Magyar népi cserépedények

33 Pages·1983·4.407 MB·Hungarian

by  Kresz Mária

Kresz – Kövér
Magyar népi
cserépedények
Kolibri könyvek
Móra Könyvkiadó
Bevezető
Írta: Dr. Kresz Mária
Az agyagművesség a legősibb mesterségek közé tartozik. Az ember a
Rajzolta: Kövér Mária
föld minden táján ősidők óta agyagból edényeket formált, és tűzben
kiégette. Az agyag plasztikus, alakítható, kiégetés után kemény, töré-
keny lesz, de cserepe még töredékeiben is időtálló. A régészek cserép-
A borítót Szabó Árpád tervezte
töredékekből ki tudják olvasni a régmúlt idők történetét, hogy hol, mi-
kor készült az edény, s milyen célt szolgált.
E könyvecske azonban nem a földben talált cserepekről tájékoztatja
olvasóit, hanem azt mutatja be, milyen edényeket használtak valaha a
magyar falvakban. A tábláinkon látható fazekakat, korsókat, tálakat
fazekasok készítették a múlt század végén és századunk elején, mint-
egy száz évvel ezelőtt. Lábbal hajtható korongon formálták, majd faze-
kaskemencében égették ki. Néha nagyon messzire vitték eladni, elcse-
rélni kenyérnekvalóra. Csákvárról a Dráváig mentek lovas kocsival;
Vas megyéből Somogyig, Tolnáig jártak; a gömöri fazekasok a dél-
alföldi városok vásárain egész halom cserépedényt raktak ki. Petőfi
hőse, János vitéz kivel találkozott a világ végén? „Fazekasé volt a sze-
kér, melyet látott; / Kereke tengelyig a nagy sárba vágott” – János vi-
téz segítette ki a kátyúból.
Többfajta kerámiát különböztetünk meg. Csak egyszer égették ki a
mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer
égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s
a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes,
üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga stb. Mázolás előtt
került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására. (Az
ónmázas fajansz nem azonos az ólommázas kerámiával, mert annak
máza nem áttetsző, és díszítése is más jellegű – fajansszal nem foglal-
© Dr. Kresz Mária – Kövér Mária, 1983 kozik könyvecskénk.)
3
Tál, tányér 1. tábla
Tál, tányér. A cserépedény díszítése tálasedényen érvényesül a leg-
szebben. Magyarországon a tál és a tányér nemcsak evésre és tálalásra
szolgált, hanem a fal díszítésére is, ezért a tálasedény mindig falra
akasztható. Akasztófül már a török hódoltság korából származó tála-
kon is van, már akkor kezdődött a falak tányérokkal való díszítése, a
virágozott tál, tányér divatja.
A hódoltság kori magyar fazekasok színezését őrizték meg az Al-
föld keleti részén, Debrecen környékén, a Közép-Tisza-vidékén, Mező-
csáton, Tiszafüreden. A korongolt edényre fehér földfestéket öntöttek,
ez adta meg az alapszínt; az alapra csorgatták rá azután a sötétbarna-
vörös-zöld színeket íróka segítségével. Az íróka kézbe illő szerszám,
csőréből csorog a híg festék. Gyorsan, szaporán kellett vele dolgozni.
Az edények írása, virágozása leginkább asszonyok, leányok munkája
volt, de a sötét körvonalakat a mester szokta „írni”.
A virágos minta rendszerint szimmetrikus. Tiszafüreden a peremet
gyakran más színnel holdasan leöntötték, tányérunkon zöld mázat
használtak (1). Lehet az alapszín vörös vagy sötétbarna is, ilyenkor a
díszítés színskálája megváltozik.
A régi sárközi tálasedény is fehér alapszínű volt, de a múlt század
második felében ott is inkább sötét alapszínre dolgoztak. A bemutatott
tányéron középütt tulipán, kétoldalt rózsa, a három virág között kisebb
levél. A folyatott díszítést e vidéken, a Duna mentén különösen ked-
velték, a tányér peremén többszínű szegélyt láthatunk, amely még
nedvesen kissé összefolyt (2).
