ebook img

Nincs új a nap alatt PDF

181 Pages·2015·0.761 MB·Hungarian
Save to my drive
Quick download
Download
Most books are stored in the elastic cloud where traffic is expensive. For this reason, we have a limit on daily download.

Preview Nincs új a nap alatt

Nincs új a nap alatt Álomgyár Kiadó, Budapest, 2015 www.alomgyar.com Ezek mind valós, megtörtént esetek. Személyesen velem vagy legjobb barátommal, Vincenttel éltük meg, de az egyszerűség kedvéért minden történetet egyes szám első személyben fogok elmesélni. Barátom sokáig azt hitte, hogy megtalálta az igazit, és már húszéves korában el is vette feleségül. Született egy gyönyörű kisfiuk, és boldog házasságban éltek – egészen két évvel ezelőttig. Ami engem illet, mindig is hittem, hogy egyszer megtalálom az igazit. Sokféle kapcsolatom volt sokféle nővel. A pár hónapos próbálkozásoktól egészen a többéves együttélésig… Hol tartunk most? Barátom már két éve külön él a feleségétől, válásuk folyamatban van. Nekem szintén két éve ért véget egy hosszabb kapcsolatom. Két életút és sok tanulság. De kezdjük inkább a legelejéről! Első fejezet A LOPÁS ÉS A RAJZTANÁRNŐ Vincent vagyok, 16 éves. Aki sokáig azt hitte, megtalálta az igazit… Ez egy nagyon régi történet. Még tizennégy éves koromban elkerültem otthonról, és egy nagyvárosba költöztem mint kollégista. Technikumi tanulmányaim alatt végig, öt évet laktam ott, ugyanabban a kis szobában, másik három lakótársammal együtt. Életre szóló barátságok születtek, és rengeteget tanultam annak az épületnek a falai között. Így, közel húsz év elteltével, szinte biztosan állíthatom, hogy a legtöbb tapasztalatomat, amire későbbi életem során szükségem volt, ott szereztem meg. Többet tapasztaltam koleszos éveim alatt az életről, mint bármelyik iskolában, a padokban ülve. Megtanultam az igazi, mindennél többet érő barátságot, a betyárbecsület fogalmát, az önállóság értékét, a küzdés örömét egy bizonyos célért. Ott fejlődött ki bennem véglegesen az igazi, egyenes gerinc… Megtanultam továbbá azt is, hogyan kell a jég hátán is megélni. Rájöttem, az életben nem az számít, hogy az iskolában valaki kitűnő tanuló-e vagy csak épp kettes – a lényeg az, hogy amid van, amit tudsz, azt hogyan tudod eladni. Hiába vagy az iskolában színtiszta ötös, ha nincs meg hozzá a képességed, hogy azt életed során kamatoztasd! A kollégium. Nagy, tíz emelet magas, egyszerű, szocreál stílusú panelépület volt, közel 400 tanulónak otthona. Nem volt koedukált intézmény, itt csak és kizárólag fiúk laktak. Még a nevelőtanárok is férfiak voltak. Kivéve egyet. Nem én akartam ide kerülni, az élet hozta. Mindig is imádtam, és szerintem tudtam is rajzolni. Az általános iskola után több képzőművészeti iskolába is felvételiztem, sajnos gyenge matematikai pontszámaim alapján egyikbe sem vettek fel. Így kerültem ide, egy építőipari szakközépiskolába. Érdekes! Az akkori felvételi pontrendszerek alapján úgy ítéltek meg, az én matematikai képességeim nem elegendőek ahhoz, hogy grafikus legyen belőlem, viszont ahhoz, hogy a későbbiek folyamán házakat vagy akár szállodákat tervezhessek, tökéletesen megfeleltem. Így felvételi nélkül bekerültem az akkor elég nagy és országos hírnévnek örvendő építőipari iskolába. Persze rengeteg élményem van életemnek ebből a szakaszából. Nem is tudok leírni mindent. Becsukom a szemem, és látom a képeket, fülemben csengenek a hangok, még a szagokat, illatokat is érzem. Bár egy fiúkoleszban – vagy ahogy hívtuk: „kóterban” – inkább csak szagok voltak… Vincent vagyok, 16 éves. 1992-t írunk. Harmadik