Mégis mondj igent az életre!

77 Pages·1988·0.526 MB·Hungarian

by  Viktor E. Frankl

Viktor E. Frankl
... mégis mondj Igent az Életre!
Egy pszichológus megéli a Koncentrációs tábort
Pszichoteam Mentálhigiénés Módszertani Központ
Budapest, 1988
A fordítás az alábbi kiadások alapján készült:
Viktor E. Frankl:
...trotzdem Ja zum Leben sagen!
Ein Psychologe erlebt das Konzentrationslager
Argumente für einen tragischen Optimismus
Logotherapy in a Nutshell
©Viktor E. Frankl, 1988
Fordította:
Bruck Vera
Gorzó Andrea
Lektorálta:
Dr. Launenszky Gusztáv
ISBN: 963 01 9060 5
Statisztikai Kiadó Vállalat
Felelős vezető: Kecskés József igazgató
Nyomdaüzem – 66-191-0791-8
Terjedelem:13,64 (A/5) ív
Budapest, 1988
Tartalomjegyzék
Előszó
Egy pszichológus megéli a KZ-t
(ford. Bruck Vera)
Érvek a tragikus optimizmus mellett
(ford. Gorzó Andrea)
A logoterápia dióhéjban
(ford. Gorzó Andrea)
Bibliográfia
ELŐSZÓ
Ennek a könyvnek nem most kellene megjelennie, bár jó, hogy legatább most végre magyar
fordításban is megjelenik. Több évtizeddel az első – bécsi – megjelenés után. Ami akkor az első
hiteles információ és elemzés erejével hathatott, az ma, négy évtizeddel később, messze túlnő az
európai zsidóság kiirtását, az „Endlösung der Judenfrage”-t („Zsidókérdés végleges megoldása”)
célzó hitleri agyrémről szóló könyv keretein. Általános érvénnyel ad számot arról: miképpen
viselkedik, hogyan gondolkodik, hogyan érez a büntetlenül bűnössé minősített, bűnösként kezelt, a
„normális” társadalomból kitaszított, végső soron halálnak szánt ember, embercsoport.
Az üldözöttek – a mindennemű üldözöttek – lélektana: tulajdonképpen ilyesféle címet is
viselhetne Viktor Frankl könyve.
*
Néhány évtized távlatából visszatekintve a mi XX. századunkra, bizonyára mérföldes
különbségként hat majd – szemben a korábbi időkkel, – hogy a XIX. és a XX. század fordulójától
kezdve történelmünk képpel dokumentáltá változott. Napjainkban (évtizedeinkben) nincs olyan
emlitésre méltó esemény, nincs olyan hírneves személyiség, nincs olyan természeti és társadalmi
mozgásjelenség, amelynek valamilyen képi dokumentuma ne maradna az utókorra. Előbb fénykép,
aztán mozgókép (film), még utóbb hangosfilm, majd végül (?) videofelvétel. Mindenről van
valamilyen képanyag. Éppen ezért: ha olyasmibe botlik az ember, amiről nincs, vagy csak elvétve
akad egy-egy szerény képi emlék, akkor szükségszerűen felágaskodik bennünk a gyanakvás. Akkor
nyomban az adott ügyben illetékes államhatalom eleve rossz lelkiismeretére következtetünk!
Jómagam mindenképpen, mivelhogy mesterségem, mindennapos munkám igénye szerint viszonylag
jól ismerem századunk mindenféle képi dokumentumait.
A II. világháború deportáló táboraiban, a nácizmus haláltáboraiban nem fényképeztek. Tilos volt
a fényképezés. Két kéz valamennyi ujja sem szükséges az e tárgyban létező hiteles fotográfiák,
filmfelvételek számbavételéhez. Auschwitzban például egyetlenegyszer forgattak filmriportot:
amikor Heinrich Himmler, az SS „birodalmi vezére” látogatásával tüntette ki a tábort. A kamera
azonban ez alkalommal is inkább a jeles vendéget és a mögötte karéjban gyülekező tiszteket figyeli,
– szinte csak véletlenül tűnik fel oldalt néhány szürke barakk, szögesdrót kerítés és a drótokon túl
tucatnyi tétován álldogáló, rongyos, görnyedt emherféle, akiknek kora, neme teljességgel
meghatározhatatlan. Koruk, nemük egyébként – a riport „üzenete” szerint – nem is érdekes:
igazából nem is tekintendők valódi embereknek. Theresienstadtban is (a csehszlovákiai Teresín-
ben) készült egy filmriport, de eleve a hamisítás céljával: a Nemzetközi Vöröskereszt, a
világközvélemény megnyugtatását szolgálta. „Elkülönítve és dolgozva, – már amennyire ez az
alsóbbrendű faj dolgozni képes, – de élnek a német, az osztrák, a cseh zsidók, lám: a hajuk szála se
görbült. . .” Jómagam csak néhány kockáját láttam ennek a riportnak. A goebbelsi szándék
ugyanúgy kirajzolódik belőlük, mint azokból a terjedelmesebb filmriportokból, amelyek a lublini
zsidók gettóba költöztetését ábrázolják, vagy a varsói gettó „hétköznapjait”. Egyébként e két utóbbi
filmalkotás bemutatását Dr. Goebbels sosem engedélyezte: minden filmszalanai mesterfogás dacára
– nem gyűlöletet, hanem szánalmat ébresztettek. Talán – egyesekben – lelkifurdalást is. Vagy
félelmet az előbb-utóbb elkerülhetetlen számotadástól.
