Napoleon utókora PDF
Preview Napoleon utókora
FELEKI LÁSZLÓ NAPOLEON utókora MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST © Feleki László, 1979 Tartalom A NAPI HÍR AZ ÚJ „SPANYOL FEKÉLY” SIR HUDSON LOWE VESSZŐFUTÁSA A DEKABRISTÁK HAZATÉRNEK A SZÁMŰZÖTTEK A VÉGRENDELET SORSA AZ UTOLSÓ BOURBON A SASFIÓK A POLGÁRKIRÁLY ÉS A NAPÓLEONI KÖNYVÓCEÁN LAJOS ELSŐ „ÁLLAMCSÍNYE” LOWE ÉS WELLINGTON AZ ÚJRA CSÁSZÁRHŰ TALLEYRAND KIRÁLYI KÜLDÖTTSÉG SZENT ILONÁN ÚJABB „ÁLLAMCSÍNY” A SZÁMŰZETÉS VÉGE A HAZATÉRÉS A SÍREMLÉK ÉS A MÚZEUM MÁRIA LUJZA ÉS BETSY LAJOS SZÖKÉSE LAJOS FÜLÖP BUKÁSA, BONAPARTE LAJOS HAZATÉRÉSE LAJOS – KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK! A MÁSODIK CSÁSZÁRSÁG GYŐZELEM OROSZORSZÁGBAN III. NAPOLEON ÉS KOSSUTH LAJOS SOLFERINO UTÁN VILLAFRANCA A MEXIKÓI KALAND „LÁMPAVASRA LAJOSSAL!” EGY GYILKOS BONAPARTE HÁBORÚS OK EMSBEN LAJOS WATERLOOJA: SEDAN I. NAPOLEON LEVELEZÉSE IV. NAPOLEON HALÁLA EUGENIA TÖREDÉKEK, JEGYZETEK UTÓSZÓ Adósságot törlesztek, amikor elmondom Napóleon utókorának történetét, s igyekszem lemérni hatását a világtörténelem további folyására. A császár élettörténetének, „a csodálatos kaland”-nak a végén ugyan röviden összefoglaltam a post-napoleoni idők lényeges eseményeit, de azt hiszem, ez a korszak többet ér három oldalnál. A NAPI HÍR Napóleon 1821. május 5-én fél 5-kor halt meg Szent Ilona szigetén, Longwoodban. A halálhír a vitorlás hajó gyorsaságával jutott el Európába. A császár sokrétű egyéniségéhez híven a hír sokféle visszhangot keltett. Csodálkozást is kiváltott a rövid gyászjelentés. Betegség, halál? Az ilyesmi közönséges halandóknak való. Vajda János, a nagy magyar költő így borongott: „Hogy minden elmúl, elmúlt Napóleon is… „ Mintha ő sem tudta volna elhinni, hogy Napóleonnak éppen úgy meg kellett halnia, mint minden más embernek. De hiszen tulajdonképpen már élve eltemették a „kis sziget”- en, s nem is titkolták előtte, hogy fogsága haláláig tart. Ez most bekövetkezett, s Európa tudomásul vette. A Napóleon nélküli Európában az élet már régóta ment tovább, Waterloo is bevonult a jelentős történelmi események sorába. A nagy száműzött sorsa foglalkoztatta ugyan az emberek képzeletét, de bonapartista felkelések sehol sem robbantak ki, a népek, szokás szerint, belenyugodtak a történelem új fordulataiba. Az élő Napóleon befutotta földi pályáját, a távoli szigetre történt számkivetése már a tragikus vég hosszú előjátéka volt. Prométheuszi sorsának kellett beteljesednie ahhoz, hogy szelleme egykor újra élő politikai erővé váljon. Erre azonban akkor még a legvilágosabb elmék sem számítottak. – Ez már nem esemény, asszonyom, csak egy napihír! – jegyezte meg szellemeskedve Talleyrand egy fényes társaságban, szép nőktől körülvéve, amikor megérkezett Napóleon halálhíre. Az árulás géniusza is tévedhet. A nagy eszű politikus ezúttal rosszul mérte fel a helyzetet, mint oly sokan mások, elsősorban a gyakran megalázott uralkodók, akik úgy hitték, hogy most már végleg elmúlt a veszély koronás fejük felől. A fontos eseményeket értékelő és a mindenható arany csörgésétől visszhangzó tőzsdék a maguk módján fejezték ki gyászukat. Bécsben például két tallérral emelkedett a járadék értéke. A napihírt itt örömhírként jegyezték. A minden érzelgősségtől és világtörténelmi fenségtől mentes tőzsdések joggal hihették, hogy elkövetkezett az igazi béke korszaka, hiszen meghalt Mars, a hadisten. A Száz Nap utolsó napjaiban Napóleon lignyi győzelmét még áresés követte, a kiváló hírszolgálattal rendelkező londoni Rotschild-bankház vagyonát pedig Waterloo sokszorozta meg. Sok halott, sok pénz – ez is