évemet húzom a „kóterban”. Nem vagyok mintagyerek. Egy szürke kis csibész csupán, aki úgy gondolja, hogy sokkal vagányabb, mint a többiek. Átlagos családból származom, a három szobatársammal együtt. És itt szembesültünk – többek között – először igazán azzal, mit is jelentenek például az anyagi különbségek. Láttuk a szegénységet és láttuk a gazdagságot. Tudom-tudom, ezek a fogalmak többféleképpen is értelmezhetőek, de itt én most csak a pénzről beszélek. Láttuk a szegény, csóró, erdélyi cimboránkat, aki addig még soha nem látott módon próbálta beosztani „kis” pénzecskéjét, és – szó szerint! – a friss kenyér is luxusnak számított neki. Aztán láttuk a másik oldalt. Az úgynevezett „burzsujcsávókat”. Márkás ruhák, ékszerek, parfümfelhő, sok kidobott kaja. Ők szinte csak egymással barátkoztak, és elég látványosan nézték le a többieket. Jómódú családokból származtak. Ha kevés volt a pénzük, egyszerűen csak hazatelefonáltak, aztán anyuci vagy apuci küldte nekik az utánpótlást. Valószínűleg ők sosem tanulták meg azt, amit mi. Látni. Aki mindig így él, sosem veszi észre, hogy mi lenne, ha nem lenne. Mi, a szobatársaimmal, valahol a középszinten voltunk anyagilag, és láttunk. Esténként tíz órakor lekapcsolták a villanyt. Központilag az egész épületben. Ez volt a takarodó. Kénytelenek voltunk ágyba bújni, és amíg el nem nyomott minket az álom, csak beszélgettünk és álmodoztunk. Miről álmodozik négy tizenhat éves srác a sötétben? Sok pénzről és jó csajokról! Gazdagok akartunk lenni. Elhatároztuk, megcsináljuk! Most már, ennyi idő elteltével, látom, hogy már akkor mennyire gazdagok voltunk. Olyan erős barátság alakult ki közöttünk, ami a mai napig is tart! És igen, életem során volt, hogy sok pénzt kerestem és nagyon jól éltem, de a legnagyobb kincsek az igazi barátok. Akikről tényleg tudod, hogy igaziak! A hosszú évek alatt kipróbálva, jóban és rosszban egyaránt. Szóval gondolkodtunk és álmodoztunk sokszor a sötétben, a pénzről és a csajokról. A csajozással nemigen voltak gondjaink, az anyagiakkal viszont mindig hadilábon álltunk. Mióta az eszünket tudtuk, sosem volt elég pénzünk semmire. Volt pár évünk, mikor megtanultuk rendesen beosztani azt, amivel gazdálkodhatunk, de mi ennél többre vágytunk. Elhatároztuk, tele leszünk lóvéval! Már csak azt kellett kitalálnunk, hogyan. Iskola mellett? Mellékállás? Sok, néha aberrált ötlet merült fel, de volt egy mindig visszatérő téma. A lopás. Tudtuk, hogy óriási baromság! Meg mi lesz, ha elkapnak, és még a suliból is kirúgnak minket? Aztán a következő kérdések is előjöttek még: mi lesz, ha végre mindenre lesz elég pénzünk? Menő cuccok, jó kaják, étterem (a kaja óriási érték volt a „kóterban”)… Persze nem is mi lettünk volna, ha nem próbáljuk ki. A lökött négyes! Vége a csóróságnak Emlékszem a napra, mikor egyikünknek születésnapja volt. Kitalálta, hogy meghív minket az akkor a városban elsőként megnyitott gyorsétterembe egy forró csokira. Óriási élmény volt, hisz a gyorsétterem a mi pénztárcánkhoz viszonyítva igencsak luxusnak számított. Csak álltunk ott, és nagyon apró kortyonként, szürcsölve ittuk a csokit. Nemcsak azért, mert annyira forró volt, hanem az élvezet miatt. Szó szerint ki akartuk élvezni minden cseppjét. Valahogy annyira menő volt ez az egész. Nagyon jól éreztük magunkat. Közben azért kicsit irigykedve néztük azokat, akik megtehették, hogy komplett menüket rendelhessenek. Mikor elindultunk az étteremből vissza a „kóterba”, félúton hazafelé a szülinapos, Robi, megállított minket, és elővett kabátja belső zsebéből három