Armellini, Wilpert és
Styger, azok, akik fölkeltették az érdeklődést az első
századok vértanui és üldözései iránt. Ugyanakkor
Th. Mommsen az üldözések rendszerét, jogi hátterét és
indokait igyekezett nagy készültséggel megvilágítani.
Ezek után méltán sorakozik az üldözések történetének
egyik legjobb irodalmi megnyilatkozása, Paul Aliard
munkája: Histeire des persécutions 3 k., 1885-1886
és az 1890-ben a kétkötetes La persécution de Dioelétien
etletriomphe del'Eglise. Erről a kettős munkáról együtt
véve elmondhatjuk, hogy klasszikus foglalata a Nérótól
Diokléciánig terjedő véres eseményeknek.
E mű rövid áttekintést akar nyujtani az üldözések
koráról. Ezt egyrészt a minél szélesebb körben való
érthetőség és közlékenység közvetlenségével teszi, más
részt pediga lényegesebb éslegszükségesebbtudományos
munkákra vagy éppen forrásokra való utalással, hogy
így tulajdonképpeni célját, az Egyház véres, de dicső
őskora iránti érdeklődésfelkeltését elérje ésaz Egyház
isteni eredetében'való hitet megszilárditsa.. A szerző.
BEVEZETÖ RÉSZ.
1. A k.eresztény üldözések okaí.
Krisztus Urunk idejében a pogány római birodalom
hatalmának és kiterjedettségének legszélesebb határai
felé közeledett. A mai Európának legnagyobb része:
a Rajnán túl (Gallia) és a Dunán innen mind Rómának
hódolt. Észak-Afrika, Egyiptom, Mauretánia, egész Kis
Ázsia és Szíria a perzsa határokig a római sasok éles
tekintetétől remegett. E roppant világbirodalomban a
pogány vallás volt az uralkodó az ő számtalan isteneivel,
félisteneivel és a képzeletet gyönyörködtető mitológiai
alakjaival. A sokistenhivés babonasága az egész pogány
római társadalmat áthatotta és uralkodott a közélet
minden rétegében. A római istenek szobrai ott voltak
az utcákon, ott meredeztek a ligetekben és berkekben.
A római polgár kertjei és parkjainak virágai között
Vénusz, Ámor, Diána szobrai rejtőztek. A szenátus és az
amfiteátrum tele volt mitologikus szobrokkal. Arómaiak
házi szentélyeiben a nagyobb és kedvenc istenségek
foglaltak helyet. A pogányok áldozatot mutattak be
ezeknekaz isteneknek és csak azutánindultak háborúba,
kezdték meg a perrendtartást. Istenszobrokkal kedves
kedtekegymásnak. Sok kereskedő, aranymíves, szobrász,
istenképek gyártásából élt. Egyszóval az állami és pol
gári élet legkisebb szövevényeit is a pogányság vonat
kozásai tarkították. A pogány embernek egészgondolat..
világa az istenekkel volt kapcsolatos; mindenben azok
nak megszemélyesitését látta: a szerencsében (Fortuna),
1. A KERESZTÉNY ÜLDÖZÉSEK OKAI 7
a szerelemben (Ámor, Vénusz), a szórakozásban (Diana
stb.), bosszúállásban, egyszóval az erényekben vagy
bűnökben mindig az istenek alakjai lebegtek szemei
előtt. Természetes, hogy az ilyen vallás tetszett az
ösztönös emberi természetnek, mivel önmegtagadást
vagy lemondást nem követelt.
A keresztény hit a pogány
vallás ellensége.
Képzelhető, mennyire elevenére talált a római ember
nek az, aki vallása, misztériumai és hitrendszere ellen
merészelt valamit is szólni, vagy tenni. A keresztény
vallás tehát, amely éppen ez időben kezdett terjeszkedni
Palesztinából, homlokegyenest ellenkezett a pogány
római bálványimádás és sokistenhivés mindennemű for
májával. Az ellentét főleg a kereszténység egyisten
hivésében ésa pogányság számtalan sok istenében ütkö
zött ki. A keresztények joggal hirdették az egy Istenről,
hogy csak egyedül Ö az igaz Isten, aki föltétlen meg
hódolást, abszolút elismerést kíván minden ember részé
ről. A keresztények Istene nem tűr maga mellett vetély
társakat. Azért a keresztények a római istenképeket
csak faragványnak, festménynek és szobornak tartották,
amelyeka bálványimádásnakésa babonaságnaktényezői
voltak. A zsoltáros szerint (95, 105.) «Apogányok min
den istenei gonosz lelkek, ördögök»; míg a keresztények
Istenükről azt énekelték: «Nagy az Úr és igen dicsé
rendő, rettenetes minden istenek fölött». (95. zs.) Ebből
következtethető, hogy amily szöges ellentétben van az
igazság a hamissággal, olyan nagy a különbség a keresz
tények egy Istene és a pogány bálványok sokasága
között, Sejthető, hogy ennek a nagyellentétnek nagy
kisűlései lesznek; véres összeütközésnek kell eldönteni,
hogy melyik félfogja uralmátalelkek fölött megerősíteni.
És bár ebben a harcban, három századon ker-esztülkm-
8 BEVEZETŐ RÉSZ
sőleg a kereszténység veszített, mégis ez a küzdelmes
három század, elpusztíthatatlanságának is tanubizony
sága, amint az igazság is elpusztíthatatlan. Krisztust
a keresztény vallás nem adta föl. A pogányok éppen a
keresztények nagy állhatatosságából győződtek meg
arról, hogy mily fönséges erőt kölcsönzött híveinek a
keresztények Istene. Addig azonban sok Krisztushívő
vérének kellettt elfolvnia.
De tegyük föl, hogy valamelyik műveltebb pogány
római főnemes lassan-lassan beláttaazt, hogy az ő vallá
sánakmesésváltozatossága, a bálványokésistenektarka
sorozata csak a képzeletet tudja lekötni, vagy foglalkoz
tatni, de nem tudja a szívet-lelket és az igazság után
vágyód6 jobb meggyőződést kielégíteni ; akkor ter
mészetszerűen az evangéliumi új hír felé, a keresztény
vallás felé hajlott, amely - az ő egyistenségével, egy
szerűségével, fönségével és józanségával. mint mágnes
központ az iránytűt - vonzotta maga felé az igazságot
kereső pogány embert. De az utols6 pillanatban, amidőn
a délceg patricius a keresztény vallás iránt érdeklődve
óhajtotta annak igazságait átkarolni, megdöbbent arra
a gondolatra, hogy ennek a vallásnak alapítója, lelke és
központja az a Krisztus, aki a rómaiaktól annyira meg
vetett és lenézett zsidók közül való és olyan rettenetes,
megszégyenítő és meggyalázott m6don halt meg a
keresztfán, amelyre a római felfogásszerint csak alélek
nélküli rabszolgákat és a legelvetemültebb bűnösöket
szokták fö1feszíteni. Hogyan higgyen ebben a Krisztus
ban a büszke római jellem? Ez az a stultitia crucis, a
kereszt oktalansága, amelyet Szent Pál is említ és amely
a pogányok áttérésének legnagyobb akadálya volt.
A legtöbb római a megfeszített Krisztus hallatára meg
torpant és azért inkább az Olympuson székelő Zeusnak,
a habokból született- Vénusznak, a nap felé lovagló
Mithrasznak hódolt, mint·a keresztnek. De még itt-sem