a háború vastörvényei közé tartozik. Éppen a Száz Nap csodája tette változatlanul feszültté a légkört világszerte még akkor is, amikor a Szent Ilona-i keselyű a Római Király silány mellszobra előtt töprengett, hogy továbbítsa-e a gyanús küldeményt az apának, nincs-e benne valami titkos üzenet, amely esetleg elősegítheti a veszélyes fogoly szökését. Általános volt a meggyőződés, hogy amíg Napóleon lélegzik, addig senkinek sem biztos az élete. Chateaubriand, a császár egyik legellenségesebb rajongója írta róla a legjellemzőbb sorokat a „Conservateur” hasábjain: „Napoleon a maga sziklafészkén nem mozdulhat meg anélkül, hogy mozdulatainak dübörgését ne hallanánk. Minden lépés, amelyet a Legyőzhetetlen a Föld egyik sarkán tesz, a másik sarkon is érezhető. Ha kiszabadulna börtönőrei kezéből, és az Egyesült Államokba vonulna vissza, elég lenne hatalmas tekintetét az óceánra vetnie ahhoz, hogy az egész világ megremegjen.” Napóleon volt az a kísértet, aki még tábori ágyán haldokolva is ijesztgette a Szent Szövetség tagjait. A „napihír” kétségtelenül jóleső fellélegzést okozott felséges körökben szerte a világon. Különösen a Bourbon-ház tagjai nyugodtak meg, s végre úgy érezhették, hogy – meghalt a császár (ha ugyan az volt), éljen a király! Napóleon igazi jelentőségét egyelőre még csak a költők, a művészek és más egyszerű emberek fogták fel, számos politikus úgy tekintette a különben éppen Metternich által elnevezett „napóleoni korszak”-ot, mint valami pestisjárványt, amely szerencsére elmúlt, vagy mint egy félelmetes vulkánt, amelynek végleg kihunyt a tüze, s nincs rá lehetőség, hogy újra kitörjön. A forradalom kellemetlen emlékké vált, jó néhány királygyilkos elnyerte méltó büntetését, összeomlott a napóleoni birodalom, a bitorló száműzetésben, nyomorúságos körülmények között halt meg, az emigránsok visszatértek, hogy újra élvezzék az osztó igazság által bőven osztott javakat, a Szent Szövetség pedig roppant erejű hatalom volt minden istentelen, felforgató törekvés elnyomására. Íme, a hatalmasok mégiscsak tanultak a forradalmi leckéből, most majd jobban vigyáznak az alantas hajlamait néha vakon követő söpredékre. A világ megállhat a társadalmi fejlődés csúcspontján, élvezve a porosz állam mintaszerű intézményeihez hasonló vívmányokat, amelyekről maga Hegel, a mindenre választ adó német metafizika mestere állapította meg, hogy véres történelme folyamán az emberiség ezért a tökéletességért harcolt. Hogy aztán a tökéletes államok, a maguk tökéletes uralkodóival, a tökéletes béke folyamán is mészárolgatták egymást, ez az apró mellékes körülmény nem gondolkoztatta el a világ urait, akik épp hogy csak leverték díszruhájukról azt a port, amely a Napóleon kegyes színe előtt történt porbancsúszás jóvoltából került a fényes mentékre, köntösökre, hetykén feszülő lovaglónadrágokra. Az ellenforradalmi rémuralom évei voltak azok, amelyeket Napóleon a kis szigeten töltött. És nemcsak Franciaországban dühöngött a liliomos fehérterror, hanem Spanyolországban is irgalmatlanul irtották azokat az ördöggel cimboráló eretnekeket, akik megszegve a katekizmus szent igéit, egyetlen fia franciát sem öltek meg, s ez már egymagában is együttműködést jelentett a gyűlölt megszállókkal, vagyis hazaárulást! Aki pedig ilyen elvetemült módon tért le a tiszta erkölcs útjáról, az megérdemli, hogy minél előbb a pokolba küldjék. A forradalmi métely fertőző hatása nem tűnt el máról holnapra. Lázadások (nem forradalmak!) törtek ki itt is, ott is, a portugáloktól kezdve az indiai mahrattokig, de a Krüdener-Sándor ájtatos lelki nászból született Szent Szövetség