darab férfidezodort, és szétosztotta köztünk. Ezt is szülinapja alkalmából. Megajándékozott minket! Ő, az ünnepelt! Néztünk nagyokat, nem akartuk elfogadni. – Miért? Hogyan? Honnan van? Honnan szerezted? – kérdezgettük, és azonnal jött a válasz: – Loptam, vazzeg! – Aztán óriási nevetésben tört ki. Szinte visított a röhögéstől. Lehet, hogy a csodálkozó és bamba tekinteteinket látva jött rá ez a roham. Csak álltunk ott egy pillanatig némán a döbbenettől, aztán mi is elkezdtünk röhögni. Abba se tudtuk hagyni. Potyogtak a könnyeink, és szó szerint a hasunkat fogtuk. Valahogy így kezdődhetett életünk tolvaj szakasza. Onnantól kezdve, ahogy teltek a napok, egyre több és több boltot látogattunk meg a városban. Loptunk. Nem volt megállás. Különböző kozmetikumokat, fogkeféket, fogkrémeket, tusfürdőket, samponokat, dezodorokat. Mindent, amit csak el tudtunk hozni. Piti kis bolti tolvajok lettünk. Körülnéztünk az üzletben, és a kellő pillanatban, ami kellett, zsebre raktuk. Általában egy alkalommal több mindent. Aztán mindig odamentünk a kasszához, és vettünk valamit. Valami apróságot. Például kiflit vagy rágót, elterelésképpen. Akkoriban még nemigen voltak ezek az elektromos rendszerek, mint például az áruvédelmi kapuk vagy kamerák. Gyakran csak egy-két biztonsági őr (James Bondoknak hívtuk őket) lézengett az üzletben, ők is unottan, nem igazán odafigyelve a dolgokra. Ha ügyesek voltunk, még csak nehéz dolgunk sem volt. Végeztünk a suliban, be a „kóterba”, táskáinkat leraktuk, és indultunk „dolgozni”. Rengeteget gyalogoltunk nap mint nap. Kemény és fárasztó volt. Estefelé, mikor visszaértünk a szobánkba, akkor indult csak a tanulás. Késő estig, a villanyoltásig. Aztán alvás, és másnap megint elölről. Rengeteg lopott holmink gyűlt össze, és gond lett az elhelyezésük. A szobánk ajtaját – a rendszeres takarítás miatt is – nem lehetett bezárni. Tudtuk azt is, ha valakinek valamije esetleg eltűnt a kollégiumban, és azt jelentette az egyik nevelőtanárnak, akkor minden szobát átkutattak. Ilyenkor benyitottak a szobákba, és felszólítottak mindenkit, hogy fáradjon ki a folyosóra, amíg mindent átvizsgálnak. Általában havonta háromszor vagy négyszer fordult elő efféle „szertartás”. Ekkor átnéztek mindent: a szekrényeket, fiókokat, ruhák zsebeit… Nem kockáztathattuk, hogy egy ilyen keresgélés alkalmával valamelyik nevelőtanár rábukkanjon, teszem azt, harminc tubus fogkrémre és a barátaira! A négyesünknek ki kellett találnia valamit a biztonságos raktározás érdekében. A „zseniális” ötlet nem is váratott sokat magára. A szobánkban lévő beépített szekrény alsó burkolatát támadtuk meg. Óvatosan felfeszítettük úgy, hogy az bármikor feltűnés nélkül visszacsukható legyen. A gond csak az volt, hogy az így keletkezett titkos üreg nem volt mélyebb 4-5 centiméternél. Így dolgoznunk kellett rajta, nem is keveset. Mintha csak a Monte Cristo regényben lettünk volna: nekiálltunk a betonpadlóból vésni és mélyíteni az üreget úgy, hogy rendesen elférjenek benne a lopott cuccok. (Nem irigylem azokat, akik efféle technikákkal próbáltak megszökni börtöneikből.) Nagyon kemény, lassú és fárasztó munka volt, de végül sikerült megoldanunk ezt a problémát is. Mikor elkészült, gondosan, termékek és márkák szerint rendszerezve pakoltuk meg a tárolót, aztán szépen, precízen visszacsuktuk a szekrény alját. Működött! Sosem derült fény erre a titkos rekeszre. Azonkívül, hogy saját magunknak így szinte minden kozmetikumot beszereztünk, elindult a piszkos üzlet. Sőt: nagyon beindult! A „kóterban” több mint 400 fő lakott. Az