Auschwitz teljes valóságát az a filmriport tárja fel, amelyet a felszabadulás óráiban forgattak.
Amikor tehát már nem működött a fotózás tilalma. Amikor a túlélők még félve-gyanakodva ugyan,
de kezdik elhinni, hogy többé nem kiszolgáltatott rabok. De még alig vánszorgó csontvázak. Még a
fegyencruhának csúfolt rongyokat viselik. A gázkamrákat már jóideje felrobbantották – Himmler
utasítása szerint. De áll még néhány krematórium és tűzterükben: koponyák, félig elhamvadt emberi
csontok. A raktárakban gondosan külön-külön halmokba hordva: milliónyi szemüveg, fogprotézis,
bakancs, félcipő, gyermekcipő, hajfonat, milliónyi fésű és milliónyi hajkefe. Aztán millió és millió
kisebb-nagyobb bőrönd, hátizsák, kéziszatyor, levéltárca, retikül. Közvetve: a tömeggyilkolás érzék-
letes létszámnyilvántartása.
A buchenwaldi, a bergen-belseni koncentrációs táborokról is a felszabadulás állapotát
megörökítő filmfelvételek maradtak. Más táborokból is: az őrség menekülése után, netán az utolsó
foglyok lemészárlása után felvett képek.
Ami a fényképeket illeti: Auschwitz különösen „szerencsés”. Egy ismeretlen SS legény,
alighanem az őrszemélyzet tagja, „emlékfotókat” csattogtatott, aztán albumba ragasztotta őket,
megfelelő kísérőszöveggel. Kedélyes album. Mindenekelőtt vigyorgó, a fényképész kedvére pózoló
SS-„haverok”, Szepi és Hansi és a többi. De érdekli a fotóst a környezet is, a „munkahely”.
Feltehetően a vasúti rámpa környékének őrségéhez tartozhatott, mert a képeken éppen odaérkezett
deportáltak láthatók. A fényképezés tilalmára utal, hogy a fotós tisztes távolból működött, arcok,
„portrék” nincsenek a képeken. Csak tömeg. Tömeg: katonás sorokba rendezve. A deportáltak még
azt hiszik, hogy itt valamilyen gyárban dolgoznak majd. A jókedv és a bizalom látszatát igyekeznek
kelfeni az őket mustráló, mindössze oldalfegyverrel felszerelt SS tiszt előtt. A deportáltak még nem
tudják, hogy ami most zajlik, az – a szelektálás. Annak rövid úton való eldöntése – a fellebbezés
vagy a kegyelem lehetősége nélkül –, hogy ki jut azonnali gázhalálra, s ki kerül az elviselhetetlen
életkörülmények között, szakadatlan éhezés mellett végzendő, de mindenképpen viszonylag gyors
elpusztuláshoz vezető rabszolgamunkára. A képek nem utalnak „Endlösung”-ra: arra, hogy itt nem
a munka a cél, hanem az elpusztítás.
A gázkamrákról nem maradt autentikus fénykép. (Csak rekonstrukció.) A csont-bőr hullák
hegyeiről: felszabadulás utáni képek. Amikor a személytelenné, arcvonásnálkülivé aszalódott
egykori embereket óriási bulldózer tolta-söpörte a meszesgödörbe. Másik kép: a hosszú s mély
árok, benne hullatömeg, – már nem jutott idő máglyát rakni föléjük. Kivételesen az egyik hullának
nemcsak feje van, hanem arca: öregasszonyarc. De lehet, hogy harminc éves se volt, amikor elvitte
az éhhalál. Elvétve akad egy két ismeretlen forrásból, de még a német diadalok idejéből származó
fénykép, talán SS-tisztek művei: meztelenül sorukra váró asszonyok, egyikük karján (meztelen)
kisgyerek. – Erdő: meztelen lányok roharsnak szembe a kamerával, nem tudni, hogy honnan s miért
rohannak, – azt sem, hogy hova. – Fotó: csikosruhás férfi áll egy kétkerekű kordén, két rab húzza a
kordét. A kísérőszöveg szerint: akasztani visznek egy „szabotőrt”. – Fotó: barakkok között csíkos
ruhás rezesbanda vonul. Leghátul a nagydob. Elöl: a csíkos ruhás „tamburmajor”. – Fotók egyik-
másik koncentrációs tábor kapujáról. Felirat a kapu felett: „Arbeit macht frei” = a munka
szabaddá tesz. A háttérben a krematórium kéménye. – Mindössze egy két tucatnyi kép. Ugyanezek
bukkannak fel minden, a haláltáborokról szóló könyvben, dokumentumfilmben. Hiába: gyér a képi
dokumentáció ebben a témában.
