Table Of Content

Kulin György Mit mondanak a csillagok? Gondolat • Budapest 1976 Lektorálta: Róka Gedeon ISBN 963 280 329 9 © dr. Kulin György, 1976 Apám emlékének Előszó Ebben a könyvben azokat a felismeréseket élem át újra, amelyek a Föld és ég, ember és világ viszonyáról kialakuló szemléletemben változást hoztak. Az értelemmel fel nem fogható szépségeken túl, egész belső világomat megrázó élményekről írok; ezek új világot tártak fel előttem. A csillagászatnak – és általában a természetnek – azokat a területeit emeltem ki, amelyek mint keresztutak kétfelé kínálnak irányt: a képzelődés és a valóság felé. Arra törekedtem, hogy szavaim eljussanak minden emberhez, akiben ugyanazok a kérdések élnek, amelyek engem is foglalkoztatnak. Kerültem a tudálékosságot, de megmaradtam a tudományosság mellett. A legegyszerűbb nyelven igyekeztem megfogalmazni mondanivalóimat. Elhagytam a szakkifejezéseket, és csak néhány esetben kényszerültem leírni matematikai, képletszerű összefüggéseket. Nincs ebben a könyvben semmiféle olyan rendszeresség, ami a tankönyvekben, ismeretterjesztő írásokban megszokott. Egészen másfajta csoportosításban sorakoztattam fel a problémákat, kiválogatva azokat, amelyek szemléletünk alapjai. Ha néha látszólag a részletekbe mentem, ennek célja az volt, hogy végigkövessem a fonalat, amely engem a megoldásig vezetett. Mondanivalóm lényege a töprengésekben, a türelmetlen válaszkeresésben és a megtalált igazságban van. Szokatlan stílusú ez a könyv, mert vallomás. Remélem, olvasásakor ezrek, talán tízezrek is ráismernek majd a maguknak feltett vagy esetenként hozzám intézett kérdéseikre, és a feleletek megtalálásához válaszaim hozzásegítik őket. Bízom abban is, hogy még többen vannak, akiknek a soha ki nem mondott, soha fel nem vetett kérdéseire felelek, amikor a saját magam miértjeire és hogyanjaira válaszolok. Igaz szeretettel ajánlom ezt az írást mindazoknak, akik a helyüket keresik a világban. Kulin György 1. Az ember a helyét keresi Hol a helyem a világban? Ez a kérdés végigkísérte az emberiséget szellemi fejlődésének útján, ez a kérdés velünk marad egész életünk folyamán. Sokszor úgy tűnik, hogy ebben a keresésben más utakat jár a szív és az értelem. A szív megnyugvást keres, de ezt a megtalálni vélt nyugalmat kikezdi az értelem lázongása. A belső világom elválaszthatatlan a valóságos világtól, amelyben rajtam kívül mások is vannak, és amelybe beletartozik az egész természet. Hol a helyem a szűkebb és tágabb közösségben, amelynek tagja vagyok? Hol a helye az egész Földnek a Naprendszerben? Hol a helye a Napnak, egész rendszerével együtt a Tejútrendszerben? Hány tejútrendszer van az egész Világegyetemben? Ezek közül sok kérdést a tudomány vet fel. Ha mai ember módján akarjuk élni életünket, saját problémáinkká lesznek a távoli világok is, mivel választ keresünk arra is, vajon ebben a végtelennek tűnő Világegyetemben egyedül vagyunk-e érző és gondolkodó lények, vagy vannak mások is rajtunk kívül? Más helyet és szerepet szánunk magunknak aszerint, hogy milyen nagynak tudjuk vagy képzeljük a világot. Volt idő, amikor egész világom a szülői ház és annak udvara volt, ahol az első botorkáló lépéseket tettem. Csak később bővült ez a szomszédos házakig, az utcáig. Idősebb testvéreim még ma is emlegetik az én gyermekkori világszemléletemet. Egyszer magukkal vittek egy „nagy kirándulásra", a Nagyszalontától két kilométerre fekvő Madarászig. Még kisvárosunk határában jártunk, amikor előttünk az út porából verebek röppentek fel. Csodálkozó szemekkel kérdeztem: hogyan tudtak a verebek ilyen messze elrepülni? – A városszéli házak nekem már a világ végét jelentették. Aztán az iskolában megtanultam 63 vármegye nevét, székhelyeikkel együtt. De ez már