Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban PDF
Preview Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban
Müller Rolf Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban Hungarian edition © Jaffa Kiadó, 2012 Előszó Bacsó Péter A tanú című 1969-es filmjében Virág elvtárs Pelikán gátőrhöz lépve a következőket mondja: „Ezt a zakót például 1938-ban varrták. Angol szövet, nyolcvanöt százalékos gyapjú. A válla egy kicsit túl van tömve, de a reverje jó”. A szürke, beteges embernek tűnő pártfunkcionárius ezzel a gátőr tudtára adja, hogy a hatalom a halandó állampolgár minden egyes lépéséről, viselt dolgáról tud. Ez az üzenet ma is mindenki számára egyértelmű. A mondatok mögött meghúzódó, másodlagos jelentésréteg azonban már csak jóval szűkebb csoporthoz jut el: nevezetesen, hogy Virág elvtárs „eredetije”, a második világháború utáni politikai rendőrséget évekig irányító Péter Gábor, szabóinasként kezdte a pályafutását. Ez a filmjelenet jutott elsőként eszembe, amikor 2011 nyarán e könyv megírására felkérést kaptam. Arra gondoltam, hogy ilyen „bepillantások” mentén fogom elbeszélni a magyar politikai rendőrség 1945 és 1956 közötti történetét, mivel ezek segítenek abban, hogy a tudományos ismeretterjesztés műfaji követelményeinek eleget tegyek. Kihúznak majd a csávából, amikor olyan feladatokkal kell megbirkóznom, mint az osztályok, alosztályok sorjázásától és a számadatoktól száraz, de elengedhetetlen szervezeti rekonstruálás, vagy a vezetők pályájának ismertetése, amelynek során életrajzi adatok tömkelegét ömlesztem az olvasóra. Első nekifutásra nem is tűnt különösebben nehéz feladatnak kiválasztani a csomópontokat. Az említett szervezettörténet és vezérkari „csoportkép” után következik a pártirányítás, majd az ügynökök és a titkos technikák, végül a hivatásosok és működésük látható jelei, az egyenruhától kezdve egészen a helyszínekig. A probléma ott kezdődött, amikor az elmúlt tizennégy év alatt felhalmozott forrásanyagra támaszkodó mondanivalómat ésszerű terjedelmi korlátok közé kellett szorítani. Részben ennek lett a következménye, hogy a téma köztörténeti vonatkozásai csak jelzésszerűen kaptak helyet. Ugyanakkor tudatos döntés is volt, hogy az 1945 utáni koalíciós idők, majd a teljes kommunista hatalomátvétel utáni évek politikai mozgásait, párt- és államigazgatási rendszerét e kötetben nem fogom részletekbe menően ismertetni. Miként nem akartam elmerülni a „nagy perekben” sem. Mindezekről temérdek tanulmány, könyv látott már napvilágot, bemutatva a diktatúra kiépülésének állomásait, elemezve az egyes ügyeket, azok mozgatórugóit. Nem kívántam kitérni az 1945 és 1956 közötti évek korszakolását övező vitákra sem, mert meggyőződésem - amire az elkövetkező oldalakon meggyőző bizonyítékokat talál az olvasó hogy a politikai rendőrség vonatkozásában a Rákosi-korszak már 1945 januárjában elkezdődött. Azoknak, akik az államvédelmi szervek által alkalmazott fizikai erőszak és lelki terror részletesebb ábrázolását, az ötvenes évek brutalitásának részleteit akarják megismerni, főképp az egykori áldozatok memoárjait vagy a szenvedéstörténetekről készített dokumentumfilmeket ajánlom. E tekintetben a túlélők megtapasztalt élményeihez könyvem legjobb esetben is csak a keretet biztosíthatja. Mindazonáltal bízom benne, hogy a „városi legendák” tisztázásán túl e kötet hozzájárul a sokat szenvedett honfitársaink „információs kárpótlásához”, és - ami hitem szerint huszonkét évvel a rendszerváltás után legalább ennyire fontos - megszólítja az unokák generációját is. Most pedig, mivel ellensége vagyok minden hosszúra nyúlt előszónak, lezárom bevezető soraimat, de csak miután köszönetet mondtam a felkérésért Ablonczy Balázsnak, és mindazoknak, akik munkámban