De mégis: még ebben a témában is van képi dokumentáció! A tilalmak ellenére!
És éppen ez a dolog fényege. Az tudniillik, hogy nem tud olyan szörnyűség megesni ebben a mi
XX. századunkban, amely nyom nélkül merülhetne el a feledés (és a számon-nem-kéretés) kútjában.
Az a hatalom pedig, amely a bűnüldözés eszköztárát, sőt a normális bűnüldözést messze túlhaladó
gyilkos erőszakot is bűntelen és ilyeténmód elítélhetetlen emberek, csoportok, nemzetek, fajták ellen
alkalmazza: mindinkább kénytelen számot vetni azzal, hogy lelepleződik. A tárgyi (képi) bizonyíté-
kok erejével is!
Nem mintha a fényképek, filmfelvételek „mindenhatóságát” kívánnám bizonygatni. Hatásuk
vitathatatlan, de megdönthetetlen bizonyítékká másfajta dokumentumokkal egybeötvözve válnak.
Ami a „zsidókérdés végleges megoldása” ügyében a háborús években történt, kellően bizonyított a
legkülönfélébb írásokkal, iratokkal is. Mindenekelőtt a különböző német hatóságok jelentései,
utasításai, feljegyzései, kimutatásai adnak teljességet megközelitő körképet. Iratok, amelyek
mindegyikére feltűnően rábélyegezték a „Geheime Reichssache” (Titkos birodalini ügy) jelzést. A
III. Birodalomban ez volt a titkosság legfelső foka. Titkos birodalmi ügyről német tisztségviselő a
családja körében egyetlen szót el nem ejthetett (az előírás szerint). Még a hivatali felettesével is
csak abban az esetuen beszélhetett ilyen ügyről, ha tudtára adatott, hogy a felettes is „beavatott”.
Ezekben az iratokban véletlenül sem olvasható a kivégzésre, likvidálásra, meggyilkolásra akár csak
közvetve is utaló szó. Elgázosításról, egyáltalán gázról természetesen szintúgy nem tudnak ezek az
iratok. Mindent a megfelelő, csak a beavatottak által értelmezhető terminus technicus jelöl. A fizikai
megsemmisítést jelző műszó: „Sonderbehandlung” (különleges kezelés, vagy különleges elbánás).
De a finom szakkifejezések kulcsának ismeretében – a III. Birodalom .megmaradt hivatalos iratai
kellő tájékoztatást adnak arról a végzetes útról, amelyet ez a hatalmi struktúra a gyilkolás kisipari
módszereitől a tömegmészárlás nagyüzemeinek kialakitásáig végigjárt. Előbb még csak „Szökés
közben agyonlőve”, késoúb már egy-egy falura, városra, egy gettóra való ember legéppuskázása
egy vizmosta völgykatlanban, vagy a halálraszántak által ásott gödörben. Még később: zárt
gépkocsitérbe bevezetett kipufogógázzal egyszerre többtucat ember megfojtása, párszáz méteres
"kocsikázás" alatt. Végűl: a halálgyárak. Többezer személyes gázkamrákkal, Zyklon-gáz
kristályokkal, amelyek az összezsúfolt tömeg hőfokától légneművé válnak s belélegezve halált
okoznak "alig" nyolc-tíz percen belül. . . (Mellesleg: a „megsemmisítő tábor”
(„Vernichtungslager”) kifejezéssel sem találkozunk a hatósági iratokban.)
De: fényképezési tilalom, a tényeket „elfedni” szándékozó szakkifejezések dacára a
koncentrációs táborok létezésének és működésének valóságát ismerjük. Ha csak maroknyi is a
hiteles fénykép: annál megrázóbbak, annál több a mondanivalójuk. A diplomáciai jelentések, az
utasitások és a végrehajtásukról szóló jelentések, a létszám- és költségelszámolások, feljegyzések és
jegyzőkönyvek is egyértelműen bizonyítanak. Nem is beszélve a bűnöket utóbb számonkérő
törvényszéki tárgyalásokról! Nemcsak a nürnbergi, vagy az auschwitzi legénység felett ítélkező
varsói perre gondolok. Tucatnyi per zajlott a Hitler által birtokba vett Európa minden országában.
Aztán Adolf Eichmann jeruzsálemi pere! A „zsidókérdés végleges megoldásának” lebonyolitásával
megbízott Soriderkommando (különleges csoport) parancsnoka önmagát mentegetve hatmillió
ember megsemmisítésének egész módszertanát vázolta fel. A rendszert, amelyet ő működtetett.