csak a térképen létezett számomra, és nem is jelentettek egyebet mint különböző színekkel festett területeket, foltokat. A kontinenseket ábrázoló világtérkép méretében sokkal kisebb volt, mint hazám térképe. Csak akkor döbbentem meg, amikor ezen a világtérképen, hiába kerestem Nagyszalontát, de még Bihar megyét is. A térkép világa csak akkor kezdett valóság lenni számomra, amikor nagybátyám felültetett a zörgős parasztszekérre, és a Szürkével bekocogtunk Nagyváradra, hogy ottani rokonainktól szilvát hozzunk. Ahogyan a hosszú, 36 kilométeres utunk során falvakon haladtunk át, egyre tágult számomra a világ, majd feltűntek a váradi dombok, amelyek sokáig óriási hegyekként maradtak meg emlékezetemben. Annak felfedezése sem maradt bennem nyom nélkül, hogy rajtam és szűk környezetemen kívül máshol is élnek emberek. Ma már tudom, hogy vannak, sokan vannak, mégis, amikor az országot járom, vagy más országokba visz utam, újra és újra tudatosítani kell magamban, mennyi ember éli valamennyiőnk közös problémáival a maga életét. Ahogyan nőtt körülöttem és bennem a világ, úgy zsugorodott egyre kisebbé korábbi világom. A Föld határa azonban sokáig valóban a világ végét jelentette. Szóhasználatunk ma is tükrözi ezt a szemléletet: a világ legmagasabb hegye, a világ legerősebb embere, a világ legnagyobb eseménye, a világ megváltója – sok más egyébbel együtt annak emlékét őrzi, amikor az ember szemléletében valóban a Föld jelentette a világot. Éppúgy, mint az emberiségnek, egyszer nekem is meg kellett tudnom, hogy az egész Föld a kilenctagú bolygócsaládnak csupán egyik szerény tagja, és a szűkebb kozmikus hazánkban, a Naprendszerben csak olyan parányi helyet foglal el, mint az egész gyermeki világomat jelentő családi ház a világtérképen. Világunknak folytonos tágulása nemcsak a felfedezés örömét hozza; trónfosztásokkal is együtt jár, hiszen a tágabb térbeli keretben helyünket és szerepünket is újra meg újra át kell értékelni. Újra kellett rangsorolnom helyemet az iskolában, ahol nálam nagyobb, erősebb és okosabb társak között már csak valahol a középen találtam magamat. Életünket itt a Földön éljük le. Terveinket, vágyainkat és cselekvéseinket a falu, a város és az ország határain túlnőtt világ eseményei alakítják. Ha aztán olyan kérdések is felmerülnek bennünk, hogy az egész Föld léte, élete miként függ a nagy egésztől, ha megtudjuk, hogy az egész Föld a kozmikus hatásoknak kiszolgáltatott égitest, kénytelenek vagyunk valóságos világunk határait távolabbra tolni. Tétován kérdezzük, hogy annak a szűk világnak, amely életünket határolja, meg lehet-e találni helyét, célját és értelmét a szinte végtelenné tágult Kozmoszban? Helyünket azonban nemcsak a térben, hanem az időben is keressük. Mióta van a világ? Hogyan lett? Mióta vannak csillagok? Mióta süt a Nap? Mikor lett a Föld? Mikor fogant meg rajta a primitív élet, aminek én is folytatása vagyok? Meddig élteti még a Nap a Földet? Mikor alszik ki fénye és tüze? Mi lesz a Földdel az éltető Nap nélkül? Még személyesebben így merülnek fel bennünk a kérdések: Mióta él ember a Földön? Hogyan viszonylik az én életem 60-70 éve az emberiség korához? Mi lehet az én szerepem ebben a végtelennek tűnő generációváltásban? Szükségszerű-e az, hogy alighogy megszülettünk, eszmélni kezdünk, kezdjük megtalálni helyünket, máris a halálra kell gondolnunk? Barlanglakó őseim óta a nemzedékek tízezrei váltották egymást, és a Föld várható élettartamában még a nemzedékek tízmilliói következhetnek. Hol itt az én rövid életemnek értelme és szerepe? Az időnek eme millió és milliárd évekkel mérhető folyamában lehet- e életemet úgy leélni, hogy szervesen beletartozzam az egészbe, hogy folytatása legyek valaminek, és bennem is folytatódjék