Tálasedény sokféle méretben készült. (Van egyemberes vagy kétem-
beres tál, porciós tál és katonatál, aszerint, hogy hányan esznek belőle.
A tálak egykori árára vall a krajcáros, garasos meg a poltáros elneve-
zés.) Általában az első tál a legnagyobb, közel félméteres átmérőjű, s
legkisebb a macskacsésze, alig tíz centi. A hatalmas első tál korongolá-
sa nagy erőt kívánt, a kicsi macskacsésze azonban kezdő fazekasinas-
nak való feladat volt.
4
Fazék 2. tábla
Fazék. A fazék a legfontosabb cserépedény, maga a mesterség is e for-
máról kapta nevét. Nélkülözhetetlen főzőedénynek számított, hiszen
cserépfazékban főtt a mindennapi étel, nyílt tűzön, a kemence szájánál
vagy bent a kemencében. A középkorban a fazék még teljesen mázat-
lan volt, a XIV-XV. századtól belül mázas, de kívül továbbra is máz
nélküli, egyszerű, ún. paraszt maradt. A nyílt láng erősen kormozott,
így a fazék külseje megfüstölődött használat közben.
A főzőfazék különleges agyagból készült. Tűzálló fazékföld az Al-
földön nincsen, ezért a fazékfélét a környező hegyvidékről hozták az
Alföldre. A szó szoros értelmében vett fazekas mesterség legfőbb vidé-
ke Gömör, a Rimaszombat (Csehszlovákia) környéki falvak. Az onnan
hozott edényt az Alföldön tót fazéknak mondták, akár magyar, akár
szlovák fazekas készítette. A gömöri fazék felismerhető fehéres agyag-
járól – ezért vászonfazéknak is nevezték –, vékony faláról, gömböly-
ded alakjáról, kis súlyáról.
A legnagyobb fazék a régi űrmértékrendszer szerint hatvannégy ic-
cés volt (kb. ötvenliteres), ekkorának kellett lennie a remeknek, a faze-
kaslegény által készített vizsgaedénynek. A hatalmas lakodalmas fazék
kétfülű, lakodalom alkalmával tyúkleves, töltött káposzta főtt benne
kint a szabadban (1).
Az átlagos fazék egyfülű, a kisebb űrtartalma egy pint vagy két
icce (kb. másfél liter), a nagyobb négy pint, azaz kb. hat liter volt.
Fazékból sok kellett minden háznál. A konyhában fazekasdeszkára
helyezték őket nagyság szerinti sorrendben (2).
A legkisebb méretű cserépfazék neve csupor volt, űrtartalma egy
icce (kb. nyolc deci) vagy annak a fele: meszely (négy deci) vagy an-
nak is fele: verdung (két deci). Ha tűzálló agyagból készült, alkalmas
volt arra, hogy felmelegítsék benne az ételt kisgyermeknek, magányos
öregnek. Télen fűszeres, forralt bort ittak belőle. Mint a közmondás is
mondja: „kicsi csupor, hamar felforr” (3).
6
Mázas fazék 3. tábla
Mázas fazék. A múlt században mázas külsejű fazék is készült. A má-
zas fazekat nem annyira főzésre használták, hanem inkább étel tárolá-
sára, szállítására. Dunántúlon Csákvár volt a fazekasság legnagyobb
központja, ott a mesterek nemcsak mázatlan külsejű fazekat készítet-
tek, hanem mázas, csíkos fazekat is. A mázas fazekak formája ponto-
san megegyezik a mázatlanokéval. A színtelen máz alatt széles zöld-
barna-sárga csíkok díszítik külsejét (1), olykor egymást keresztezve (2),
a csíkozás helyén tehát kétszeresen mázolt az edény. Ára is többszörö-
se volt a közönséges fazékénak. A csíkos fazekakat féltve égették, bele-
tették a mázatlan fazék belsejébe, és úgy rakták az égetőkemencébe. A
kisebb mázas fazekat Dunántúlon pohárnak mondták.