Mindehhez csatlakozik a memoárok, élménybeszámolók, a táborokat megjárt emberek
visszaemlékezéseinek majdhogynem egész könyvtárat megtöltő sora. Lirai vagy szikáran tényközlő
beszámolók – egyikük-másikuk jelentős irodalmi teljesítmény, akár a regényirodalom, akár a
tényirodalom területén. Bőséges anyag áll tehát rendelkezésünkre. Mindent megtudhatunk ebből a
bő forrásanyagból, ami a II. világháború koncentrációs táborait illeti. Még Auschwitzról is
jóformán mindent megtudhatunk. Csak egyet nem tudhatunk meg a hiteles források tömegéből. Azt,
hogy miképpen lehetett megélni és túlélni a deportálást, Auschwitzot, a táborokat?! Ugyanis még a
személyes hangvételű beszámolók zöme is eseményekről szól. A gettóba-terelés, a vagonba-zsúfolás,
a kínkeserves utazás, a megérkezés és a földi javaktól való megfosztatás, a családtól való
különválasztás tényeiről. A lágerélet kínjairól. A szelektálásokról. A verésről, kínzásról, a
fagyoskodásról és a szakadatlan éhezésről. A munkaszervezetről, a létszámellenőrzésekről, a
megkövetelt, bár teljesíthetetlen teljesítményekről. Dr. Nyiszli Miklós híres könyve ("Mengele
doktor boncolóorvosa voltam") az élő embereken végzett „orvosi” kísérletekről, a gázkamrák és
krematóriumok, a tömeges tarkónlövésre berendezett „műhelyek” szervezetéről ad áttekinthető
képet és ebből a képből kiviláglik, hogy évek praktikus tevékenysége során kialakított, racionálisan
végiggondolt, kikísérletezett eljárás növelte szakadatlanul a haláltáborok nagyüzemi hatékonyságát.
Dr. Nyiszli élményei alapján pontosan láthatjuk azokat a pszichológiai eszközöket is, amelyeket az
SS főnökség fegyverek, korbácsok és husángok mellett rendszeresen alkalmazott, méghozzá
majdnem mindig maradéktalan sikerrel, mert a rabok tömege általában minden alkalommal
ugyanúgy reagált ezekre a lélektani „fogásokra”. Arra például, hogy a gázkamrába való beterelés
előtt kis szappandarabkát osztogattak, megerősítve a reményt, hogy a zuhanyozórózsákkal ellátott
nagy teremben tisztálkodni fognak. . . Vagy a táborkapuban felállított fogoly-zenekar, amelynek
vidám induló a késztette „katonás” masírozásra az alig támolygó rabokat. És így tovább.
Dehát néhány hónapi raboskodás után, egy koncentrációs táborban megélt (túlélt) tél után –
egyáltalán volt-e még lelkük ezeknek a páriáknak? Mit éreztek? Mit gondoltak? Gondolkodtak?
Beszéltek, beszélgettek egymással? Vitatkoztak? Vajon miről? Álmodoztak? Vajon miről, kiről?
Vigasztalták, biztatták egymást? Volt bennük gyűlölet? Vágy, hogy egyszer visszaüssenek? És vajon
kit, kiket gyűlöltek? A rabtartókat, az SS őröket, az elegáns kesztyűskezű SS tiszteket? Vagy a saját
soraikból kiválasztott kápókat, tisztségviselőket? Mit éreztek Jó-nak, mit katasztrófának? Tisztában
voltak a saját helyzetükkel? Bíztak még valamiben, valakiben? Emberben? Istenben? Jelentett
(még) számukra valamit a barátság, a család, a társadalom? A jövő?!
Mindezek a kérdések messze túlnőnek az eseményekről, a tényekről szóló iratokon,
élménybeszámolókon. Leginkább még a fényképek adhatnak halvány és bizonytalan választ: azok a
képek, amelyekből kiemelkedik egy-egy szempár, egy-egy tekintet.
Visszakanyarodom az első mondatomhoz. Igen: ennek a könyvnek – Viktor Frankl könyvének –
nem most kellene megjelennie, bár jó, hogy legalább most végre magyar fordításban is mejelenik.
Több évtizeddel az első megjelenése után. Akkor ugyanis – az első megjelenés idején – még tele volt
a világ, legalábbis a gyűlölet szántotta Európa – iszonyattal, értetlenséggel, másrészt gyanakvó
hitetlenséggel is s ez utóbbi érzés nemcsak a bűnösök, bűnrészesek és bűnpártolók védekező
reakciója volt, hanem tisztességeseké is, akik kába tamáskodással fogadták a haláltáborokról szóló
első híradásokat, azzal az érzéssel, hogy ezek a híradások – ha igazak – józan ésszel
felfoghatatlanok, hogy a gonoszságnak, embertelenségnek ez a foka (méghozzá a kultúra oly magas
szintjén álló németek részéről!) egyszerűen lehetetlen! A táborok túlélői egyébként tágabb körben
alig beszéltek élményeikről, mintha szégyellnivaló lenne az, ami velük történt, mintha szemérmesen
rejteni kellene fájdalmukat, gyászukat. Mert a rájuk súlyosodó iszonyat – voltaképpen elválasztotta
őket a „normál” társadalomtól. Mert a hazatérteknek – ahhoz, hogy beilleszkedhessenek a régi, a
valóságos társadalini környezetükbe előbb le kellett küzdeniök a mindenkiben bűntársat sejtő,
kereső gyanakvást. Az itthonmaradottak pedig egyfajta tartózkodással néztek a hazatértekre:
„Vajon ő most gyűlöl engem? Vajon bűnbánatot vár el éntőlem is?”
