Magyar tájak művészete PDF
Preview Magyar tájak művészete
„Vigyázzunk — írta Juhász Gyula —, hogy ki ne haljanak az éneklő népek, a mítoszalkotó népek, a képíró-asszo- nyok és faragó emberek, mert az em- ber hal ki velük. Őrizzük, gyűjtsük, terjesszük műveiket, tanuljunk tőlük, legyen eleven lelkünk eleven része a nép léttől el nem különült művészete, amely önmagát mondja, mint a természet, s épp ezért bizonysága a múltnak és a maradandóságnak." Kiss Ivor Sándor, a Magyar Népművé- szeti Tanács titkára és Gink Károly fotoművész könyve is bizonyítja, hogy őrizzük, gyűjtjük és terjesztjük a ma- gyar népművészet gazdag örökségét, al- kotóit megbecsüljük. Az album lapjain a népművészeti alkotásokat a szemünk előtt készítik, viselik és használják. A höveji leány csipkekészítés közben a szálakkal mintha nemcsak virágokat teremtene, hanem halk dalt is penget- ne húrjain. Mese és humor, rusztikus csendes ház és vad busó tűztánc váltják egymást. Az alkotó kéz finom csipké- re, súlyos agyagba és kemény csontra munkálja a természet inspirálta fantázia virágait. Élő népművészet kerül a néző elé, mely a modern körülmények kö- zött éledt újjá és indult ismét virágzás- nak. Második kiadás CORVINA KIADÓ MAGYAR TÁJAK MŰVÉSZETE Gink Károly—Kiss Ivor Sándor MAGYAR TÁJAK MŰVÉSZETE CORVINA KIADÓ A FELVÉTELEK „PENTACON SIX" (VEB PENTACON, DRESDEN) FÉNYKÉPEZŐGÉPPEL, FLEKTOGON ÉS OLYMPIA SONNAR (CARL ZEISS JENA) OBJEKTÍVEKKEL, CTP AGFA (LEVERKUSEN) SZÍNES FILMRE ÉS AGFA (LEVERKUSEN) 17, 21, 27 DIN FEKETE-FEHÉR FILMRE KÉSZÜLTEK. A TIPOGRÁFIA, KÖTÉS- ÉS BORÍTÓTERV LENGYEL LAJOS MUNKÁJA. © GINK KÁROLY —KISS IVOR SÁNDOR, 1968. MÁSODIK KIADÁS FELELŐS KIADÓ A CORVINA KIADÓ IGAZGATÓJA. MŰSZAKI VEZETŐ: HORVÁTH ISTVÁN. FELELŐS SZERKESZTŐ: VIDA KATALIN. MŰSZAKI SZERKESZTŐ: HORVÁTH FRIGYESNÉ. KÉSZÜLT 3,15 ÍV ÉS 128 TÁBLA TERJEDELEMBEN, 7400 PÉLDÁNYBAN, 1971-BEN. CO 700—h—7175 KOSSUTH NYOMDA, BUDAPEST BEVEZETÉS A magyar parasztság évszázadok óta sajátos művészi igénnyel alkotta és dí- szítette környezetét, használati tárgyait, munkaeszközeit és sokszor ruházatát is. Az elmúlt évszázadok e paraszti művészetének gazdag forma- és díszítőhagyo- mányai élnek tovább a mai magyar népművészet alkotásaiban. A feltárt leletek- ből, hagyományanyagokból és az írott forrásokból megállapítható, hogy ez a leegyszerűsített és kollektív művészet az évszázadok során ismételten feltűnik új, stílust formáló erejével, majd elhalványul és azután a klasszikus hagyomá- nyok közvetítésével ismét élővé válik, az előzőnél sokkal szélesebb társadalmi gyűrűzésben. „Vigyázzunk — írja Juhász Gyula költő —, hogy ki ne haljanak az éneklő népek, a mítosz-alkotó népek, a képíró asszonyok és faragó-emberek, mert az ember hal ki velük. Őrizzük, gyűjtsük, terjesszük műveiket, tanuljunk tőlük, legyen eleven lelkünk eleven része a nép léttől el nem különült művészete, amely önmagát mondja, mint a természet, s épp ezért bizonysága a múltnak és a maradandóságnak." A nép művészete bővebb értelemben átfogja a népköltészetet, a népzenét, a népszokásokat, a táncot; szűkebb értelemben a tárgyművészetet, a háziipari munkából kiemelkedő „ösztönös" művészkedő tevékenységet, más szóval a népi díszítőművészetet. A népi díszítőművészetet, annak anyagát, technikáját és eszközeit a sajátos gazdasági, történeti, földrajzi és éghajlati adottságok határozzák meg. Ez a művészet Magyarországon főleg a paraszti életközösség sajátos kifejező- eszközévé vált; a tanyák és falvak lakóinak ízlését és vágyait tükrözte. Kollek- tív művészet, mert tárgyainak — melyek mindig használati célt szolgáltak — formáját, díszítését, színeit, szerkezetét többnyire a