Magyar szólások és közmondások

835 Pages·1985·14.357 MB·Hungarian

by  O. Nagy Gábor

O. NAGY GÁBOR
Magyar szólások és
közmondások
4. kiadás
GONDOLAT – 1985
Lektorálta SZŐKE ISTVÁN
Illusztrálta SZÁNTÓ PIROSKA
1. kiadás: 1966
2. kiadás: 1976
3. kiadás: 1982
ISBN 963 281 459 2
© O. NAGY GÁBOR jogutóda (O. Nagy Gáborné), 1966
Ádám fiam emlékének
Perficile est, aiunt, proverbia scribere cuivis;
Haud nego: sed durum est scribere chiliadas.
Qui mihi non credit, faciat licet ipse periclum,
Mox fuerit studiis aequior ille meis.
Könnyű dolog – mondják – közmondást gyűjteni.
Úgy van, Nem tagadom, de nehéz, hogyha a számuk ezer.
Aki nekem nem hisz, hát jó, tegyen ő maga próbát!
Nem telik el sok idő, s méltányolja művem.)
ERASMUS ROTTERDAMUS
Bevezető
„Egy nemzeti közmondást örökre meg-hagyni halni, nagyobb kár, mint amikor a’ Hódoltató
Tábor egy ágyút el-veszt” – írta 1819-ben kéziratos közmondásgyűjteményének előszavában
Pálóczi Horváth Ádám, a régi magyar irodalom egyik érdemes munkása.
Egyrészt naiv túlzás ez a megállapítás: hű tükre a haladás eszméjét a hagyománymentéssel
összekapcsoló felvilágosodás korabeli nagy nemzeti nekibuzdulásnak. Másrészt mégis e
gyűjtemény bevezetőjének élére kívánkoztak ezek a szavak, mert írójuk riadtan óvó felkiáltását
éppúgy a nyelvünk és néphagyományaink iránti féltő szeretet sugallta, mint ahogy a mi
könyvünk létrejöttében is ennek az érzésnek volt talán a legfontosabb szerepe.
Abban azonban gyökeresen eltér a felfogásunk a Horváth Ádámétól, hogy világosan látjuk: a
nyelvünk elszíntelenedése és néphagyományaink pusztulása elleni harcban korántsem
tekinthető minden szólásunk és közmondásunk ágyúnak. A manapság is hatásosan
alkalmazható fegyvereken kívül akadnak köztük múzeumba való, de a legtöbb esetben
egyszersmind valóban muzeális értékű ócska mordályok és ma már használhatatlan, de a
művelődéstörténeti ritkaságokat kedvelők számára felbecsülhetetlen értékű, gyöngyös-
drágaköves markolatú, de bizony már rozsdás pengéjű fringiák is.
Ez a különös változatosság, ez a csodálatos sokszínűség talán a legjellemzőbb vonása
szólás- és közmondáskincsünknek. Százával, sőt ezrével találunk benne pompásan találó
megfigyelésekből és költői erejű gazdag képzeletből született nyelvi képeket, merész és
szemléletes hasonlatokat, az embereket és a világ dolgait lényegükben megragadó
jellemzéseket, szellemes ötleteket, bölcs tanácsokat, intelmeket és évszázados vagy olykor
évezredes múltjuk ellenére manapság is igaz életelveket. Ezeken kívül azonban akadnak ebben
a gazdag anyagban a mai ember számára már homályos célzások, naiv, olykor gyerekes nyelvi
tréfák, túlságosan is szókimondó gúnyolódások, egy ideig divatos, majd elfelejtett,
„bemondás”-szerű fordulatok és a társadalmi fejlődés során túlhaladott, időszerűtlenné vált
nézetek, tévesnek bizonyult megállapítások. Amit tehát gyűjteményünk tarka változatosságban
az olvasó elé tár, az egyrészt a színes és az eleven stílus elemeinek szinte kimeríthetetlen
kincsesbányája, másrészt pedig a múltat idéző és inkább csak történeti értékük miatt becses
adatoknak bölcs felhasználást igénylő tárháza.