Ártatlan emberek üldözése (és ez távolról sem csak a náci koncentrációs táborokra érvényes!)
mindig deformálja az össztársadalmat Mindig a nagy hangon meghirdetett, vagy a mélyen elfojtott
előítéleteket, gyanakvásokat, egyesek és embercsoportok közötti gyűlölséget, a szorongásokat
gerjeszti. Ezzel a fertőzéssel, lelki métellyel szemben az egyetlen lehetséges és hatékony gyógyír:
nyilt kimondása a szinte kimondhatatlannak, – nyilt s őszinte szembenézés a keserves tényekkel.
Ilyesvalamit tett Viktor Frankl e könyv első megjelenésekor. Élménybeszámolók, riportok akkor már
megjelentek. Józan elemzés még egy sem. (És máig sem túl sok.)
Frankl a saját, Auschwitzban és más táborokban szerzett tapasztalatainak, megfigyeléseinek, a
helyszínen folytatott beszélgetéseinek (pszichiátriai „kezeléseinek”) alapján – általánosít. Sorra
számba veszi, hogy a táborélet (és a táborbeli halál) gondosan kidolgozott menetrendjének egyes
fázisaiban – amelyeket minden deportált törvényszerűen megél, feltéve, hogy hamarább el nem
pusztították – hogyan reagálnak; milyen magatartásformáknak, milyen magatartásbeli és érzelmi
sztereotípiáknak kellett kialakulniok.
Frankl professzor életművének felsorolását e kötet végén találja az olvasó. A neurológia és a
pszichiátria bécsi tanára (mellesleg az amerikai Harward.egyetemnek, a dallasi és a pittsburgi
egyetemeknek is professzora) és a világ 16 egyetemének díszdoktora – már orvos volt, tudományos
kutató, amikor Ausztriát elnyelte a hitleri hatalom. Frankl doktor egyéni sorsáról ez a könyv nem
túl sokat árul el. De hiszen nincs is szükség túl sok információra, elég az, hogy: osztrák zsidó. Hogy
– bizonyára már iszonyú tapasztalatokkal „gazdagodva” – végül is Auschwitzba vitték. és hogy
véletlenül túlélte Auschwitzot, a deportálást. Szüleit, testvéreit, feleségét elvesztette. Ő maga 1945-
ben ismét Bécsben kezdte (folytatta) az életet, az orvosi munkát. Számos könyve közül – tudomásom
szerint – ez az egyetlen, amely nem minősül egyértelműen szakirodalomnak, bár nyilvánvaló, hogy
csakis pszichológus szakember írhatta meg igy. A szabadulás esztendejében írta, a friss, nyitott
sebek hatása alatt. Jószerint minden nagy ország nyelvén, eddig 152 kiadásban jelent meg;
feltehetően a jelen kiadás a 153-ik. Fontos könyv. Nem azért, mintha ez lenne az adott témáról írott
legjobb könyv. Hanem mert nélküle aligha érthető meg teljesen az a sok-sok másik, a konkrétu-
mokat felmutató, vagy a társadalmi-történelmi összefüggéseket elemző, magyarázó mű.
És – még valamiért.
Mert Frankl professzor képes volt a gyűlöletmentes figyelésre, ábrázolásra. Amire csak az
tehette képessé, hogy ott, a kínszenvedés, a tömeghalál pokol-bugyraiban is felül tudott emelkedni
rettegésen, bosszúvágyon. Mivel „semmi emberi nem állt távol tőle” – ember tudott maradni.
1988. április Bokor Péter
EGY PSZICHOLÓGUS MEGÉLI A KZ T
Az ismeretlen KZ-fogoly
„Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort.” Eszerint tehát élmények ábrázolásáról van
szó inkább, mintsem ténybeszámolóról. Élményleírása mindannak, amit milliók ezerszeresen
átéltek: a koncentrációs tábor „belülnézet”-ből, az azt közvetlenül átélők szemszögéből. Az
ábrázolás nem a nagy iszonyatókkal foglalkozik, azokkal a borzalmakkal, amelyeket már oly
sokszor ábrázottak (gyaníthatóan anélkül, hogy mindenütt el is hitték volna) –, hanem a sok apróbb
kínról vagy – más szóval – azzal a kérdéssel: hogyan tükröződtek a táborbeli mindennapok az
átlagos fogoly lelkében?