közösség választotta. A népi 5 díszítőművészet jellemző alapvonása minden korban a célszerűség és az anyag- szerűség. így jelentkezett anyagának, formájának, díszítésének, színeinek, szer- kezetének harmonikus összhangja a népi kultúra tárgyi világán: az ünnepi és hétköznapi viseleti ruhadarabokon, az ágyravalókon, vászonkendőkön, hasz- nálati tárgyakon, munkaeszközökön, lakó- és gazdasági épületeken és búto- rokon. Az általános ízlés is alakította azt a díszítőművészeti formakincset, amelyből az egyéni alkotó ihletét merítette az újabb műves, hasznos és szép tárgyak el- készítéséhez. Az ő egyéni tehetsége, az átélés és a kifejezőképesség szolgálja a hagyományok színesedését: új stílusok és feldolgozási technikák alakultak ki. Ez az alkotó folyamat, amely már a hagyományozó szerepét tölti be a népi díszítőművészetben, ellentmond annak a helytelen konzervatív felfogásnak, amely a „hamisítatlan" népművészetet a múlt formai és díszítőhagyományainak szigorú ismétlésére, szolgai utánzására akarja korlátozni. A formai és díszítő kincs mint a hagyományanyag és az egyéni alkotás állandó kölcsönhatása tette lehetővé a népi díszítőművészet szakadatlan megújulását és a közösségi ízlés gazdagodását. A népi díszítőművészet mesterei majdnem mindig a nép soraiból kerültek ki, részben a parasztok vagy paraszti életközösségben élő kézművesek és kis- mesterek közül. A művészi munkák többnyire saját használatra készültek vagy ajándéknak, a szerelem vagy barátság jeléül. De nem szabad a népművészet fogalmát leszűkíteni a csak paraszti közösségek számára dolgozó kézművesek tevékenységi körére, mert a XV—XVIII. század fazekas- és kályhamestere egyaránt dolgozott főúri várakban, gazdag kolostorokban, udvarházakban és 6 szegény paraszti vályogházakban. A „kismesterek": a magyar szűcsök, szűrszabók, takácsok, kékfestők, gyertyaöntők, mézeskalácskészítők, fésűsök és fazekasok vándorlásuk során több stílusközpont forma- és díszítőelemeivel bővítették saját közösségük hagyo- mányanyagát. A céhes fazekas is vándorlásra kényszerült, legalábbis vásározott, és feltételezhető, hogy ismerte a különböző piacok vásárlóinak változó ízlését. A népművészeti kismesterségeknél kisebb-nagyobb helyi jellegű stíluseltérések- től eltekintve a nyugati határtól Erdélyig erősen egységes képet mutatott a formai és díszítővilág. A szövő-fonó és hímző asszonyok és a faragó pásztorok alkotásain jelentkező díszítőhímek, motívumok és jelenetek kompozíciója, színezése egy-egy tájegységben művészi tradícióját tekintve sokkal elkülönül- tebb, még ha bizonyos elemek közös eredetre utalnak is. Ezeknek az etnikai egységeknek forma- és díszítő-kifejezése annyira sajátos és egyéni maradt, hogy még ma is világosan megkülönböztethető egyik a másiktól. Ilyen például a valószínűleg közös eredetű, alapanyagában, díszítő gyapjúfonalában azonos „vásárhelyi" (Hódmezővásárhely) és „kun hímzés" (Karcag), melyek a kom- pozíciók szerkesztésében, színezésében már lényegesen különböznek egymástól. Különböző a két tájegység gazdasági és földrajzi adottságaiból fakadó érzelem- és gondolatvilág, a nép meseszövése is. A Nagykunság szikes földjén elhalvá- nyulnak a „tavaszmocsári" virágok, ezért fakóbb a durva gyapjú szőrfonállal hímzett „kun párnahéj" virágornamense. A „vásárhelyi" népi hímzés kompo- zícióiban több a díszítőelem, sokkal árnyaltabb szímpompában jelentkeznek a virágok, napraforgó, gránátalma, sőt madaras és pillangós stilizált motí- vumok. Az egyes vidékek népi díszítőművészetének különbségei a formai és díszítő- megoldásban nyilvánulnak meg. Különösen a színek kiválasztásában és a kom- 7
The list of books you might like