A szólások és a közmondások azonban nemcsak stílusbeli felhasználhatóságuk és tartalmi
értékük szempontjából, hanem általában minden szempontból rendkívül sokfélék. Vannak
közöttük olyanok, amelyek az idézetszerűen használt vagy különféle hivatkozásokat tartalmazó
szállóigékkel rokonok. Némelyikük leginkább a népi gyermekmondókákhoz hasonlít. Akadnak
olyanok, amelyek alig különböznek a gnóma néven ismert aranymondásoktól, a rövid bölcselő
epigrammáktól. Némelyek a köszönéseknek és a köszönés formuláinak édestestvérei, mások
átkozódás- vagy káromkodásszerűek, megint mások pedig az olyanféle összetett szavak közeli
rokonai, mint amilyen például a cserbenhagy, az égimeszelő, a majomszeretet vagy akár az
ebadta. Ez utóbbiak ugyanis – a szólások egyik fajtájához hasonlóan – egy-egy sajátos
szemléletből eredő, többé-kevésbé elhomályosult eredetű és igen gyakran csak
művelődéstörténeti kutatással megvilágítható nyelvi képet foglalnak magukban.
Minthogy a nyelv kifejezéskészlete ennyire különböző jellegű elemekből tevődik össze,
érthető, hogy sok kutató, többek között például a folklór egy kiváló művelője, a
közmondáskutatás „nagy öregje”, Archer Taylor valójában meghatározhatatlannak tartja a –
szerinte a szólásokat is magában foglaló – közmondás fogalmát. „Elégedjünk meg annyival,
hogy a közmondás a nép körében elterjedt mondás” – írja, és ehhez még hozzáteszi: a
közmondásoknak valamilyen közelebbről meg nem nevezhető tulajdonsága amúgy is elárulja,
hogy valamely kifejezés közmondás-e vagy sem. (The Proverb. 3. 1.)
Hogy a közmondások meghatározhatók-e vagy sem, ez – véleményünk szerint – nem is
alapvető problémája a közmondáskutatásnak. Az ugyanis, hogy sikerül-e összefognunk
egyetlen mondatban a szólások és a közmondások legfontosabb jellemvonásait, alig több, mint
a megfogalmazás kérdése; a lényeg az, hogy mind a szólásoknak, mind a közmondásoknak
vannak olyan sajátosságaik, amelyek megkülönböztetik őket más nyelvi alakulatoktól. Úgy
véljük, hogy az olvasót leginkább azzal segítjük hozzá e kötet anyagának megértéséhez és
egyúttal gyűjtő-, valamint válogatómunkánk szempontjainak megismeréséhez, ha előbb
kielemezzük a szólások és közmondások legfontosabb közös jellemvonásait, majd – e két
kifejezéstípus különbségeire is rámutatva – a szólásokat nyelvi alkatuk, a közmondásokat pedig
tartalmuk, mondanivalójuk szempontjából jellemezzük, és végül mintegy használati
utasításként ismertetjük gyűjteményünk szerkezetét is.
I. A szólások és közmondások közös jellemvonásai
(Miben különböznek a szálások és a közmondások a puszta szótól, valamint az alkalmilag
megszerkesztett szókapcsolattól? – Miben különböznek a szállóigéktől? – Mit értünk népi
jellegükön? – Népünk saját alkotásai-e vagy fordítások? – Milyen rétegekre oszlanak
elterjedtségük, használatuk szempontjából?)
Mind a szólásnak, mind a közmondásnak az a legszembetűnőbb jellemvonása, hogy több
szóbó l 1 álló kifejezés. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert szinte valamennyi régebbi
közmondásgyűjteményünkben lépten-nyomon találunk közmondásként egy-egy puszta szót is,
például ilyeneket: ugrifüles, madárlátta, álomszuszék, hangyamunka, kakaskirály. Igaz ugyan,
hogy – mint erre már az imént rámutattunk – az ilyenféle színes, összetett szavak valójában
inkább csak alakilag különböznek a szólások egyik gyakori típusától, ám ez a különbség mégis
igen fontos. A több szóból álló szókapcsolatokat ugyanis általában mi magunk szerkesztjük
össze, alkotjuk meg beszéd közben, nem pedig készen kapjuk őket, mint az egyes szavakat,
köztük az összetett szavakat is. Nos, a szólások és a közmondások – az állandósult
szókapcsolatoknak ezek a stilisztikailag leginkább figyelemreméltó fajai – ugyan látszatra
olyanok, mint a beszélő pillanatnyi igényének megfelelően alkalmilag megszerkesztett
szókapcsolatok, tehát mintegy az egyéni nyelvi alkotás igényével lépnek fel, valójában azonban
ezek is kész gondolatközlő vagy érzelemkifejező nyelvi elemek. Más szóval: egymástól ugyan
határozottan elkülönülő részekből. szavakból állanak, mégis – minthogy e szavak kapcsolatát
nem mi magunk alkottuk meg – többé-kevésbé zárt, kerek egységnek érezzük őket.