Elöljáróban megjegyzendő, hogy az élinények, melyekrő1 a továbbiakban szó lesz, kevésbé
foglalkoznak a híres, nagy táborokban történtekkel, mint inkább a hírhedt fióktáborokkal, a nagyok
melléküzemeivel. ismeretes azonban, hogy éppen ezek a kisebb táborok voltak a kifejezetten
megsemmisítő táborok. Itt tehát nem a nagy hősök és mártírok szenvedéséről és haláláról lesz szó,
hanem inkább a nagy tömeg „kis” áldozatairól és „kis” haláláról. Nem azzal kell majd
foglalkoznunk, hogy mit tud elmesélni az, aki évekig kápó volt, vagy mit kellett elszenvednie egyik-
másik „kiemelt” fogolynak, hanem az „ismeretlen” táborlakó szenvedéseiről. Őt, az egyszerű fog-
lyot, akinek nem volt karszalagja, a kápók például lenézték. Míg az előbbi addig koplalt, míg éhen
nem halt, addig a kápóknak – legalábbis táplálkozás szempontjából – nem volt rossz soruk, sőt
némelyiknek sokkal jobb dolga volt, mint bármikor egész addigi életében. Pszichológiailag,
jellembelileg tehát ezek a kápótípusok inkább úgy ítélendők meg, mint az SS-, illetve a táborőrség;
ezekhez asszimilálódtak a szóban forgó embertípusok, úgy pszichológiailag, mint szociológiailag,
velük kollaboráltak: Elég gyakran a kápók szigorúbbak voltak, mint a táborőrség, jobban
megkínozták a foglyokat, némelyik többször ütötte őket, mint maguk az SS-legények. Hiszen
általában már eleve azokat a foglyokat jelölték ki kápóként, akik ilyen bánásmód gyakorlására
alkalmasak voltak, illetve azonnal leváltották őket, amint ebben az értelemben nem „működtek
együtt”.
Aktív és passzív szelekció
A kívülálló, aki maga soha nem volt koncentrációs táborban, a be nem avatott, általában
egyébként is hamis képet alkot magának a lágerbeli állapotokról, ha az ottani létet úgyszólván
érzelgősnek képzeli, valahogyan szépítgetve, jámbornak mivel fogalma sincs arról, milyen ádáz
küzdelem folyt a létért éppen a kisebb táborokban, még egymás közt, az egyes foglyok között is. Ez a
mindennapi kenyérért, a létfenntartásért és az élet megmentéséért vívott harc igencsak keményen
dúl; kíméletlenül harcol mindenki a saját érdekéért, akár a saját, akár a legszorosabb baráti kör
érdekéért. Tegyük fel, kilátásban van egy szállítmány összeállítása, mely meghatározott számú
táborlakót egy másik táborba vinne, – állítólag. Feltételezhető – és nem is ok nélkül –, hogy az út
„a gázba” vezet, hogy mondjuk: beteg vagy gyenge emberekből összeállítandó a kérdéses
szállitmány; úgynevezett szelekciót jelent, azaz kiválogatják a munkaképtelen foglyokat, akiket
megsemmisítés céljából egy gázkamrákkal és krematóriummal felszerelt nagy, központi táborba
szánnak. Ebben a pillanatban kirobban a harc, mindenki mindenki ellen, azaz egyes csoportok és
klikkek között egymás ellen. Mindenki igyekszik sajátmagát vagy a hozzá valahogyan közelállókat
védeni, megmenteni az elszállíttatástól, ill. a névsorból még utolsó pillanatban töröltetni.
Természetesen tisztában van mindenki azzal, hogy minden egyes olyan fogoly helyére, akit most
megmenekítettek a megsemmisítés elóz, egy másiknak kell lépnie. Hiszen általában csak egy
létszámról van szó, azoknak a foglyoknak a számáról, akik ki kell hogy tegyék a szállitmányt.
Minden fogoly a szó szoros értelmében csak egy számot jelent és a listán is tulajdonképpen csak a
foglyok azonosítási számai szerepelnek. Gondoljunk csak arra, hogy például Auschwitzban, ahol
rögtön a felvételnél mindenétől megfosztják a foglyot, és így okmányai sincsenek, mindenkinek adott
a lehetőség, hogy tetszőleges nevet, foglalkozást stb. válasszon magának, és különböző okoknál
fogva bőségesen éltek is ezzel a lehetőséggel. Az egyetlen biztos pont és az egyetlen is, amely a
tábori hatóságokat érdekli, az a fogoly azonosítási száma, többnyire tetoválás formájában.
Egyetlen őrszemnek vagy felügyelőnek sem jutna eszébe, hogy megkérdezze a fogoly nevét,
amikor „kihallgatásra” akarja rendelni – többnyire lustaságból -; egyszerűen rátekint arra a
számra, amelyet minden fogoly köteles nadrágja, zubbonya és kabátja meghatározott helyén
előírásszerűen felvarrva viselni, azt feljegyzi – és ez következményei miatt igen rettegett esemény.