árszabás pedig egyszerű volt. Mindent féláron adtunk a bolti árakhoz képest. Nem kellett hozzá sok idő, és már előrendelések alapján szereztük be az árut. Az így keresett pénzt pedig testvériesen elosztottuk négyfelé. Tudtuk, nem tarthat sokáig, de innentől kezdve nem voltak anyagi gondjaink. Mindenre, amit csak szerettünk volna, megvolt a pénzünk. A csúcs az volt, mikor az egyik „burzsujcsávó” bekopogott hozzánk, és kölcsön szeretett volna kérni egy kisebb összeget. Persze csak addig, amíg a szülei nem küldenek neki. Óriási érzés volt! Egyszerre volt félelmetes, izgalmas és felemelően jó. Egyik délután megéheztünk. Visszamentünk a gyorsétterembe. Rendelésnél kinéztük a legnagyobb és legdrágább menüket, és azt kértük. És hozzá még négy forró csokit! Vagánynak és menőnek éreztük magunkat. Most már volt pénzünk, nem számított – nem úgy, mint pár héttel azelőtt. Fizetésnél, mikor a pénztáros hölgy kimondta az összeget, még borravalót is akartunk adni, csak nem fogadták el. Összenéztünk, és ismét óriási röhögésben törtünk ki. Röhögtünk, röhögtünk, és csak röhögtünk. Jó érzés volt, hogy mindig van pénzünk. Akkor még nem éreztük át, hogy mennyire mocskos módon jutottunk hozzá nap mint nap. A büntetés Az iskola és mellette a lopás, plusz a délutáni tanulás szinte az egész napunkat lefoglalta. Rettentő időigényes volt suli után róni a várost és a különböző boltokat. Nemegyszer volt olyan, hogy buszra ültünk, és egy környező faluba vagy városba mentünk át „dolgozni”. Óvatosak voltunk, és figyeltünk arra, hogy egy boltban se lássanak minket túl gyakran. Így rendszeressé vált, hogy a délutáni tanulószobáról elkéstünk. A „kóterban” a délutáni tanulószoba nem volt kötelező egy bizonyos tanulmányi átlag felett, így nekünk sem. Viszont attól függetlenül gyorsan szemet szúrt a nevelőknek, hogy mi mindig későn vagy egyáltalán nem vagyunk ott. Azt feltételezték, hogy biztos elkallódunk, és csak úgy csavargunk és lézengünk egész délután a városban. Nem kellett sok idő, és az intézmény igazgatójánál találtuk magunkat elbeszélgetésre. Nem szidott le úgy igazán minket, valójában oka sem nagyon lett volna rá. Csak figyelmeztetett, hogy négy ennyire okos és értelmes diák mással is tölthetné idejét csavargás helyett. Azt mondta, hogy a dolgokhoz való jelenlegi hozzáállásunk nem vezet jóra, és ő segíteni fog. Kiválasztotta Robi barátomat meg engem, és „értelmes” feladatot adott nekünk. Volt a kollégiumban egy rajztanárnő (az egyetlen nő az épületben!), akinek segítenünk kellett ezután. Nekünk kettőnknek, mivel tudta rólunk, hogy jól rajzolunk. Az ajánlat az volt, ha segítünk a tanárnőnek az épület kopár falait szép képekkel feldíszíteni, akkor valamennyire szemet huny a kis csapat késései és kisebb kimaradásai felett. Persze csak amíg a tanulmányi átlagaink nem romlanak! Na, ez volt nekünk igazán a büntetés! Amúgy sem volt időnk szinte semmire, most még festegethetünk meg rajzolhatunk is! De nem volt mit tenni, el kellett fogadnunk az ajánlatot. Onnantól kezdve, hetente pár alkalommal, Robival felváltva jártunk a tanárnőhöz és tettük a dolgunkat. Az első emeleten lakott, külön, egyedül egy szobában. Egy ugyanakkorában, mint amilyenben mi négyen laktunk a hetediken. Ezenkívül volt még egy szobája, ahol dolgozgatott. Mikor először mentem le hozzá, kicsit félve kopogtattam. Aztán kinyílt az ajtó, és egy mosolygós, jó kedélyű, kicsit elvont tanárnőt láttam magam előtt. Az az igazi, akkori alternatív stílus. Erős smink, göndör, enyhén hullámos Kleopátra-frizura, hosszú, kinyúlt, sötét színű, kötött