A szavak és az állandósult szókapcsolatok viszonyát ezzel a hasonlattal szokták
szemléltetni: a szavak olyanok a beszédben, mint az épületben a téglák, a szólások és a
szólásszerű kifejezések pedig olyanok, mint az előre gyártott épületelemek. Ehhez még csak
azt tehetjük hozzá, hogy a szólásokon és a közmondásokon, ezeken a színes „paneleken”
külsőleg voltaképpen nem látszik. hogy „előre gyártott” nagyobb egységek, hiszen megvan
rajtuk az egyes szavaknak, azaz a „téglák”-nak a rajzolata is.
Ha vizsgálódásunk anyagát elhatároljuk egyrészt a szavaktól, másrészt a közlés közben
alkalmilag szerkesztett, úgynevezett szabad szókapcsolatoktól, meg kell húznunk a
határvonalat közte és az alkalomadtán beszédünkbe szőtt idézetek, a szállóigék között is. Erre
pedig azért van szükség, mert egy szempontból nagyon hasonlítanak egymáshoz: a szállóigék
(Nyelvében él a nemzet; Hová merült el szép szemed világa?; Canossát jár; átlépte a Rubicont
stb.) szintén kész kifejezések, nem pedig a beszélőtől megalkotott szókapcsolatok vagy
mondatok. De szem¬betűnő különbség is van egyfelől a szállóigék, másfelől a szólások és a
közmondások között. Aki szállóigével fejezi ki a gondolatát, az többé-kevésbé tudatosan
hivatkozik valakire vagy valamire. Azt értjük ezen, hogy a szállóige használója vagy egészen
pontosan tudja, kitől, esetleg melyik irodalmi műből idéz, milyen történelmi eseményre utal
stb., vagy legalábbis érzi, hogy a használt kifejezésnek nem ő a gazdája, hanem mintegy csak
kölcsönvette mástól, s ezért szinte láthatatlan idézőjelbe is foglalja a kimondott szállóigét.
Ellenben a szólások és a közmondások használatakor föl sem merül a szerzőségnek vagy a
forrásnak a kérdése. Itt ez a beszélő számára már csaknem annyira közömbös, mint az, hogy
miért jelenti egyik vagy másik szavunk azt, amit éppen jelent.
Egy további fontos különbség az, hogy a szállóigék használatának köre sokkal kisebb,
szűkebb, mint a szólásoké és a közmondásoké. Minthogy a szállóigéknek egy jókora része
idegen nyelvű, és mert a magyar nyelvűek használata is meghatározott irodalmi és történelmi
tudásanyaghoz kötődik, nyelvi életük – társadalmi és stilisztikai vonatkozásban is – könyvünk
anyagához viszonyítva olyan zárt területre szorul, mint az üvegházakban vagy a városi
lakásokban ápolt szobanövények élete a szabadban tenyésző fákéhoz és füvekéhez képest.
Szólás- és közmondáskincsünk – a szállóigékkel ellentétben – a nép tulajdona, mégpedig olyan
szellemi vagyona, amelyet a saját szükségleteinek, a saját igényeinek, a saját alkatának
megfelelően teremtett meg.
Amikor azonban szólásaink és közmondásaink népi jellegéről beszélünk, még néhány más
olyan jellemvonásukra is rá kell mutatnunk, amely alkatuk megítélésekor hasonló súllyal esik a
latba, és amelyet népi jellegük kel együttesen kell tekintetbe venni.
1 Az eredeti ritkított szedés helyett, a jobban látható aláhúzással jelzem a kiemelést. (a dig.)
Az egyik az, hogy szólás- és közmondáskincsünk állandó változásban, mozgásban van:
részint egyre újabb meg újabb elemek kel gazdagodik, részint pedig – noha a nyelv megőrző
ereje a kifejezéskészlet elemeire is mágneses erővel hat – folyamatosan kiveti magából és a
feledésnek adja át azokat a kifejezéseket, amelyek egyfelől az egyetemes emberi fejlődés,
másfelől népünk sajátos viszonyainak alakulása folytán időszerűtlenné, elavulttá válnak. Tehát
akárcsak magáról a népről, a szólásokról és a közmondásokról sem beszélhetünk úgy, mint a
haladó időtől, a társadalmi és gazdasági változásoktól független jelenségről.
A másik szempont, amelyet a szólások, de különösen a közmondások jellemzésekor szem
előtt kell tartanunk, az, hogy nyelvünk kifejezéskészlete – néhány, napjainkban közkeletűvé
vált szókapcsolatot nem tekintve – még azoknak az osztálytársadalmaknak a korában
keletkezett, amelyeket a társadalmi osztályoknak kibékíthetetlen ellentéte jellemez. Az
osztályérdekek, az osztályszempontok közmondásainkban sem olvadhattak össze valamiféle
harmonikus egységbe. Mint a továbbiakban még szó lesz róla, közmondáskincsünk történelmi
alakulat lévén – számos ma élő elemében is magán hordozza mind a dolgozó, mind az elnyomó
osztályok egymással ellentétes szemléletének jegyeit.