segítettek: különösképpen a kézirat „előolvasóinak”, Baczoni Gábornak, Krahulcsán Zsoltnak és Takács Tibornak. Budapest - Szentendre, 2012 nyara-ősze ÁVO vagy ÁVH? A Rákosi-korszak - sőt, olykor még az azt követő, Kádár János nevével fémjelezett évtizedek - politikai rendőrségét rendre az „ÁVO” vagy „ÁVH” betűszavakkal helyettesítik a közbeszédben, amiből egyenesen következik, hogy az ott szolgálókról mint „ávósokról”, illetve „ávéhásokról” szokás beszélni. E szavak egyértelműen a magyarországi kommunista diktatúra, a vörös csillagos terror szinonimájává váltak. A fogalomtársításokra csak ráerősít a témával foglalkozó könyvek, dokumentumfilmek szinte elmaradhatatlan vizuális melléklete, a Szabad Nép riporterének 1949. április 26-án fotografált fényképe, amelyen a MÁVÁG dolgozói csapatzászlóval kedveskednek az Államvédelmi Hatóságnak, és gyár nagytermében, a dísztribün fölött a következő felirat olvasható: „Az Államvédelmi Hatóság a munkásosztály ökle”. És bár magába az újságba végül nem az említett fénykép került - helyette a csapatzászló átadásának pillanatát emelték be a szerkesztők, amelyen az ominózus feliratból csak szótöredékek olvashatók -, más vizuális dokumentumok tanúsítják, hogy nem csupán az egykori gépgyárban, de az államvédelmi tisztavatásokon is ott ékeskedett a jelmondat, amely az 1989-es rendszerváltás után mint a politikai rendőrség elsődleges nyelvi reprezentációja kiállítások, tévéműsorok mottójaként vált újra szállóigévé. Hozzátartozók figyelik a tisztavatást 1951. július 23-án délelőtt a Bajcsy- Zsilinszky laktanyában. Az egyéves Rendőr Akadémiára 1948 és 1951 között államvédelmi hallgatókat is beiskoláztak. Valójában a második világháború és az 1956-os forradalom közötti időszakban Államvédelmi Hatóság elnevezés alatt mindössze három (más értelmezés szerint négy), Államvédelmi Osztályként pedig csupán két évig működött a testület. Persze mondhatjuk: mit számít ez, más a cégér, de ugyanaz az áru. Tény, hogy az adott időintervallumban történt névváltoztatások nem jelentették az alkalmazott módszerektől való elfordulást, vagy éppen az állomány kicserélődését, mégis azt mondhatjuk: minden átkeresztelés mögött egy tudatos politikai döntés húzódott, amely nemcsak belső hangsúlyeltolódásokat eredményezett, de hatással volt szervezet további működésére, hatalmi pozíciójára is. Vadak és vadászok: politikai rendészeti osztályok közvetlenül a háború után A Rákosi-korszak politikai rendőrségének története 1944 végén kezdődik. Az országban ekkor még harcok dúltak, de azokon a területeken, ahonnan a front elvonult, fokozatosan kiépült a szovjet katonai igazgatás. Emellett létezett még a Horthy-rendszerből „örökölt” rendőrség is, noha ez utóbbit csak igen nehézkesen tudták működtetni a régi-új köz-igazgatás képviselői. A közrend és a közbiztonság minél előbbi helyreállítása az 1944. december 21-22-én megalakult debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésre és ideiglenes nemzeti kormányra várt. Pontosabban a reszortterületért felelős Erdei Ferenc belügyminiszterre, aki azonnal megkezdte a tárgyalásokat a szovjet katonai hírszerzés főnökének, Kuznyecov vezérezredesnek a - névről pontosan nem ismert - helyettesével. A belügyminiszter a december 28-i kormányülésen már arról tájékoztatta társait, hogy a politikai rendészet ügyében szovjet részről több általános tanács javaslat hangzott el. A magyar politikai rendőrség szülőágyát tehát az első perctől kezdve szovjet bábák állták körbe. Bár valljuk meg: az adott politikai helyzetben más lehetőség nem is igen kínálkozott az új kormány számára, amely még a „fennhatósága alá került” országrész felett sem rendelkezett valós hatalommal. A politikai rendőrség témája majd minden miniszteri találkozón