Nagy családkönyv PDF
Preview Nagy családkönyv
Vekerdy Tamás NAGY CSALÁDKÖNYV © Vekerdy Tamás 2011 Válogatás a Nők Lapjában 2003-2011 között megjelent írásokból Szerkesztette: Wáring Zsuzsa és Münz András Borítóterv: Czeizel Balázs Borítófotó: Gálos Viktória Könyvterv: Kerényi Attila ISBN 978-963-341-010-3 ISSN 17855667 fcjSanomaMedia * 1 KÖNYVKIADÁS Nyomdai előállítás: Radin Print Felelős vezető: Ljubisa Vuletic Kereskedelmi képviselet: Kvadrát ’97 Kft. Tel./Fax: +361 319 1599. Mobil: +36 30 280 6656 E-mail: [email protected] A könyvet megrendelheti a www.polc.hu online könyváruházban Vekerdy Tamás NAGY CSALÁDKÖNYV KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK... A Nők Lapjában az elmúlt öt évben megjelent olvasói levelekből és válaszaimból olvashat itt válogatást az olvasó - az egyes életkorok rövid jellemzésével. A válaszokat mindig szorongva adja az ember (akkor is, ha „szakértő”). Nemcsak azért, mert a távolból ne héz válaszolni, hanem azért is, mert mindig újra eszé be jut, hogy az igazán jó válaszok - ha vannak ilye nek - nem a receptek, hanem azok, amelyek tovább kérdeznek, és netalán újabb kérdéseket hívnak elő az olvasóban. Mert továbbra is azt hiszem, hogy a kérde ző ember van igazán közel a dolgok áramához, és nem a válaszoló ember; különösen nem az, aki azt hiszi, azt képzeli magáról, hogy ismeri a helyes - netán egyedül helyes - válaszokat. Vekerdy Tamás I. fejezet A legfontosabb Az első három év a legfontosabb. Ezt mondja legalábbis a tudomány - és ezt látszik megerősíteni a tapasztalat. Elfogadtak-e minket magzati korunktól - és mi elfogadjuk-e a gyerekeinket? Olyannak, amilyenek. Tudunk-e segíteni nekik, hogy azzá legyenek, akik, magukkal hozott, egyszeri én-struktúrájuk szerint? Akárhány milliárd ember él is a földön - most már hét -, mindenkinek az ujjlenyomata egyéni, csak rá jel lemző, nem is beszélve a DNS-ről. A rendőrség legnagyobb örömére... Miért gondoljuk, hogy az a valami, ami megszabja ujjlenyomataink és DNS-ünk különbözőségét - nincsen? Akár halhatatlan léleknek ne vezzük, ha hívők vagyunk, akár kódolt programnak, ami még további felderítésre vár, van valami, ami csak ránk jellemző, és ami ki akar bon takozni, meg akar valósulni a földi élet során. Tudjuk-e ezt segíteni, mi, szülők - és a gyerek körüli rokonok és szakemberek - vagy nem? (Nem, mert eleve valamiféle elképzelésünk van arról, hogy milyennek kell len nie a gyereknek...) Ebben a segítésben talán a legfontosabb kérdés, hogy meg tudjuk-e adni a magzatnak, az újszülöttnek, a csecsemőnek, a kisgyereknek az érzelmi biztonságát. Ölelve tudjuk-e tartani, testi és lelki értelemben? Újabb kutatások azt állítják, hogy már a magzattal is lehet kap csolatba lépni, kommunikálni, de hogy az újszülöttel és a csecse mővel lehet, ezt már régebben is bebizonyították. Dögönyözés, csiklandozás, höcögtetés, lovagoltatás, hempergetés, feldobálás a levegőbe - amihez mind-mind ritmikus, dallamos mondókák kap csolódnak - ezek a játékok kisgyerekkorban a kommunikáció fontos, legfontosabb formái. És később is: a „haszontalan" dolgok fonto sak - és igazán hasznosak - a kisgyerek életében; beszélgetés az al konyodó konyhában kakaó mellett arról, hogy milyen vizslája volt a nagymamának, akit ő már nem ismerhetett, hogy milyen nagy hó volt, amikor ő született, és ezer másféle dologról, ezek mind-mind táplálják a családhoz