Table Of Content

B A R B A R A DE MI CK Nincs mit irigyelnünk a világtól Életek és sorsok Észak-Koreában Könyvniolyképző Kiadó, 2013 BARBARA DEMICK Nincs mit irigyelnünk a világtól Életek és sorsok Észak-Koreában írta: Barbara Demick A mű eredeti címe: Nothing to envy A művet eredetileg kiadta: Spiegel 6c Gran, an imprint of The Random House Publishing Group, a division of Random House, Inc*, New York Fordította: Ferencz Tamás és Lénárd Henrik A szöveget gondozta: Szakái Gertrúd A szakmai lektorálást végezte: Dr. Csorna Mózes, egyetemi docens Copyright © 2009 by Barbara Demick ISSN 2062-3100 ISBN 978 963 373 044 7 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www. ko nyvmolykep zo. hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Im a gyár nyoflidolermék NOnat- fifii'i PÍH1 i cúvr ■ c r a Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Gera Zsuzsa, Széli Katalin Nyomta és kötötte: AlFóldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható. Nicholasnaky Gladysnek és Eugene-nek. mérföld 100 ESZAK- KOREA OROSZ ORSZÁG lumen y Jondzsi# • K--j \ v KÍNA Tő menekülési útvonal i OnsitOD^ ^ Cshongdzsinból Muszanba vagy Hörjongba V . ^Hörjong Muszan ' , vr Mhj-begyf^ ^cK> \ / \ J Cshongdzsin Kjongszong *\ Kildzsu ÉSZAK- Kimcshek Tóniim g W £ Sinüidzsu .Hamhüng Vasútvonal Cshongdzsin és Phenjan között Japán-tenger Koreai- t (Keleti-tenger) Öböl á-'J i Vonszan\ Na-ríftho tf Pnenjcm / ■ . DEMARKÁCIÓS VONAL '■K ümgang begy ÉS DEMILITARIZÁLT ÖVEZET s J Z Z J '-- . ^ ■ " sSzöul 'S^,*lncshon * S'C *Szuvon Sárga-tenger DÉL-KOREA • \ ' _________________________________________________________________ A szerző előszava ^ I -ben költöztem Szöulba a Los Angeles Times tudó- Ám \ J\ J I sítójaként. Mindkét Korea a tevékenységi körömhöz tartozott, viszont abban az időben rendkívül nehéz volt egy ameri kai újságírónő számára Észak-Koreába látogatni. Még amikor sike rült is bejutnom az országba, azt vettem észre, hogy riportot készíte ni szinte lehetetlenség, ugyanis a nyugati újságírók mellé „kísérőket” rendeltek ki, akiknek az volt a feladatuk, hogy biztosítsák, nem for dul elő semmiféle engedély nélküli kommunikáció a lakossággal, va lamint a látogatók tartják magukat az emlékműveket érintő, gondo san kiválasztott útvonalhoz. Sajnos a hatóságok nem engedtek meg semmiféle kapcsolatot az egyszerű emberekkel. A fényképeken és a televízióban az észak-koreaiak úgy jelentek meg, mint valami auto maták, akik díszlépésben masíroznak a katonai felvonulásokon, vagy éppen tömeges tomagyakorlatokat mutatnak be vezetőik tiszteleté re. Miközben ezeket a fényképeket nézegettem, próbáltam kitalálni, hogy vajon mi rejtőzhet ezek mögött a kifejezéstelen arcok mögött. Dél-Koreában kezdtem el beszélgetni északi disszidensekkel, akik Kínába vagy Dél-Koreába menekültek, és lassan kezdett kiraj zolódni előttem, hogy valójában milyen is lehet az élet a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban. írtam egy cikksorozatot a Los Ange les Timesnak, amelynek fókuszában egy, az ország legészakibb részén fekvő város, Cshongdzsin hajdani lakói álltak, ugyanis úgy gondol tam, könnyebben össze tudom vetni a kapott információkat, ha egy meghatározott területről érkező emberekkel