Amikor a szabad tűzön való főzést felváltotta a takaréktűzhely, a
masina használata, újabb fazékforma terjedt el: a masinás fazék. Míg
szabad tűzön való főzéshez elszűkülő formájú edény kellett, a takarék-
tűzhely lapján a meleget alulról kapja az edény, ezért előnyös a széles
aljú totyafazék. Falát többé nem érte láng, nem lett kormos, érdemes
volt díszíteni, színes mázzal borítani. Csákváron a masinás- vagy to-
tyafazékra kockát, apró pontokat írtak, és sárga vagy zöld mázzal ön-
tötték le (3).
Mindenfajta edény különböző méretben készült a régi űrmérték-
rendszernek megfelelően. A kisebb-nagyobb fazekak együtt teljes sort
képeztek, és minden méretnek más-más neve volt. A név nemcsak az
edény űrtartalmát, hanem egykori árát is megörökítette. A pintes fazék
neve egyemberes fazék, kétszer nagyobb a kétemberes fazék, ennek
kétszerese a garasos fazék, majd a négykrajcáros fazék. A régi nevek
azután is megmaradtak, hogy újabb pénzrendszerre tértek át, és a régi
űrmértékeket is felváltotta a literrendszer 1875 után.
8
Szilke, ételhordó fazék 4. tábla
Szilke, ételhordó fazék. Az Alföldön – mondottuk – tűzálló agyag hi-
ányában nem készült főzőfazék. Étel szállítására, tárolására azonban
itt is csináltak mázas fazekat, amely a tűzálló anyagból készült főzőfa-
zéktól nemcsak anyagában, hanem gömbölyű alakjában is különbö-
zött. Ez volt a főleg Tiszántúlon népszerű szilke. Asszonyok, leányok,
madzaghálóba, kantárba, kasornyába kötött szilkében vitték az ételt a
mezőn dolgozó férfiembernek. Mindenki látta a mezőre menő asszo-
nyokat, fontos volt hát, hogy az edény csinos, díszes, virágozott le-
gyen. A szilkét sok helyütt olyan fazekasok csinálták, akik tálasedény
készítésére szakosodtak, tehát tálas mesterek. Olyasféle mintát írtak rá,
mint a tálra, tányérra; például a bemutatott tiszafüredi szilke (1) színe-
zése is megegyezik a már megismert tálasedény színezésével.
A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum szatmári házaiban sok-
féle szilkét láthatunk, főleg fekete-fehér színűt. Ezek jó része Nagybá-
nyáról (Románia) származik. Erdély nyugati vidékein is készült szilke,
de ott másképpen nevezték: rátó, röstölő. Désen (Románia) – ahol már
a XVI. században magyar nyelvű fazekascéh alakult – rötykének
mondták az olyan szilkét, amelynek füle felfelé áll. A bemutatott dési
rötykére fenyőágas mintát írtak (2).
A Dunántúlon általában nem ismerték sem a gömbölyű formájú
szilkét, sem a hordozására való hálót, a szilke szó is ismeretlen. A Du-
nántúl északi részén kettős edényben, páros pohárban szállították az
ebédet a mezei munkásoknak. Kétféle ételt vihettek benne egyszerre. A
bemutatott ikeredény (3) Tatán készült, mindegyik pohár tetejére kicsi
tányérkát tettek, melyet jellegzetes apró vonalas, kék-zöld tatai minta
díszít.
10
Komaszilke, komacsésze 5. tábla
Komaszilke, komacsésze. A mezőre való szilke is díszes, de még dí-
szesebb, sőt ünnepélyes jellegű a komaszilke vagy komacsésze, amely-
ben a komaasszonyok a gyermekágyas fiatal anyának vitték az ételt:
tyúkhúslevest, sült húst, tésztát. Maga a forma is kimunkáltabb, mint a
közönséges szilke, és néha az úri házak levesestáljának alakját utánoz-
za. Míg a szilkének egyetlen nagyobb füle van, a komaszilkére két ki-
csi, vízszintes fület tettek, a két fül inkább dísz, mint fogantyú. Tiszafü-
reden a komacsésze alacsony, szögletes forma és jól egymásra építhető,
több darabot kantárba kötötték (1). Készült egyenes falú forma is, a
bemutatott tiszafüredi ételhordó lapos füleibe szíjat lehet belefűzni (2).