A népi jelleg problémájával kapcsolatban föl kell vetnünk a szólások és a közmondások
eredetének kérdését is, vagyis azt, hogy népünk saját alkotásaival avagy idegen nyelvekből
való fordításokkal van-e dolgunk: Mind a szólások, mind a közmondások között vannak olyanok,
amelyek teljes bizonyossággal magyar földön termettek. Ilyen például a már a XVI. században
is előforduló Meghalt Mátyás király, oda az igazság, s mai alakjában a múlt század elején
kikristályosodott Több is veszett Mohácsnál! és általában minden olyan kifejezés, amely a
magyar múlt és a magyar föld sajátos viszonyait tükrözi.
Igen sok, jellegzetesen magyar nyelvi alakulatnak látszó szólásunkról és közmondásunkról
kiderült azonban, hogy pontos megfelelői más nyelvekben is megvannak. Az ismertebbek közül
ilyenek például ezek: szöget üt a fejébe; kosarat kap; iszik, mint a kefekötő; Hosszabb (a)
péntek, mint (a) szombat; Veri az ördög a feleségét; Kinek a pap, kinek a papné; Hallgatni
arany; Nincsen rózsa tövis nélkül.
Az idegen nyelvű kifejezésekkel való párhuzam azonban még korántsem föltétlen
bizonysága annak, hogy valamely szólás vagy közmondás átvétel. A jövevénykifejezések
kérdésével foglalkozó kutatók rendszerint rá is mutatnak arra, hogy két vagy több nép körében
is keletkezhet – ugyanannak a szemléletnek az alapján – egymásnak pontosan megfelelő
állandósult szókapcsolat anélkül, hogy bármelyik nép lefordította volna egy másik nyelv
hasonló kifejezését. Valószínűleg ilyen például ez a szólás: az orránál fogva vezet valakit. Noha
pontos megfelelői megvannak a legtöbb indoeurópai nyelvben (többek között a latinban, az
olaszban, a franciában, a németben, az angolban, az oroszban, a szerb-horvátban, a bolgárban)
és valószínűleg még számos más nyelv szóláskincsében, mégsem állíthatjuk, hogy fordítás
útján került egyik nyelvből a másikba. Az a szemlélet ugyanis, amelyből ez a szólás származik –
a megkarikázott orrú és ennél fogva vezetett bikának, medvének vagy más szilaj és erős
állatnak a képe –, éppúgy szólás forrásává válhatott az egyik, mint a másik nép körében.
Az ilyen lehetőségek ellenére általában mégis az látszik valószínűnek, hogy a több nyelvben
is meglevő szólások és közmondások a népek kulturális kapcsolatai révén kerültek egyik néptől
a másikhoz. Éppen ezért nyilvánvaló, hogy mint a folklórnak sok más területén, a szólások és a
közmondások vonatkozásában sem tekinthetjük a népi jelleget olyasminek, ami az egyik népet
elválasztja a másiktól. Abban azonban, hogy mit és hogyan vett át például a magyarság a
nemzetközi közmondáskincsből és a szomszédos népek kifejezéskészletéből, még akkor is
találhatunk népünk szemlélet- és gondolkozásmódjára, nyelvi fantáziájára és stílusigényére
jellemző vonásokat, ha tudjuk, hogy nyelvi műveltségünknek ezt a rétegét is ezer meg ezer
szál fűzi a történelem során velünk kapcsolatban volt népek műveltségéhez.
A szólásoknak és a közmondásoknak végül az is közös jellemvonásuk, hogy akárcsak a
másfajta nyelvi jelenségek körében, ezek között is világosan megkülönböztethetjük a nemzeti
nyelv különféle változatainak megfelelő rétegeket, csoportokat. Figyelmen kívül hagyva most a
ma már nem élő szólásokat és közmondásokat – hiszen ezekről általában nem tudjuk, hogy
milyen széles körben használták őket –, szép számban találunk kifejezéskincsünkben olyan
elemeket, amelyek országszerte ismertek, és amelyek szerves részei mind az irodalmi
nyelvnek, mind az itt-ott már helyi színeződést is mutató, beszélt köznyelvnek. (Ilyenek
például: egy követ fúj valakivel; nagy port ver föl; kivágja a rezet; Lassú víz partot mos; Három
a magyar igazság; A kutya ugat, a karaván halad.) Viszonylag kevés az olyan kifejezés, amely
főleg vagy csupán az irodalomban vagy a sajtó nyelvében él, s amelyet a társalgási nyelvben
nem, vagy csak igen ritkán használunk. Irodalmi nyelvi, illetőleg választékos stílusú szólás
például a kígyót melenget a keblén és a szárnyát szegi valakinek, az a szólás pedig, hogy
valakinek vagy valaminek az uszályába kerül, a sajtónyelv jellemző kifejezése. Ellenben
közmondást csupán azok közül tudunk ilyet említeni, amelyek mintegy átmenetet alkotnak a
közmondások és a szállóigék között, például: Aranyhidat építs a futó ellenségnek; A nép szava
isten szava.