szelleme mindenütt érvényesült: vérbe fojtottak minden megmozdulást, amely a fennálló rendetlenséget veszélyeztette. Angliának odahaza is megvolt a maga véres népi megmozdulása: 1819. augusztus 16-án tízezrek vonultak fel Manchesterben a Szent Péter téren „Szabadság, vagy halál!” feliratú zászlókkal. A hatalom birtokosai a második változat mellett döntöttek. Ebbe a tömegbe is belelőtt a törvényes rend alacsony származású, de fegyelmezett karhatalma (13 halott, 600 sebesült), s magát az eseményt a helyszínről – igazi angol humorral – a peterlooi csatának nevezték el. Vérbe fojtották az alkotmányt követelő szicíliai felkelést is. A Szent Szövetség, amelynek gyilkosan áhítatos tagjai hol itt, hol ott rendeztek kongresszust, az olasz egységért harcba szállt carbonarikat a novarai csatában verte le, a törökök pedig a görögök között rendeztek tömegmészárlásokat, többek között Konstantinápolyban. Gondolkodó fejekben kezdett gyökeret verni az a gyanú, hogy talán mégsem Napóleon találta fel a háború intézményét, s nem az ő személye az oka a tömegvérengzéseknek. Mintha valóra vált volna Napóleonnak az a megjegyzése, amelyet első lemondása előtt tett lázadó marsalljainak: „Az a béke, amely után annyira vágyakoznak, többet fog önök közül elpusztítani pelyhes ágyukban, mint amennyit a háború pusztított volna el a harctereken!” AZ ÚJ „SPANYOL FEKÉLY” A napóleoni korszak utáni béke egyik csillogó gyöngyszeme az új francia-spanyol háború volt, amelyhez hasonlót talán maga Swift sem tudott volna kitalálni. A „bayonne-i gaztett” egyik mártírja, VII. Ferdinánd, akinek felháborító elrablása miatt felrobbant a spanyol föld Napóleon hadainak lába alatt, az ujjongva fogadott, imádott király alaposan kimutatta a foga fehérét. A korlátoltságnak és a kegyetlenségnek ritka ötvözetével bizonyította be a népnek, hogy milyen csirkefogótól mentette volna meg Spanyolországot Napóleon, ha valamivel szerencsésebb kézzel nyúl az ügyhöz. Amikor 1820 után az országos elégedetlenség már nyílt forrongásokban robbant ki az ország különböző részein, Ferdinánd a Szent Szövetséghez fordult segítségért – ugyan hova máshova fordulhatott volna? A „Krüdener-fiúk” éppen Veronában gyűltek össze, és tüstént elhatározták, hogy megvédik Ferdinándot alattvalóitól. Mivel Spanyolországnak Franciaország a közvetlen szomszédja (geopolitika!), Metternich azt javasolta, hogy XVIII. Lajos csináljon rendet – már csak hálából is -a Pireneusok túlsó oldalán. A javaslat mélységes helyeslésre talált francia uralkodó körökben, hiszen minden egyébtől eltekintve arról volt szó, hogy egy Bourbon trónját kell megvédeni a csőcseléktől. Ezúttal tehát egy francia királyi hadsereg lépte át a határt, különös módon annak az Angoulème hercegnek a vezérlete alatt, aki a Száz Nap kezdetén megkísérelte megtámadni a partra szállt Napóleont, de serege faképnél hagyta, őt pedig a császár katonái elfogták, majd egyheti áristom után Napóleon szélnek eresztette, menjen, amerre kedve tartja. Százezer főnyi francia hadsereg vonult be Spanyolországba, s a tekintélyes nagyságú haderő harci értékét az a körülmény is növelte, hogy a katonák között szép számmal akadtak olyanok, akik jól ismerték a terepet az előző hadjáratból, hogy csak Conegliano hercegét (ez is a császár által adományozott méltóság volt), Moncey marsaik említsük, aki a negyedik hadtestet vezette a Szent Szövetség megbízásából. Moncey annak idején nem kisebb jelentőségű hadműveletben vett részt Lannes oldalán, mint Saragossa elfoglalásában, a város helyőrségének és lakosságának felkoncolásában. Ezek a haditettek
The list of books you might like