Térjünk most vissza egy küszöbön álló szállítmány esetéhez! Elvont, erkölcsi meggondolásokra a
foglyoknak ebben a helyzetben sem idejük, sem kedvük nincs. Mindegyik csakis arra gondol, hogy
életben maradjon az otthon rá váró övéi számára, és valamennyire biztonságban tudhassa a
táborlakók közül azokat, akikhez érzelmi kapcsolatok fűzik. Gondolkodás nélkül fog tehát a
szállitmányba egy másik foglyot, másik számot besoroltatni.
A fentiekből már kitűnik, hogy a kápók a negatív szelekció valamilyen fajtáját képviselik: csak a
legbrutálisabb egyedek voltak alkalmasak erre a feladatra. Tudatosan nem említjük meg itt a
kivételeket, melyek természetesen ezek között is akadtak szerencsére. De emellett az SS által
végrehajtott, úgynevezett aktív szelekció mellett létezett egy passzív is: azok közül a táborlakók
közül, akik hosszú, hosszú éveken át táborokban tartózkodtak, egyikből a másikba kerültek és így
végül tucatnyi tábort ismertek meg, átlagban csak azok tudtak életben maradni, akik ebben a
létfenntartásért dúló harcban könyörtelenek voltak és nem riadtak vissza az erőszaktól sem, sőt még
attól sem, hogy meglopják bajtársaikat. Mi mindannyian, akik ezer és ezer szerencsés véletlen vagy
isteni csoda folytán – nevezhetjük akárminek is – életben maradhattunk, mi tudjuk és nyugodtan
mondhatjuk is: a legjobbak nem tértek vissza.
A 119 104. számú fogoly beszámolója Egy pszichológiai kísérlet
Ha a 119 104. sz. fogoly itt kísérletet tesz arra, hogy leírja, amit "pszichológusként" a
koncentrációs táborban átélt, akkor elöljáróban hangsúlyozni kell, hogy a táborban természetesen
nem pszichológusként tevékenykedett, sőt – az utolsó hetek kivételével – még csak nem is orvosként.
Ez annál is fontosabb, mivel nem az ő személyes életmódjának ábrázolásáról van szó, hanem
arról a módról, ahogyan a közönséges fogoly érzékelte a lágeréletet. És nem minden büszkeség
nélkül vallom, hogy én sem voltam több, mint egy ilyen „közönséges” fogoly, nem más, mint
pusztán a 119 104es szám. Többnyire földmunkásként és vasútépítésnél pályamunkásként
tevékenykedtem. Míg néhány kollégának olyan szerencséje volt, hogy félig-meddig fűtött, ideiglenes
ambulanciákon papírhulladékokból kötszert készíthetett, addig nekem pl. egyszer egészen egyedül
kellett egy utca alatt alagutat ásnom a vízvezetékcső számára. Ez sem volt számomra jelentőség
nélkül – ezen „teljesítményem” elismeréséül ugyanis röviddel 1944 karácsonya előtt két,
úgynevezett prémiumszelvényt kaptam. Ezeket az utalványokat az az építővállalat bocsátja ki,
melynek bennünket a táborvezetőség szó szerinti munka-rabszolgaként eladott és mely ezért a
táborvezetőségnek naponként és foglyonként meghatározott összeget fizetett. Egy ilyen
prémiumszelvény a cégnek 50 pfenningjébe került és a táborban – többnyire persze csak hetek
múltán hat darab cigarettára lehetett beváltani. És most tizenkét cigaretta értékének birtokába
jutottam! Tizenkét cigaretta viszont tizenkét adag levest jelentett és tizenkét adag leves – sajnos
túlságosan is sokszor – az éhhalál előli menekvést, mintegy két hétnyi időtartamra. Hogy el is szívja
a cigarettákat, azt csak egy kápó engedhette meg magának, akinek a heti egynéhány
prémiumszelvény biztosítva volt. Megtehette azt esetleg olyan fogoly is, aki egy műhelyt vagy
raktárt vezetett és bizonyos ellenszolgáltatásokért cigarettával jutalmazták. Mindenki más, a
közönséges foglyok, azokat a cigarettákat, melyek a szokásoson felüli, életveszélyes többletmunka-
teljesítményekért kerültek a birtokába, élelemre cserélte. Kivételt képeztek azok a foglyok, akik
lemondtak életükről, helyzetüket kilátástalannak tekintették és úgy határoztak, hogy „kiélvezik” a
még rendelkezésükre álló utolsó napjaikat: ha egy bajtárs egyszer nekilátott, hogy saját maga szívja
el cigarettáit, akkor tudtuk, már nem hisz abban, hogy továbbra is kibírja és akkor valóban már
nem is bírta.