beszélek. Olyan helyet akartam választani, amely távol van az észak-koreai kormány által a » 7 — külföldi látogatóknak szánt szépen rendben tartott látnivalóktól - még ha a választás azt is eredményezi, hogy írásommal tiltott terü letre lepek. Cshongdzsin Észak-Korea harmadik legnagyobb városa, egyike azoknak a térségeknek, amelyeket az 1990-es évek közepén leginkább sújtott az éhínség, és mostanáig a külföldiek elől szinte teljesen el volt zárva. Örülök, hogy volt szerencsém találkozni annyi csodálatos cshongdzsini emberrel, akik amellett, hogy számomra is könnyen érthető módon tudták kifejezni magukat, szabadidejükkel is nagylelkűen bántak. Ez volt az eredeti cikksorozat, melyből ké sőbb a jelen könyv született. Hétévnyi, észak-koreaiakkal folytatott beszélgetés az alapja en nek a könyvnek. Mindössze néhány nevet változtattam meg, annak érdekében, hogy megvédjem azokat, akik még mindig ott cinek, va lamint a párbeszédeket olyan beszámolók alapján írtam, ahol egy vagy több ember személyesen jelen volt. Arra törekedtem, hogy a nekem mesélt történeteket összevessem azokkal az eseményekkel, amelyeket hivatalosan is közöltek, és azoknak a helyeknek a leírá sánál, melyeket személyesen nem látogathattam meg, menekültek beszámolóira, fényképekre és videofelvételekre támaszkodtam. Mi vel annyi minden létezik Eszak-Koreában, ami továbbra is hozzá férhetetlen, könnyelműség lenne kijelenteni, hogy mindent sikerült pontosan lejegyeznem. Abban reménykedem, hogy egy szép napon majd megnyílik Észak-Korea, cs személyesen is lehetőségünk lesz megismerni mindazt, ami ott történt. I. fejezet SÖTÉTBEN FOGTUK EGYMÁS KEZÉT Éjszakai mühoJdfefvétel Észak- és Dél-Koreáróf Ha ránézünk a Távol-Keletről készült éjszakai műholdképre, egy nagy fekete foltot láthatunk, ahol érdekes módon hiány zik bármiféle fény. Ez a sötét terület a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság. E mellett a titokzatos sötct folt mellett Dél-Korea, japán és most már Kína is meglehetősen pazar fényben ragyog, Még több száz mérföld magasságból nézve is kis fehér pontokként jelennek meg a hirdetőtáblák, autófényszórók és utcai lámpák fényei, az étteremlán cok neonreklámjai, jelezve, hogy az emberek huszonegyedik századi energiafogyasztókként élik mindennapjaikat. És mindezeknek a kö zepén egy hatalmas fekete folt látható, mely majdnem akkora, mint Anglia, Érthetetlen, hogy egy 23 milliós nemzet országa hogyan tűnhet olyan lakatlannak, mint az óceán. Észak-Korea egyszerűen olyan, mintha ott sem lenne. Észak-Korea az 1990-es évek elején sötétedett el teljesen. A Szov jetunió felbomlásával egy időben, mely mindig is olcsó olajjal támo gatta régi kommunista szövetségesét, Észak-Korea roskadozó, addig sem tűi hatékony gazdasága összeomlott. Az erőművek berozsdá sodtak. A fények kialudtak. Az éhező emberek felmásztak a villany póznákra, és leszedték a rézvezetékeket, hogy elcseréljék azokat éle lemre. Alkonyat idején a vidék fokozatosan elszürkül, és a zömök kis házakat elnyeli az éjszaka. Teljes falvak tűnnek el a félhomályban. Még a külföldiek számára kirakatnak szánt főváros, Phenjan egyes részein is barangolhatunk úgy a főbb utcákon az éjszaka közepén, hogy nem lehet látni az utca két oldalán álló épületeket. Ha