Igen sok olyan szólásunk és közmondásunk van azonban, amelyet csupán némely vidéken
használnak, tehát amelynek az élete nem terjed túl egy vagy néhány falu, esetleg megye
határán, illetőleg amely csupán egy vagy egy-két nyelvjárásunk kifejezéskincsébe tartozik bele.
Ezt a szólást például: a porosálláson hagy valakit, tudomásunk szerint csakis Hajdú-Bihar
megyében és a Nagykunságban használják, ez a közmondás pedig: Akinek tűz kell, körömmel
keresi – adataink tanúsága szerint – csakis az Ormánságban ismeretes.
A köznyelvi és az ilyenféle nyelvjárási kifejezéseken kívül szép számmal akad nyelvünkben
olyan szólás és közmondás, amelyet – minthogy a köznyelvet beszélők nagy többsége nem
ismeri őket – nem tekinthetünk a köznyelvbe tartozónak, de mivel a nép az országnak
egymástól távol eső vidékein, egymástól lényegesen eltérő nyelvjárásokban is él velük,
jellegzetesen tájnyelvi alakulatnak sem mondhatunk. Ilyen például a ‘hideg van kint’ jelentésű
sokan vannak odakinn, amelyet följegyeztek a Duna mellékén, Vácon, a felső Tiszántúlon, a
Szamosháton és az ettől a vidéktől ugyancsak távol eső dunántúli Bakonyalján. A köznyelvben
szintén ismeretlen ez a kifejezés: orrában hordja a harangozópénzt (‘a sír szélén áll’), holott
nemcsak két régi, dunántúli szólásgyűjtő – Kovács Pál és Pálóczi Horváth Ádám – följegyzéséből
ismerjük, hanem egymástól csak alig eltérő változataira Hódmezővásárhelyről, Kiskunhalasról,
a Szamoshátról, a hajdani Bereg megyéből, Szatmárról, Tokajból, sőt Rimaszombatból is vannak
adataink.
Az ilyenféle igazi népnyelvi szólások és közmondások népi származású Íróink közvetítésével
olykor előbb kerülnek bele az irodalmi nyelvbe, mint a beszélt köznyelvbe. Például ezt a szólást:
felült (neki) Lackó, Arany Toldijából azok is jól ismerik, akik élő beszédben még sohasem
hallották, noha számos nyelvjárásban manapság is közkeletű kifejezés. Ugyancsak Arany
használta az irodalomban elsőnek ezt a szólást: kiveti a drágát a hasából (A nagyidai cigányok
első énekében, ‘finom ételekkel jóllakik’ jelentésben), ezt pedig: megáll benne az ütő (‘a szava
is eláll a megdöbbenéstől vagy a rémülettől’), mai tiszántúli származású íróink honosították
meg irodalmi nyelvünkben. Közmondást már nem tudnánk hasonlót idézni, olyanra azonban,
amely a népnyelvben nagy területen elterjedt, de a köznyelvben nem vagy csak nagyon ritkán
használatos, számos példa akad: Idegen kutyának lába közt a farka; Szegény ember csikója
hamar ló, gazdag ember lánya hamar eladó; Lusta lónak korbács az abrakja; Ne mássz a fára,
nem esel le róla!
Végül nyelvünk kifejezéskészletének egy sokkal vékonyabb, de el nem hanyagolható rétegét
azok a szókapcsolatok alkotják, amelyeket főleg a kevésbé iskolázott és nyelvileg kevésbé
igényes városi emberek használnak, és amelyeket régebben tolvajnyelvi, jassznyelvi,
manapság pedig inkább argotikus kifejezéseknek szoktak nevezni. Ezeknek egy része, például
az olyanok, mint a gajdeszba küld (‘megöl, kivégez’), a kidobták a kanapét (‘csak tessék-lássék
módon intéztek el valamely kényes ügyet’) vagy a falra megy (‘hagyja, hogy becsapják’),
rendszerint igen hamar elavul, más részük azonban – a húzza a csíkot-, az elkapja a gépszíj-féle
szólások és egy-két olyan közmondás, mint például ez: A kibicnek semmi sem drága – aránylag
hamar belekerül a társalgási nyelvbe, sőt idővel esetleg teljes polgárjogot kap az irodalmi
nyelvben is.