Hát ennyi annak igazolására és magyarázatára, amit e könyv címe mond. Tegyük azonban fel
magunknak a kérdést, mi az értelme tulajdonképpen egy olyan vállalkozásnak, mint amilyent ez a
beszámoló képvisel. A koncentrációs táborokról szóló tényjelentések már elegendő számban láttak
napvilágot. Itt azonban tények csak annyiban kerülnek megemlítésre, amennyiben az egyes ember
élménye mindenkoron tényleges történés élménye; magának az élménynek szólnak tehát a
következőkben ábrázolt pszichológiai erőfeszítések. Értelmük kettős, attól függően, hogy az olvasó
saját tapasztalatából ismeri a koncentrációs tábort és annak életét vagy sem. Az olvasók előbbi
csoportjának megkíséreljük a jelenleg rendelkezésre álló tudományos módszerekkel megmagyarázni
azt, amit a válóságban átéltek. A második csoportnak azonban mindazt, ami az elsőnek
megmagyarázható, érthetővé kell tenni. Az tehát a cél, hogy a kívülállónak érthetővé váljék a
többiek élménye, a fogoly átélési módja is, és így végül megértésre találjon a sajnos igencsak kevés
számú túlélő volt fogoly különleges és pszichológiai szempontból nézve szinte teljesen újszerű
magatartása az élettel szemben. Ez ugyanis nem válik minden további nélkül érthetővé, hiszen az
érintettektől újra meg újra azt halljuk: „Nem szívesen beszélünk az élményeinkről; aki maga is volt
lágerben, annak nincs mit magyaráznunk; aki pedig nem volt, annak soha nem fogjuk felfoghatóvá
tenni, hogy ezek bennünk milyennek tűntek és tűnnek még ma is."
Módszerbeli vonatkozásban egy ilyen jellegű pszichológiai kísérlet egyébként is bizonyos
nehézségekbe ütközik. A pszichológia bizonyos tudományos távlatot igényel. Megvan.e azonban a
szükséges távlata annak, aki maga is részese volt a táboréletnek, vonatkozó megfigyeléseit éppen
akkor kellett tennie, amikor maga is átélte az eseményeket? A kívülállónak megvolt a szükséges
távlata, sőt, túl sok is belőle, de túlságosan kívül állt az események sodrásán ahhoz, hogy bármilyen
érvényes kijelentést tehessen.
Azt azonban, hogy a sodrás kellős közepén vergődött – talán nem rendelkezik ugyan kellő
distanciával, hogy valóban objektív ítéletet mondjon, – de egyedül ő van a szóban forgó élmény
birtokában. Természetesen nemcsak lehetséges, hanem felettébb valószínű is, hol a dolgokra
alkalmazott mércéje maga is torzít, ez nem iktatható ki. Csakis azon fog múlni, sikerül-e kiiktatni a
beszámolóból a pusztán személyre szólót, ugyanakkor azonban összeszedni annyi bátorságot,
amennyit szükség esetén az élmény személyes ábrázolása igényel. Egy ilyesféle pszichológiai
kísérlet valódi veszélye ugyanis nem abban rejlik, hogy személyes színezete lesz, hanem csakis
abban, ha tendenciózus jelleget ölt. Nyugodtan rábízhatom tehát másokra azt, hogy az itt
ábrázoltakat szinte a személytelenségig ismételten átszűrjék és a szubjektív élmények megjelenített
kivonatából objektív elméleteket kristályosítsanak ki.
A szóba jöhető pszichológiai teóriák kiegészítő adalékok lennének a fogság pszichológiájához,
ill. pszichopatológiájához, amely már évtizedek óta ismeretes, hiszen köztudott, hogy ehhez
adalékokat már az első világháború is szolgáltatott, amikor megismertetett bennünket először a
„szögesdrót-betegség” (barbed wire disease) kórképével, azaz a beteges lelki reakcióval, mely a
hadifogolytáborokban volt megfigyelhető. A második világháború pnvilégiumává váll aztán az,
hogy tovább gazdagítsa a „tömegek pszichopatológiáját”, ha szabad Le Bon ismert kifejezését és
könyvének címét ily módon variálnunk: először azzal, hogy neki köszönhetjük az úgynevezett „ideg-
háborút”, másodszor pedig azzal, hogy éppen a koncentrációs táborok élményanyagát nyújtotta
nekünk.
Ehelyütt szeretném megjegyezni, hogy ezt a könyvet eredetileg nem a saját nevem alatt akartam
megjelentetni, hanem csak a fogolyszámom feltüntetésével. Ebben a személyes élmények
nyilvánosságra hozatalával szembeni ellenszenvem vezérelt. A kézirat már tényleg kész volt, amikor
hagytam magam meggyőzni arról, hogy egy névtelen megjelentetés értéke anynyival csökken, mint
amennyivel a bevalláshoz szükséges bátorság emeli egy felismerés értékét. Ennek folytán az ügy ér-
dekében az utólagos törlésekről is lemondtam, ezzel a beismerésnél mutatott bátorságot
kijátszottam a magamutogatással szemben érzett féltékenység ellen – ily módon saját magamat
tréfáltam meg.
Az első fázis: Felvétel a táborba
Kíséreljük meg saját megfigyeléseinket és a másokét, a koncentrációs táborokban gyűjtött