Napoleon „a csodálatos kaland” I. PDF
Preview Napoleon „a csodálatos kaland” I.
FELEKI LÁSZLÓ NAPOLEON „a csodálatos kaland” Első kötet MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST © Feleki László, 1976 Tartalom ELŐSZÓ I. rész A TÁBORNOK 1. FEJEZET 2. FEJEZET 3. FEJEZET 4. FEJEZET 5. FEJEZET 6. FEJEZET 7. FEJEZET 8. FEJEZET II. rész A KONZUL 1. FEJEZET 2. FEJEZET 3. FEJEZET 4. FEJEZET 5. FEJEZET 6. FEJEZET Szendikének, drága feleségemnek ELŐSZÓ Élt-e egyáltalán Napoleon? Erre a némileg mellbevágó kérdésre például az angol Whately érsek határozott nemmel válaszolt, s 1919-ben megjelent könyvében „bebizonyította”, hogy Napoleon, éppen úgy a legenda szülöttje, mint Akhilleusz vagy Héraklész, s ilyen élő személy sohasem létezett. „Történelmi kételyek Bonaparte Napóleonnal kapcsolatban” című könyvében egyenesen képtelenségnek tartotta, hogy egy jelentéktelen család sarja, aki egy kis szigeten született, és egy még kisebb szigeten halt meg, a két anyakönyvi természetű időpont között csodaszerű pályát fusson meg, aránylag rövid idő alatt. Ezt az érsek egyszerűen nem hitte el, mint az egyszeri paraszt a zsiráfot. Mint felvilágosodott főpap, nem hitt a csodákban. Az ógörög nyelvnek egy kissé önkényes értelmezésével azt állította, hogy a „Napoleon” szó nem más, mint „az erdő oroszlánja”, s ezzel a névvel illették azokat a francia tábornokokat, akik különösképpen kitűntek bátorságukkal. A „Buona Parte” pedig a francia hadsereg „jó részét”, vagyis a legbátrabbak, a leghazafiasabbak csoportját jelölte, s a két elnevezés aztán később tévedésből úgy szerepelt, mint egyetlen ember neve, holott teljes lehetetlenség, hogy egyetlen személy ennyi csodába illő cselekedetet vigyen végbe két évtized alatt. Az olvasó joggal mosolyog a tréfásnak látszó fejtegetésen, de mégsem véletlenség, hogy a világtörténelem legtöbbet emlegetett alakjával, közel háromszázezer könyv hősével kapcsolatban még ilyen feltevés is lehetséges volt. Az amerikai J. Christopher Herald, az egyik legalaposabb „napoleonológus”, egyik könyvében a császár naay mondásait és még nagyobb ellentmondásait gyűjtötte össze („The mind of Napoleon” – Napoleon gondolatvilága). Művének előszavában így panaszkodik: „Kevés ember életét dokumentálták olyan alaposan, mint Napóleonét. És mégis, eltekintve néhány általános igazságtól, nagyon keveset lehet róla biztosan tudni. Még a tények is vita tárgyát alkotják. Gondolatait rejtélyessé teszik kétségtelen ellentmondásai, szándékai talányosak,” Tehát nemcsak arról van szó, hogy Napoleon hihetetlenül szétágazó, világot átalakító tevékenysége a hitetlenséggel határos csodálatot kelt az emberben, s alig tudja elképzelni, hogy mindez egyetlen ember műve volt, hanem arról is, hogy Napoleon életében meglepően sok a bizonytalanság, a fehér folt. Ezt bárki tapasztalhatta, aki életrajzírás szándékával hatolt be a napóleoni mondakörbe. Miért, hogyan, mikor? – ezek a kérdések Napoleon életében gyakran nehezen találnak válaszra, s nemegyszer a valószínűségszámítás törvényszerűségéhez kell fordulnunk. Például, mikor jutott eszébe Napóleonnak, hogy Napoleon lehet belőle? Mikor született meg ebben az egyszerű, kopott kisemberben az a gondolat, hogy valaha a franciák császárjává koronázza meg saját magát a Notre-Dame-templomban a pápa őszentségének tiszteletteljes közreműködésével? Mikor sejtette meg először, hogy rövid élete folyamán megszervezi az új francia társadalmat, halálos csapást mér az európai feudális rendszerre, törvénykönyvet alkot egy sereg ország számára, a hadtörténelemben páratlan győzelmeket arat, s az Isten kegyelméből uralkodó koronás fők alázatosan földig hajolnak előtte? Ez a jelentéktelen külsejű emberke nem volt trónörökös vagy királyi herceg, nem tartozott sem a francia, sem más nemzet uralkodó osztályához, sem a főnemességhez, sem a szerényebb jogállású arisztokráciához, s érdemes megemlíteni, hogy a nevezetes Vendémiaire napjáig a nagy francia forradalomban sem játszott érdemleges szerepet, sőt, meg sem értette a nagy világtörténelmi fordulat lényegét. Hírneves történelmi