terítékre került 1945 januárjában, sőt ez idő tájt egy - vélhetően - a Belügyminisztériumban készült javaslat az „Országos Rendőrség politikai nyomozó osztálya” felállításának és mihamarabbi munkába állításának legfontosabb teendőit is számba vette. A javaslat a testület elsődleges küldetéseként „a fasiszták és a demokrácia ellenségeinek elfogását” jelölte meg, ezért a korábbi személyi nyilvántartások mielőbbi lefoglalását, illetve - a lakosság feljelentési hajlandóságában bízva - egy bejelentőhivatal megszervezését, valamint a megfelelő épület biztosításán túl a toborzás megkezdését is sürgette. Az első hivatásos politikai rendőröket 1945. január 21-én és 23-án nevezték ki Debrecenben. Összesen huszonketten tették le az esküt, többen közülük - például Tímár István, Piros László, Dékán István, Villányi András - a későbbiekben komoly szerephez jutnak majd történetünkben. Vezetőjük a nemzetközi munkásmozgalomban edződött Tömpe András lett. A Magyar Kommunista Párt (MKP) kiszemeltjének egy hét leforgása alatt sikerült is egy száz főt meghaladó osztagot maga köré szerveznie, majd gépkocsikkal elindulnia a fővárosba. Az egység a hónap végén érkezett meg Budapestre, pontosabban a kommunisták Tisza Kálmán (később: Köztársaság) téri pártházához, ahol azzal kellett szembesülnie, hogy ott már működik egy politikai osztály a párt egy másik régi harcosa, Péter Gábor irányítása alatt. Január végére a fővárosban tehát két kommunista vezetésű politikai rendőrség volt: a debreceniek a „Magyar Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztályának” aposztrofálták magukat, míg a hatvanfős, budapesti alakulat a „Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztály” elnevezést használta. Mindezt akkor, amikor hivatalosan még meg sem alakult az új rendőri szervezet. Hogy a kép még színesebb legyen, a főváros kerületeinek többségében ugyancsak tevékenykedtek különböző politikai nyomozócsoportok. Ezek némelyike a helyi közigazgatási apparátus részeként jött létre, de az újjászerveződő pártok is létrehoztak rendőri alakulatokat, elég, ha a Szociáldemokrata Párt (SZDP) Rendező Gárdájára utalunk. A korabeli dokumentumok ugyanakkor a nyilasok utáni hajtóvadászat résztvevői közé sorolták a szovjet titkosszolgálat után elnevezett „Magyar GPU-t”, a Miklós Béla miniszterelnök fia által megszervezett „Miklós-gárdát”, az Egyetemi Nyomdában készült igazolványokkal rendelkező „Magyar partizánosztagot”, a Budapesten élő csehszlovákok rendőrségét, valamint az ellenállás összefogására 1944 novemberében életre hívott „Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságát” is. Ez utóbbiak közül kezdetben több is élvezte a szovjet városparancsnokság, illetve a szovjet elhárítás jelen lévő képviselőinek bizalmát (akik természetesen ugyancsak folytattak nyomozásokat), ám február végére-március elejére vagy beszüntették működésüket, vagy felszámolták őket Péter és Tömpe egységei, illetve a szovjet hatóságok. Ezzel párhuzamosan a nyilas bűncselekmények felderítése katonai vonalon is megkezdődött. Még folytak a harcok, amikor 1945 januárjában a Szent- Györgyi Albert körül szerveződő ellenállás egyik támogatója, dr. Matheidesz Géza alakított rövid életű nyomozócsoportot, amelyben már több hivatásos katonatiszt is részt vett, köztük Kruchina Viktor egykori folyamőr százados és dr. Vészy István honvéd százados. Tevékenységük abból állt, hogy a nyilas pártházakban, így például az Andrássy úti „Hűség Házában” összegyűjtötték a megmaradt dokumentumokat. A csoport feloszlása után Vészy Debrecenbe utazott, ahonnan Vörös János honvédelmi miniszter felhatalmazásával tért vissza, és hamarosan közel félszáz fős alakulatot szervezett, amely a Honvédelmi Minisztérium 40. Osztályaként működött