kötődő, biztonságot adó intim hangulatokat, és orientálnak, tájékoztatnak térben-időben és családi viszonyla tokban. Ezek fontosak, hasznosak, ellentétben a sok hasznosnak gondolt, de a fejlődés szempontjából teljesen haszontalan rend szabállyal: vesd le a cipődet, húzd fel a tréningnadrágot, mosd meg a kezed, rakd el a játékaidat... E. T. A. Hoffmannt, a nagy német írót egyszer megkérdezték, hogy honnan özönlenek elbeszéléseibe azok az egészen különleges figurák, a maguk furcsa és aprólékos pontossággal leírt életével. Azt válaszolta, hogy másfél éves lehetett, amikor szülei hosszú postakocsiútra vitték, és szerinte a sok-sok váltakozó ember a hosszú út során mind benne hagyta emlékét, érzéseivel, gondolataival, egész életével... Ő ezekre persze nem tud visszaemlékezni, de amikor írni kezd, „előözönlenek" belőle. Igen, nem tudunk visszaemlékezni első három évünk legnagyobb részére, a tudat számára zárva maradnak ezek az emlékek. Körülbe lül addig tudunk visszamenni, amikor beszélni kezdtünk és már én-t mondtunk magunkról... (Addig se könnyen.) És mégis: ami ebben a három évben történt, az kihat - kihathat - egész életünkre, hozzájárulhat egészségünk és betegségeink alaku lásához, rokon- és ellenszenveink fellángolásához, értelmi és érzelmi képességeink alakulásához. AZ ELSŐ HÁROM ÉV Rugalmasság AZ OLVASÓ LEVELÉBŐL: Sok itthoni vitánk fogalmaztatja meg velem a kérdést: Történt-e tudo mányos vizsgálódás, kutatás az utóbbi években, hogy tulajdonkép pen mire van szüksége a legkorábbi hetekben-hónapokban (években) a kisgyereknek: következetes szigorra, vagy babusgató engedékenység re, mitől lesz egészségesebb, többet bíró, többet kibíró felnőtt. Nagyobb korukban már feltűnő, hogy milyen nagy a különbség teherbírásban az egyes gyerekek között... Mi áll a gyerekek, egyes „szerencsés" gyerekek nyugodt magabiztosságának hátterében? Nem veszik föl, de legalább is elég jól kibírják még a sértéseket, esetleges csúfolásokat is (amitől per sze a csúfolóknak elmegy a kedvük a folytatástól, és újabb áldozatot keresnek). Mások meg, például új helyre kerülve, szinte belerokkannak, hogyha „rájuk szállnak" az addigra már összeszokott gyerekek... VÁLASZ Az utóbbi években úgynevezett rezilienciakutatások folytak (tudomásom szerint elsősorban Angliában). Resilió, resilere - latin ige, és azt jelenti, hogy visszaugrik, visszapattan (esetleg: összehúzódik, zsugorodik). Vala mi, például egy rugalmas anyag, megfeszítés után visszaugrik az eredeti 8 NAGY CSALÁDKÖNYV formájába, ellenálló ereje van. A reziliencia éppen ezt az ellenálló képessé get jelenti; az eredeti „forma” megtartására való képességet, a stabilitást. A kutatásokban a személyiség stabilitását, tűrőképességét, teherbíró erejét. M. Rutter és E. Werner öt pontban összegzik kutatásaik eredményét a korai gyermekkori hatások cambridge-i kiadású Kézikönyvében. (Cambridge University press, 2000.) A kisgyereknek tehát ahhoz, hogy felnőttkorában majd rugal mas, ellenálló személyiség legyen, a következőkre van elsősorban szüksége: 1. Egy személyhez fűződő, megbízható, stabil kapcsolatra. Ez a személy legtöbb esetben az anya, de nem szükségszerű, hogy ő legyen az. Ami fontos, ami nélkülözhetetlen, hogy kezdetben ez egyetlen személy, és nem változik. Később természetesen társulhatnak mások is, de az egyetlen személy fontosságára az élet kezdetén a neurológiai kutatások is egyértelműen rámutatnak. Azután fokozatosan jelentőséget nyerhet előbb egy második személy - általában az apa majd később harmadik-negyedik „becsatla kozók” is megjelenhetnek (nagyszülők vagy más közeli rokon, barát), de nem a kezdet kezdetén. 