elődjeinek könnyebb dolguk volt. Nagy Sándor trónt, országot, hadsereget örökölt atyjától, Fülöp királytól. Attila a hunok nagy királyának, Bendegúznak volt a fia. Dzsingisz kán atyja mint hatalmas törzsfő uralkodott. A porosz Nagy Frigyes is édesapját követte a trónon csakúgy, mint a svéd XII. Károly. Napoleon, aki mindezeket felülmúlta, szegény korzikai kisnemes családból származott. Fiatalkorában annyit koplalt, hogy egész életében idegenkedett a bőséges étkezéstől. Aprócska termetű volt: százötvenhét és fél centiméter „magas”. Nincs az a parancsnok, akinek növelné az önbizalmát, ha fel kell néznie alárendeltjeire. Ami pedig „a legnagyobb francia” franciaságát illeti, a korzikai olasz gyerek, „Napoleone di Buonaparte” csak tízéves korában kezdett franciául tanulni, nem a legnagyobb sikerrel. A nyelvükre oly büszke franciákat még a császárság legtündökletesebb napjaiban is kínosan érintette dicső uralkodójuk hibás kiejtése, gyatra mondatszerkesztése, s köztudomású volt, hogy a helyesírással is hadilábon állt. Valószínű, hogy nyelvi nehézségei miatt idegenkedett a szónoklástól, gátlásokkal küszködött, a nyilvánosság előtt mindig félszegen viselkedett. Elismert történelmi tény, hogy pályafutásának fordulópontján, Brumaire 19-én majdnem elrontotta az államcsínyt gyerekesen ügyetlen szavaival. Pedig akkor már mögötte volt Toulon, Vendémiaire, Itália és Egyiptom, tehát Lodi napja is, amely után – állítása szerint – felismerte önmagában világtörténelmi nagyrahivatottságát. Napoleon kijelentéseit ajánlatos a legnagyobb óvatossággal kezelni. Az igazmondás sohasem volt erős oldala, a célszerűséget mindig előnyben részesítette az igazsággal szemben. Nem véletlenül született a Napóleon-korabeli mondás: „Hazudik, mint egy hadijelentés.” (Ez a népi bölcsesség nem avult el teljesen …) Nyilvánvaló, hogy a jövendő világhódító mostoha nagybátyja, a későbbi Fesch bíboros, nem ismerte félre kis unokaöccsét, amikor úgy nyilatkozott róla, hogy sokra viszi még, mert úgy tud hazudni, mint senki más. Mégis igazságtalanság lenne teljesen elvetni azt, amit maga Napoleon mondott történelmi küldetésének első megsejtéséről. Igaz, nem a legkedvezőbb körülmények között, Szent Hona szigetén nyilatkoztatta ki minden szavára áhítatosan figyelő környezetének: – Sem Vendémiaire napján aratott sikerem, sem montenottei győzelmem nem keltették bennem azt a gondolatot, hogy kiválóságnak képzeljem magamat. Csak Lodi után támadt az a gondolatom, hogy egyszer talán döntő szerepet játszhatom a politika színpadán. Legtehetségesebb íródeákja, Las Cases gróf jegyezte fel ezeket a figyelemre méltó szavakat. Ĺ szerint Napoleon nem Toulonnál eszméit magára, ahol rosszul felszerelt csapatokkal, szinte kizárólag lángeszű haditerve segítségével kergette ki az angolokat. Nem is Vendémiaire 13-án, amikor megmentette a konventet a túlerőben levő királypárti lázadóktól. A touloni győzelem után századosból tábornokká léptették elő, ami, huszonnégy és fél éves korát tekintve, még forradalmi időkben sem megvetendő ugrás. Vendémiaire pedig meghozta neki a belföldi hadsereg főparancsnoki tisztségét. Még akkor is csak huszonhat éves volt, s nehéz elhinni éppen róla, hogy még ebből a kinevezésből sem következtetett fényes jövőjére. Mindegy, talán további megnyugtató jelekre volt szüksége. Úgy látszik, a legendás itáliai hadjárat első győzelme, amelyet Montenotténél aratott, még mindig nem volt alkalmas arra, hogy megsejtse eljövendő nagyságát. Ehhez Lodi kellett. Érdemes talán egy kicsit szemügyre venni, hogy mi is történt Lodi-nál. Mellőzve a hadműveleti részleteket, a lényeg megértéséhez elég annyi, hogy Milánó elfoglalása csak úgy volt lehetséges, ha Napóleon (akkor még Bonaparte tábornok) ki tudja kényszeríteni az átkelést Lodinál az Adda folyón. A hidat azonban tízezer osztrák szurony (köztük mennyi magyar!) őrizte, erős tüzérséggel. A konvent ifjú tábornoka nemcsak hadicselt alkalmazott a fontos híd elfoglalása érdekében, hanem életét is kockáztatva, személyes részvételével lelkesítette gránátosait egy mindent elsöprő