az, ami utánam következik? A Föld, a Nap, a csillagok és a Világegyetem korának meghatározása természettudományos feladat, de nem csupán önmagukért valók a tudomány kérdései sem. A külső világ időskálájába is beleágyazódnak legszemélyesebb belső problémáink. Nemcsak a térben és az időben szeretnénk helyünket megtalálni. Az értelem meg akarja ismerni a világot, a szív át akarja élni azt, de ezenfelül tenni is szeretnénk valamit, amivel hozzájárulhatunk a világ arculatához. Tájékozódni is akarunk, iránytűt keresünk, mely mindennapi cselekvéseinkben irányt mutathat. Legélesebben, legdöntőbb módon ifjúságunk kereső korszakában kínoznak bennünket azok a kérdések, amelyek lényegében örök emberi kérdések, de azokra nyugtalanul mégis végleges választ keresünk. Ha tenni és alkotni akarunk, ha értelmes módon akarjuk leélni az életünket, megbízható alapokra van szükségünk. Vallásokban, filozófiákban, nagy szellemek gondolataiban, a tudományban keressük a feleletet. Van-e határozott rend a világban, vagy minden, ami bekövetkezik, csupán véletlen és esetlegesség? Van-e abszolút örök érvényű igazság, mely tértől és időtől független, aminek érvényesítéséért érdemes munkálkodni? Vagy pedig a folyton változó világgal annak igazságai is változnak? Mi az abszolút szép? Mi az abszolút jó? Van-e határozott célszerűség a világban, vagy vak erők kormányozzák a dolgokat? Van-e értelme annak, hogy élünk és meghalunk? Mi értelme és célja lehet annak, hogy kozmikus gáz- és porködök csillagokká sűrűsödnek, bolygókat szülnek, és rajtuk megfogan az élet? Mi értelme lehet annak, hogy a csillagok is kialusznak, anyaguk szétszóródik a térben, majd a szétfoszló anyag ismét csillaggá tömörül? A levegő, a víz és a föld atomjaiból felépül testünk, villanásnyi időt megélünk, majd testünk atomjai elkeverednek a földdel, anyagát széthordja a szél s a víz, hogy új emberi vagy más élő testek formálódjanak belőlük. Ugyanaz kicsinyben, mint a nagy Világegyetemben. Kinek a kedvtelése ez a játékszerű szórakozás? Vagy valami nagy terv és gondolat van mögötte? Ki mondaná meg, mi ez a terv? Az anyag maga szabja meg törvényszerű életét, vagy az anyag fölött álló szellemi hatalom irányítja azt? Hol van ez a szellemi lény? Hogyan avatkozik be a durva anyagból felépült világ dolgaiba? Bele kell nyugodni, hogy láthatatlan, és tervei megismerhetetlenek? Megismerhető a világ, vagy örökké rejtve maradnak előlünk legnagyobb valóságai? Úgy gondolom, minden felnőtt emberben ilyen és hasonló kérdések merülnek fel. Az a szellemi környezet, amely fejlődő értelmi és érzelmi világomat övezte, jóformán szójárásokból, közmondásokból rakódott össze. A szülői ház és környezetem ezeket őrizte meg az élet alapvető igazságaiként az elődök hosszú során át. Az iskola pedig rendszeresen, tételekbe foglalva adta át, amit oktatásunk a múltból megőrzésre érdemesnek ítélt. A vallás törvényekbe foglalva írta elő, mit szabad és mit kell hinni a világról. Az élet aztán szinte válogatás nélkül zúdította reám az emberiség nagy felismeréseit és a hagyományból megőrzött tévedéseit. Csak annak képességét nehéz megszerezni, hogy mi magunk döntsük el, mindebből mi az igaz és mi a hamis. A tágabb közösség, a könyvek, az újságok, a művészeti alkotások, de a filozófia és a vallások is reánk bízzák a válogatást. Következzék itt néhány általánosan használt idézet, szándékosan úgy csoportosítva, ahogy bennem azok ellentmondásai kiütköztek: „Sorsa meg volt írva a csillagokban." „A csillagokba nincsen írva semmi." (Tóth Árpád) „Józsué megállította a Napot." (Biblia) „Az Isten megteremtette a világot, belehelyezte annak törvényeit, és attól nem tér el." (Biblia) „Szemet szemért, fogat fogért.” „Aki téged megdob kővel, dobd vissza kenyérrel."