II. A szólások nyelvi alkata és a közmondások
gondolati tartalma
(Mi a különbség a szólások és a közmondások között? – Melyek a szólások főbb típusai? –
Milyen tárgyköri csoportokba sorolhatók a közmondások? – Hogyan tükrözik a közmondások a
különböző társadalmi osztályok és az elmúlt korok világnézetét? – „Bölcsességet” mond-e, aki
közmondással él?)
A szólás és a közmondás – beszédbeli szerepét tekintve – úgy viszonylik egymáshoz, mint a
szó és a mondat. A szólást, noha ez is mindig több szóból álló kifejezés, mondanivalónk
közlésekor olyanféle jelentésbeli egységként használjuk, mint amilyen egység a jelentés
szempontjából a szó is. Például ez a szólás: zöld ágra vergődik, közlésbeli tartalmát tekintve
ennek az egyetlen szónak felel meg: ‘boldogul’, a ráncba szed valakit a ‘megfegyelmez’ igével,
az elveti a sulykot a ‘lódít’-tal rokon értelmű, a kákán is csomót keres szólásnak pedig az
‘akadékoskodik’ szó a szinonimája.
A közmondások ellenben mindig mondat értékűek, azaz önmagukban is kifejezik a
beszélőnek a valósághoz való viszonyát. Nemcsak arról van tehát szó, hogy a közmondások
formájukat tekintve teljes mondatok, hiszen alakilag szólás is lehet egész mondat, mint
ahogyan a szavak között is vannak olyanok, amelyek önmagukban is mondatot alkothatnak,
hanem arról, hogy a közmondásokban a beszélőnek a véleménye, a valóságnak valamely
mozzanatával kapcsolatos állásfoglalása is kifejeződik. Ennek a szólásnak például: pünkösdi
királyság, csak akkor van a beszédben értelme, ha valamely meghatározott dologra
vonatkoztatjuk, például ha azt mondjuk, hogy nem irigyeljük X. Y-nak a pillanatnyilag kedvező
helyzetét, mert ez – véleményünk szerint – csak pünkösdi királyság. Ezzel ellentétben ez a régi
közmondás: Pünkösdi királyság nem nagy uraság, nem szorul semmi kiegészítésre, mert
önmagában is kerek, teljes gondolatot tartalmaz, azt tudniillik, hogy ‘nem sokat ér az olyan
boldogság, jómód, amely nem tartós’.
A fenti példában az a viszonylag ritka eset fordult elő, hogy egy közmondásba egy önállóan,
szólásként is használatos szókapcsolat is beleépült, s ezért vele könnyen szemléltethető volt
az, hogy a szólás a közmondásnál kisebb nyelvi egység. De mint már említettük, maga a szólás
is lehet egész mondat, persze csakis olyan, amelyhez még hozzá kell értenünk a valóságnak
valamely konkrét helyzetét, hogy mondanivalónk teljes, kerek egységet alkosson. Például ez a
mondat: Kibújik a szeg a zsákból, szólás akkor, ha valamely egyedi esetre vonatkoztatva
használjuk, vagyis azt értjük rajta, hogy ‘kiderül valakinek a titkolt, leplezett valódi szándéka’.
Ellenben közmondás akkor, ha úgy élünk vele, hogy nem kell hozzáértenünk semmi alkalmi
kiegészítő mozzanatot, hanem általános megállapításként használjuk ebben az értelemben: ‘Az
emberi alaptermészet akkor is megmutatkozik, ha egy ideig ügyese n leplezik.’
A szólás tehát – mint már Riedl Frigyes megállapította – „többnyire valami célzás”, a
közmondás pedig „elv”, az általános érvényűség igényével használt „életbölcsesség”, tanács
vagy ítélet, de mindenesetre olyan mondat, amelynek a tartalmával kapcsolatban fölvethető az
„igaz vagy nem igaz” kérdése, és amely mindig többé-kevésbé korhoz kötött és ezért
társadalmilag is meghatározott világnézetet tükröz. Ellenben a szólás pusztán nyelvi jel, amely
egyaránt használható igaz és nem igaz tartalmak közlésére, s amelyet épp ezért elsősorban
formai oldaláról kell vizsgálni, hiszen a beszédnek csupán olyan része, amelynek jellegét, értel-
mét részint a hozzá hasonló kisebb egységekhez. részint az önmagukban is kerek, befejezett
beszédegységekhez való viszonya határozza meg, de amelynek nincsen önmagában is teljes
értékű tartalma.