tovább, nyomozórészlegét Kruchina irányította. Időközben, március 12-én Debrecenben zászlót bontott a HM Katonapolitikai Osztálya (későbbi közismert nevén: a Katpol) is, amely a kommunista Pálffy György vezérkari százados vezetésével április közepén érkezett Budapestre, és feloszlatta a 40. Osztályt - igaz, a beosztottak egy részét átvette, Kruchinát például osztályvezető-helyettesként. Vidéken ugyancsak kaotikus állapotok uralkodtak. Az ideiglenes kormány megpróbálta ellenőrzése alá vonni a helyi rendfenntartó szerveket, egyúttal megszüntetni a hatalmaskodó rendőrparancsnokok tevékenységét. Az egyik ilyen hírhedt - az akkoriban elterjedt kifejezéssel élve - „kiskirály” Bokor Antal volt, aki mint 1924-ben nyugdíjazott rendőrkapitány a szovjet csapatok bevonulása után „reaktiválta” magát, és átvette a szegedi külterület polgárőrségének parancsnokságát. 1945 januárjára - az ellene tanúskodók szerint - egy közel ezerfős fegyveres testület felett diszponált, és saját érdekei szerint intézte a szegedi tanyavilág közbiztonsági ügyeit. Az indulás nehézségeit jól példázza, hogy - amint az egy évvel később, 1946 februárjában egy értekezleten elhangzott - „volt olyan város, ahol két politikai osztály működött, és egymást tartóztatták le annak tagjai.” Április elejére az ország nagy részén befejeződtek a harcok. A kormány Budapestre költözött, és megteremtette a közigazgatás működésének kereteit, amelynek része volt a rendfenntartó szervezetek helyzetének jogi tisztázása is. Az 1945. május 10-én kihirdetett 1.690/1945. M. E. számú rendelettel feloszlatták a csendőrséget, és létrehozták a belügyminiszter közvetlen felügyelete alatt álló Magyar Államrendőrséget, azon belül is a Nagy- Budapestért felelős Budapesti Főkapitányságot és a Vidéki Főkapitányságot. Valójában ezzel csak az úgy-ahogy működésbe lendült rendőri szervezet utólagos „legalizálása” történt meg, ami egyúttal azt is jelentette, hogy érvényben maradt a Magyar Királyi Rendőrség szervezeti felépítése, annak kettős tagoltsága - csak épp a „királyi” jelző tűnt el a testület nevéből. Jogszabályi szinten tehát véget vetettek a kezdeti hónapok zűrzavarának, és a politikai rendészeti osztályok helyet kaptak a rendőri szervezeten belül. Hasonlóan az 1945 előtti állapothoz, amikor a politikai rendőrség budapesti, illetve vidéki tagozatokkal működött (az előbbi vezetője Hain Péter kormánytanácsos, főfelügyelő, míg az utóbbié Nagy Sándor főkapitány- helyettes volt), ezúttal is területi alapon osztották meg a munkát, amelyre amúgy is ketten jelentkeztek: Péter Gábor a Budapesti Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályának, Tömpe András pedig a Vidéki Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályának élére került. (A továbbiakban: PRO.) A budapesti osztály bázisa az Andrássy út 60., a vidékié a Bajza utca 52. lett. Mint azt már említettük, a szervezetek célkeresztjében mindenekelőtt a múlt rendszer kiszolgálói, a háborús és népellenes büntettek elkövetői álltak, ugyanakkor feladatuk volt azok ellen is nyomozást folytatni, akiknek működése nem volt összeegyeztethető az akkor kiépülő, magát demokratikusnak meghatározó új politikai rendszerrel. Péter ún. főcsoportok között osztotta meg a fővárosi feladatokat, Tömpe pedig alosztályokat állított fel a vidéki munka koordinálására. (Lásd az 1. és 2. számú táblázatot.) 1. sz. táblázat. A budapesti Politikai Rendészeti Osztály szervei 1945 közepén Szervezeti Szakfeladat egység A Munkaszolgálatos alakulatok, volksbundisták, SS-katonák ügyei. főcsoport B Gettók és deportáltak ügyei. főcsoport Népellenes besúgók, spiclik, provokátorok, valamint az osztály C belső bizalmi (esetleges megvesztegetések, részrehajlások stb.) főcsoport ügyei.
The list of books you might like