rohamra. Lodi különben nem döntötte el az itáliai hadjárat sorsát, mindössze részgyőzelem volt, s bát Napoleon most már akadálytalanul vonulhatott be a lombardok fővárosába, még sok csatában kellett helytállnia, sőt, Arcolénál sokkal veszélyesebb körülmények között kellett zászlóval a kezében felrohannia az ellenséges tűztől végigsepert hídra, mint Lodinál. Annyi azonban bizonyos, hogy Lodi varázslatos hatást gyakorolt Napoleon katonáira. Megerősödött hadseregében az a döntő fontosságú meggyőződés, hogy olyan vezér áll az élén, aki méltó Nagy Sándorhoz, Julius Caesarhoz, Nagy Frigyeshez vagy azokhoz, akiket Napoleon, érdekes módon, az előbbieknél többre becsült: Condéhoz és Turenne-hez. Ezt a lelki folyamatot Napoleon így jellemezte visszaemlékezéseiben: „Dicső haditettekre volt szükségem, hogy megszerezzem a katonák szeretetét és bizalmát.” Vajon mivel szerezte meg? Mi tehette a legmélyebb benyomást ŕ harcedzett veteránokra? A szellemes hadmozdulat vagy a személyes példaadás? Nyilván mind a kettő. Puszta vakmerőség nem lett volna elegendő, ebben a tekintetben nehéz lett volna újat mutatni a rettenthetetlen gránátosoknak, akik előtt különben sem volt titok, hogy nyápic tábornokuk nem gyáva ember. Toulonnál olyan szuronysebet kapott közelharcban, hogy kis híján levágták a lábát, Vendémiaire-kor pedig kilőtték alóla a lovat. De ha a személyes vakmerőség példaadó megnyilvánulásán kívül az is kiderül, hogy – Napoleon szavaival élve – „a hadvezér a vitézek között a legokosabb”, akkor a katonák olyasmivel ajándékozzák meg parancsnokukat, ami még a katonai vasfegyelemnél is értékesebb: bizalmukkal. Ettől kezdve valóban követték őt a világ végére is, Acréig, sőt, Waterlooig is. Lodival kapcsolatban el kell mondani még valamit, ami talán jelentéktelennek látszik a roppant történelemformáló erők árnyékában, de az emberi lélek mélységeiben az egyéni értékelés nagy jelentőséget tulajdonít neki. Napoleon Lodi után kapta meg halhatatlan becenevét, ekkor lett „kis káplár”. Minden hatalmasság vágyik a nép ajkán élő, szabadon született, kedves becenévre. Az ilyen kedveskedő elnevezés keletkezése éppen olyan titokzatos, mint a népdaloké vagy a közmondásoké. Napóleonét nyomon követhetjük. Az öreg katonákat meghatotta vitéz tábornokuk fiatalsága, s elhatározták, hogy minden ütközet után „előléptetik”, megadják neki mindazokat a szerény rendfokozatokat, amelyeket már addig is szédítő pályafutása során átugrott. Lodi után káplárrá nevezték ki. Apró termete, törékeny testalkata jóvoltából a népi rang kedveskedően kicsinyítő jelzővel bővült ki, s így let a félelmetes hadúrból „kis káplár”. Nem tudni, ki nevezte el Napóleont kis káplárnak. Az ismeretlen katonának sejtelme sem lehetett arról, hogy talán a legnagyobb szolgálatot tette parancsnokának. Nem egy történelmi tekintély szerint ez a becenév számottevő szerepet játszott abban az érzelmi viharban, amely 1815 tavaszán elsöpörte a friss Bourbon-uralmat, és Napóleont újra Franciaország urává tette – Száz Napig. Többet ért Napoleon számára ez a szeretet adta rangocska minden elképzelhető díszes katonai méltóságnál. Módfelett élvezték a katonák, hogy az ő kis káplárjuk, bajtársuk, aki mindenható császár korában is a nevükön szólította őket, s meg-meghúzta a fülüket, valóságos földrengést idézett elő az uralkodóházakban, versenyt csúsztak a lába előtt a fejedelmek, szolgai inadat kísérte minden lépését Erfurtban, a drezdai királytalálkozón pedig abban versengtek őfelségéik, hogy melyikük lehet Napóleon éthordója vagy pohárnoka. Ezt a fejedelmi csürhét mélységesen megvetették Napóleon vitézei, akik vakon engedelmeskedtek ugyan vezérüknek, habozás nélkül áldozták fel érte az életüket is, de nem alázkodtak meg előtte, maguk közül valónak, fegyvertársuknak tekintették. „Még a kis káplárt sem engedném át!” – kiáltotta egyszer, császárját a sötétben fel nem ismerve egy francia őrszem, amikor Napoleon tovább akart menni, de elfelejtette a jelszót. Ezt a jelenetet (főleg, ha megtörtént) Napóleon nem adta volna oda száz király
The list of books you might like