egy kívülálló rátekint erre az űrre, ami a mai Észak-Korea, azokra a távoli afrikai vagy délkelet-ázsiai falvakra gondol, ahova még nem ért el a villamos energia. Viszont Észak-Korea nem egy fejletlen ország: egyszerűen csak kihullott a fejlett világból. Bárki láthatja, milyen volt egykoron, s mi az, ami elveszett, a bizonyíté kok ott láthatók az észak-koreai országutak mentén - a tönkrement elektromos hálózat csonka kábelei, melyek valamikor behálózták az egcsz országot. A középkorú és idősebb észak-koreaiak még emlékeznek, amikor több villamos energiával (és egyébként élelemmel is) rendelkeztek, mint az Amerika-barát dél-koreai rokonaik, és ez talán kárpótolja őket azért a méltatlan helyzetért, hogy most sötétben kell élniük. Még az 1990-es években az Egyesült Államok felajánlotta segítsé gét az energiagondok enyhítésére, azzal a feltétellel, hogy Észak-Ko rea felhagy nukleáris fegyverkezési programjával, viszont ez a meg egyezés zátonyra futott, amikor a Bush-kormányzat azzal vádolta meg Eszak-Koreát, hogy megszegte ígéreteit. Az észak-koreaiak 10 - keserűen panaszkodnak a sötétség miatt, amit szintén az amerikai szankciók eredményének tulajdonítanak. Nem tudnak olvasni estén ként. Nem tudnak tévét nézni. - Aram nélkül nincsen kultúránk - közölte egyszer vádlón egy nyers modorú észak-koreai biztonsági őr. De a sötétségnek is megvannak a maga előnyei. Főleg ha valaki ti zenéves, és olyasvalakivel szeretne járni, akivel nem láthatják együtt. Amikor a felnőttek elmennek lefeküdni, ez télen néha akár este 7 óra is lehet, elég könnyű kisurranni a házból. A sötétség ad egy bizo nyos mértékű magánéleti szabadságot, amihez egyébként legalább olyan nehéz hozzájutni Észak-Koreában, mint magához a villamos energiához. A láthatatlanság köpenyébe burkolózva azt csinálhat az ember, amit akar, miközben nem kell aggódnia a szülők, szomszé dok és a titkosrendőrség kíváncsi tekintete miatt. Sok észak-koreaival találkoztam, akik arról beszéltek, hogy meny nyire megtanulták szeretni a sötétséget, de engem egy tizenéves lánynak és barátjának a története fogott meg a leginkább. A lány tizenkét éves volt, amikor találkozott egy szomszéd városból szár mazó, nála három évvel idősebb fiúval. Családja alacsony származá súnak számított az Észak-Koreában kialakult, a lakosság ellenőrzé sét is szolgáló szövevényes társadalmi rendszerben. Ha nyilvánosan együtt látják őket, az akár a fiú karrierkilátásait is lerombolhatta vol na, amellett, hogy csorbítja a lány erkölcsi jó hírét. Találkozásaik így csupán hosszú sétákra korlátozódtak a sötétben. Különben nem is nagyon lehetett volna egyebet csinálni: amikor az 1990-es évek ele jén kapcsolatuk kezdett komolyra fordulni, az áramhiány miatt már egyetlen étterem vagy mozi sem működött. Mindig vacsora után találkoztak. A lány tanácsára a fiú nem a bejárati ajtón kopogott, hogy megkíméljék magukat nővérei, öccse vagy a szemfüles szomszédok kérdéseitől, akikkel együtt összezsú folva éltek egy hosszú, keskeny épületben, melynek hátsó udvarán volt a közös mellékhelyiség mind a tizenkét család számára. A há zakat az utcától fehér fal választotta el, amely épp csak szemma gasságig ért. A fiú talált egy helyet a fal mögött, ahol senki nem ^ 11 ^