A szólások formájukat, nyelvtani alkatukat és a beszédben betöltött szerepüket tekintve
nagyon változatos képet mutatnak. Csupán főbb típusaikról szólva megkülönböztethetünk
közöttük szókapcsolat-jellegűeket – ide véve azokat is, amelyekben hiányos főmondathoz egy
csonka mellékmondat kapcsolódik – és olyanokat, amelyek formailag teljes mondatot alkotnak.
Az előbbi típusba tartozók lehetnek egyszerűek és összetettek. Egyszerűnek azokat nevezzük,
amelyekben nincs sem mellékmondati rész, sem azonos mondatrészek ismétlődéséből adódó
tagoltság. Ezek között legtöbb az igét is tartalmazó és egészében is igei jelentéstartalmú, azaz
cselekvést, történést vagy állapotot jelentő szólás (bakot lő; adja a bankot; megüti a bokáját;
otthagyja a fogát; kígyót-békát kiált rá; kötélnek áll; ráncba szed; szájába rág; az ujjából
szopta; rossz vért szül stb.), kevesebb a főnévi értékű (telhetetlen papzsák; anyámasszony
katonája; veszett fejsze nyele; fából vaskarika stb.), a melléknévként használatos (minden
hájjal megkent; burokban született; rongyon gyűlt; szélibe szabott stb.) és a határozószói
értékű (egy füst alatt; hűbelebalázs módjára; saját szakállára; suba alatt; sógor, koma alapon
stb.).
Az összetett alakúak két fő típusa a párhuzamos felépítésű szólás és a szóláshasonlat. Az
előbbieket vagy valamely páros kötőszó bontja két tagra (se szó, se beszéd; le is út, fel is út;
vagy megszokik, vagy megszökik stb.), vagy kötőszó nélkül alakultak ugyan, de olyan azonos
nyelvtani szerepű és gyakran azonos szótagszámú két tagra oszlanak, amelyek egymással
ellentétes jelentésűek (egyszer hopp, másszor kopp; úri pompa, koldus konyha; úti cifra, házi
ronda stb.), vagy esetleg jelentésüket tekintve is bizonyos szimmetria jellemzi őket (egy test,
egy lélek; tele tál, vetett ágy stb.). A versritmuson kívül gyakori bennük az alliteráció (se pénz,
se posztó; se füle, se farka; se szeri, se száma stb.) és a rím (se íze, se bűze; egyszer hopp,
másszor kopp stb.).
A szóláshasonlatok is kéttagú kifejezések, de itt az első tag ige vagy melléknév – ritkábban
igei vagy melléknévi értékű szókapcsolat –, a második tag pedig rendszerint mint kötőszóval
bevezetett csonka módhatározói hasonlító mellékmondat. Rendszerint nyomósítást, fokozást
fejeznek ki (be van rúgva, mint az ágyú; éhes, mint a farkas; szegény, mint a templom egere
stb.), és ilyenkor a mellékmondati rész közlésbeli tartalmát tekintve ‘nagyon, igen’ jelentésű.
Gyakran azonban gúnyos színezete van a szóláshasonlatnak, és ilyenkor az egész kifejezés épp
az ellenkezőjét jelenti annak, amit az előtag a maga eredeti értelmében jelent (világos, mint a
vakablak; szereti, mint a kecske a kést; ért hozzá, mint tyúk az ábécéhez stb.). Az is előfordul,
hogy a mellékmondati rész sajátos jelentéstöbblettel gazdagítja az első tag értelmét. Például
ebben a szóláshasonlatban: úgy bánnak vele, mint a hímes tojással, a hasonlító rész nem
csupán fokozó értelmű, hanem arra az óvatosságra, kíméletességre is utal, amelyet a szóban
forgó személy vagy dolog iránt tanúsítanak.
Az alakjukat tekintve mondatjellegű szólások egyik csoportja az indulatszavakkal mutat
rokonságot. Kifejezhetnek ezek a szólások fenyegetést (Lesz még a kutyára dér; Hátrakötöm a
sarkad!; Eljáratom veled a kállai kettőst! stb.), ellenkezést (Nem oda Buda!; Nem úgy verik a
cigányt!; Eb ura fakó! stb.), figyelmeztetést (Zsindely van a háztetőn!; Most ugrik a majom a
vízbe! stb.), rendreutasítást (Hátrább az agarakkal!; Kutyánál az egres! stb.), vagyis csupa
olyan lelkiállapotból fakadó megnyilatkozást, amelyet általában indulatszavakkal is ki tudunk
fejezni.