pulóver, szakadt farmernadrág. Nem így képzeltem el. Nagyjából harmincéves lehetett. Bemutatkoztunk egymásnak. – Vincent vagyok, engem küldtek a tanárnőhöz, hogy segítsek kidekorálni a „kóter” falait – kezdtem. Ő csak mosolygott tovább, majd intett, hogy menjek be, aztán törökülésben leült az ágyra. – Én Edit vagyok, és nagyon örülök, hogy jöttél! Már hallottam rólad. Kérlek, tegeződjünk! Úgyis együtt fogunk dolgozni. Nagyon megnyerő és kedves volt. Azon gondolkodtam, vajon mi hoz egy ilyen jó megjelenésű nőt ide, ahol csak pasik laknak. Hiszen nem messze van innen a női kollégium is, ahol szintén simán ellakhatna! Nem értettem, és furcsálltam is egy kicsit. Ahányszor lementem hozzá, egyre jobban és jobban éreztem magam a társaságában. Persze mindig ott motoszkált bennem, hogy most inkább a barátaimmal mennék „dolgozni” a városba, ahelyett, hogy itt gyártom a képeket. De mindegy, ez volt, ezt kellett szeretni. Edit nagyon közvetlen volt, és nagyon jókat beszélgettünk. Elmesélte, hogy van egy tartós kapcsolata, bár nem sokat találkoznak a párjával. A vőlegénye ugyanis megszállott hegymászó, állandóan úton van, és csak mássza a különböző hegyeket. Ő pedig most azért lakik itt, mert amíg az emberével össze nem jön a közös otthon, addig, átmenetileg, jó ez a kollégiumi szoba is. Olcsó és praktikus, mert itt még munkát is kap. Aztán engem is rendesen kikérdezett a csajos dolgaimról. Én pedig, nagy vagányan, meséltem neki az élményeimről. Akkor még minden más volt. Meg kellett szerezni a lányokat. (Persze azért akkor is voltak kivételek!) Beszéltem neki a hazakísérgetéseimről, az udvarlásaimról, a lépcsőházi bejáratoknál elcsattant igazi, nyelves, hosszú perceken át tartó búcsúcsókjaimról. Hogy ki és miért tetszik, kinek udvarolok, meg effélékről. Szép lassan megnyíltunk egymás előtt, és közben gyártottuk a remek képeket. Egyre inkább azt éreztem, hogy nem is olyan rossz ez a büntetés. A bosszú Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyre ő jár a fejemben. Nem, nem lettem szerelmes, csupán elfantáziálgattam. Én tizenhat éves, ő pedig harminc. Bár nemsokára már tizenhét leszek – nyugtatgattam magam. Próbáltam elterelni a gondolataimat, de nem nagyon ment. Pedig igyekeztem. Gondoltam arra, hogy mennyivel idősebb, meg mégiscsak egy tanárnő… Mi lenne, ha kiderülne, és mi van, ha csak az én fejemben vannak efféle gondolatok? Az mennyire ciki lenne! A „munka” közben is csak ő járt a fejemben. Elmentünk a barátaimmal egy nagyáruházba megszerezni a megrendelés alatt álló dolgokat. Ahogy beértünk, négyen négyfelé, négy külön bevásárlókocsival. Mint mindig. De csak mentem a sorok között, és nehezemre esett a feladatomra koncentrálni. Csak úgy elraktam egy sampont a kabátom belső zsebébe, egy borotvahabot a másikba, és még jó pár dolgot. Aztán megfogtam egy fogkefét, és óvatosan felcsúsztattam a kabátom ujjába. Mentem a sorok között, és akkor észrevettem, hogy először csak egy, aztán kettő, egy kicsit később már négy eladó jött utánam. Ráeszméltem: lebuktam! Ahogy megálltam egy pillanatra a bevásárlókocsival, ketten két oldalról megfogtak, és megkértek, hogy ne csináljak cirkuszt. Bekísértek egy irodába. Míg haladtunk arrafelé, láttam a barátaimat, ahogy néztek rám kérdően és riadtan. Ők közben visszapakoltak mindent a helyére, aztán távoztak a boltból. Nem először történt ez meg velünk, már megvolt a

See more

The list of books you might like

Most books are stored in the elastic cloud where traffic is expensive. For this reason, we have a limit on daily download.