2. A felnövekvő gyereknek magabiztos környezetet kell megtapasztalnia. Ez el sősorban azt jelenti, hogy semmiféle döntést nem neki kell meghoznia, ettől környezete megszabadítja, helyette döntenek, magabiztosan. Ez biztonságot ad a gyereknek, és lehetővé teszi, hogy bízzon környezeté ben. Ez az ősbizalom mélyről fakadó érzés (ahogy erre a magyar Szondi Lipót is rámutatott), melynek lehetőség szerint nem szabadna sérülnie. „Átadhatom magam a világnak, az engem érő benyomásoknak” - tegyük hozzá: boldog és kíváncsi érzékelésben „nem érhet baj; mindig és min den körülmények között rábízhatom magam engem elfogadó és nekem jót akaró környezetemre”. 3. A kisgyerek közvetlen utánzással tanul a környezetében levő „példák" megta pasztalásából. Legyen ez a példa nyelvi, mozgásos, érzelmi, célra irányí tottan cselekvéses vagy bármi egyéb. (Török Sándor egyszer nagyszerű kis glosszát írt arról, hogy a felnőttek mi mindent tiltanak meg a gyereknek, AZ ELSŐ HÁROM ÉV 9 amit ők maguk előtte, „példát mutatva” művelnek. Legyen szó dohány zásról, alkoholról, televíziózásról vagy bármi egyébről - esetleg éppen: a „csúnya” beszédről.) Nem veszik tudomásul, hogy a gyerek kiszolgálta tott utánzó, nem tud nem utánozni, és a megélt példával szembeszegülő szóbeli utasítás hatástalan marad. (A. Bandura kutatások sorát szentelte annak a kérdésnek, hogy vajon a gyerek, a kisgyerek tanulása „értelmi” te vékenység-e vagy egyáltalán nem, hanem az ellenállhatatlan utánzás vá gya hajtja. A mindennapokban is tapasztalhatjuk, hogy a kisgyerek nem értelmi erőfeszítéssel - és szorgalommal - tanulja meg két-három év alatt az anyanyelvét (egy egész nyelvi struktúrát elsajátítva a hangzóformálás tól a tárgyas ragozásig, anélkül, hogy tudna róla), hanem önkéntelen, nem szándékos utánzással.) Az iskolának tudnia kellene róla, hogy tízéves koráig a gyerek igazán könnyen és gond nélkül a cselekvés utánzásából tanul, és nem pedig a fá radságos értelmi erőfeszítésből. Éppenséggel a matematikai műveletek ben is a szokásrend kialakítása a döntő, és nem a „megértés”. A kívülről megkapott biztos, jól utánozható szokásrend önbizalmat ad a gyerek nek mindabban, amit így elsajátított. (Christof Wiechert, aki a Waldorf- tanároknak szóló Körlevélben ismerteti e kutatásokat, emlékeztet arra, hogy a steineri pedagógiai rendszerben is a tizenkettedik életév körül kezdődik a tanulással kapcsolatos kognitív munka, az ítélőerő megerősö désével; ekkortól kezdve már nem a szokások vezetik és határozzák meg a sikeres tanulmányi tevékenységet...) 4. A gyerekeknek jól tagolt, minőségi időélményekre - az idő érzékelhető, ta pasztalati átélésére - van szükségük. A reggel és az este hangulatai és szer tartásai fontosak. Ősz és tavasz, nyár és tél különbözőségének átélése, a különböző kultúrák ünnepei - mind arra készítik fel a gyereket, hogy a későbbiekben magából kiindulva tudja idejét tagolni, életét alakítani. 5. És végül a gyerekek iskolai élményét illetően a pozitív tapasztalatoknak kell(ene) dominálniuk. Az iskolai sérülések egész életen át tartó hatásai egyértelműek.
The list of books you might like