Egy másik csoportjuk csak mint valamely kérdésre adott válasz él a nyelvben. Ezeknek a
főleg a népnyelvben vagy csak egy-egy nyelvjárásban használatos szólásoknak különösen két
típusa érdemel figyelmet. Az egyik – a „Hogy vagy?”, „Hogy érzed magad?” kérdésre adott
válasz – rendszerint csupa tréfás alakulat, amellyel jobbára azt fejezi ki a megszólított, hogy
nem valami jól megy a sora, érezhetné magát jobban is: Megvagyok egy kapában; Mint
szegény ember gazdag városban; Mint a kutya a karó közt; Két lábon, mint a lúd; Mint a szösz,
fonatlan stb. Látni való, hogy ezek alakjukat tekintve a szólás hasonlatok közeli rokonai, de
mégis lényegbevágóan különböznek tőlük, mégpedig abban, hogy teljesen megmerevedett
alakulatok, míg a szóláshasonlatok első tagja ragokat vehet fel, és ily módon alakilag is
beleilleszkedik egy rendszerint hosszabb, összetett mondatba.
A másik típusba azok a kitérő válaszok tartoznak, amelyeket akkor használ a beszélő, ha
nem akar valamely hozzá intézett kérdésre felelni, de nem is tagadja meg nyíltan a
válaszadást. Ilyen ez az olykor a bizalmas társalgási nyelvben is használatos és valaminek a
célját vagy az okát tudakoló kérdésre adott tréfás kitérő válasz: Hogy a rák a vetésre ne
menjen. Ebbe a típusba tartoznak a legfurcsább ötleteket tartalmazó, nagyobbára csak
nyelvjárásokban élő szólások. Például erre a kérdésre: „Hol van valaki vagy valami?”, néhol ez
a kitérő válasz: Fülem mellett, a kis polcon, másutt vagy máskor: A padláson, korpa van benne,
vagy: Az előbb vitte két szúnyog egy rúdon; arra a kérdésre pedig: „Hová mégy?”, kitérő
válaszként néhol ilyen felelet járja: Kimegyek a Gecsemáné kertbe, vagy: Pokolba, parajt
szedni zsomporba, vagy – s ezek némely vidéken vagy országszerte a köznyelvben is járatosak
–: Megyek az orrom után; Kukutyinba, zabol ‘hegyezni; Megyek szeretőt keresni stb.
A mondatértékű szólások sok fajtája közül még csupán egyet említünk meg, részint
stilisztikai érdekessége miatt, részint azért, mert mint sajátos szólástípusra eddig még
egyáltalán nem figyeltek föl rá. Olyan, rendszerint összetett mondatot alkotó szólások
tartoznak ebbe, amelyek úgy jellemeznek valamely embertípust, hogy magát a jellemezni
kívánt embert szólaltatják meg, a neki tulajdonított, rá jellemző szavakat idézik. Széles körben
ismeretes közülük ez a másoknak szívesen parancsolgató, de dolgozni nem szerető emberekre
illő tréfás szólás: Fogjuk meg, aztán vigyétek! A népnyelvben igen sok az ehhez hasonló jellegű
kifejezés. Az olyan embert, aki csak az evés-ivásnak él, néhol így jellemzik: Eszem, iszom, jól
élek, senkivel sem cserélek, a szószegőt ezekkel a szavakkal: Kezemet adtam, visszavettem,
szavamat adtam, hazudtam, vagy így: Ígértem neki Pestet, Budát, köszönje meg, ha látja
Szentendre tornyát, az érzékenykedőt pedig: Nézz rám, ne nyúlj hozzám!
Miként példáink mutatják, a szólások elsősorban sajátos stilisztikai alkatuk tekintetében
különböznek az egyéb állandósult, megmerevedett formájú szókapcsolatoktól. (Például az
olyan színtelen kifejezésektől, amilyenek ezek: próbát tesz, szégyent vall, számba vesz stb.)
Igen sok – különösen a ráncba szed-, megüti a bokáját-félékkel azonos alkatú – szólásunk
voltaképpen olyan képes kifejezés, amely úgy keletkezett, hogy valamely szókapcsolat a maga
egészében, vagyis mint már eredeti értelmében is szokásos kapcsolat szenvedett
jelentésváltozást, és ez az egész kifejezésen végbemenő változás forrasztotta egybe és tette
szólássá a kapcsolatot. Az olyan kifejezések ugyanis, amelyek két vagy több átvitt értelmű