Hasonló porcelán ételhordót használtak jobb módú falusi háznál. Az
ilyen komacsésze a ház díszeként a sublót sarkán állt. Amikor kisgyer-
mek született a rokonságban, felkészülődött a komaasszony, sütött-
főzött, és a megrakott komaedénnyel meg egy tál kendőbe kötött süte-
ménnyel indult a gyermekágyas asszonyhoz. Az ételt ünnepélyesen át-
adta, felköszöntötte az anyát és gyermekét, egészséget kívánt mind-
nyájuknak. Olyan sok ennivalót vittek a komaasszonyok, hogy az
egész család jóllakhatott belőle. Az üres ételhordót mindig tisztán kel-
lett visszaadni, mert ha nem – úgy tartotta a babona –, kisebesedik a
csecsemő bőre.
Több részes ételhordó nagyon ritka múzeumi gyűjteményben, mert
ritkán is készült, és annyira megbecsülték, hogy örökösödés esetén
többfelé osztották a testvérek között, teljes készlet ezért alig maradt
fenn. A koma csésze és az étel hordó tehát különleges edény, formája,
virágozása különös gonddal készült, és a benne vitt ajándék-étellel arra
szolgált, hogy asszonyok, anyák barátságát, holtig hű komaságát fejez-
ze ki.
12
Bödön, dohánytartó 6. tábla
Bödön, dohánytartó. Fazékféle a bödön is, olyan tárolásra szolgáló,
kétfülű edény, amelyhez fedő tartozik. Többféle formája különböztet-
hető meg. Némelyik idegen a kerámiától, és a dongás fából való
edényt, a valóságos fabödönt idézi. A másik fajta bödön szűk fenekű,
és a fazék, de még inkább a vizeskanta alakját követi, s csak az külön-
bözteti meg a kantától, hogy nincs nyaka. A bemutatott kanta állású
bödön Mezőtúrról származik, 1858-ban készült (1). A túri korsósmeste-
rek ezt a formát mázatlan fekete edényként is készítették, majd a szá-
zad közepétől inkább mázasan. Lisztesedénynek szolgált a konyhában,
a gazdasszony keze alá való volt. Olykor ráírták az asszony nevét, sőt
némelykor a házaspárét. Mivel a fedeles edény égetése sok nehézséggel
járt (a fedő nem illik mindig pontosan az edény szájára, mert égetéskor
a kicsi fedő másként zsugorodik, mint a nagy edény), a bödön külön-
legességnek számít, alkalmas arra, hogy lakodalmi ajándék legyen. Né-
melyiken ezért áll rajta a házaspár neve.
Kisebb változatban is készült bödön, de akkor egészen más volt a
rendeltetése, és csakis férfiembernek való: ilyen a dohánytartó. Mivel
a dohány tiltott dolog volt, jó, ha senkinek sincs mersze a tartójába
nyúlni, ezért a forma lehet ijesztő fenevad – medve –, s ilyenkor az ál-
lat feje az edény fedője.
A dohánytartó edény lehetett ember alakú, vagy bajuszos emberfej,
kalapja a fedő, avagy – hogy minél ijesztőbb legyen –, törökülésben
ülő basa. Leggyakoribb a medveforma (2), ilyen az ország minden ré-
szén készült. A mackó tarthat botot is a kezében. A rücskös szőrután-
zat úgy készült, hogy a lágy agyagot harisnyán vagy szitán nyomták
keresztül, és ezt a szőrzetet rakták az állatalak testére. A dohánytartó
medve helye a sublóton volt, szobadísznek számított.
14
Lábas, serpenyő 7. tábla
Lábas, serpenyő. A lábas – nevének megfelelően – eredetileg három-
lábú volt, nyílt tűzön való sütésre-főzésre alkalmas. Nevét átvette
utódja, az immár lábatlanná vált edény. Háromlábúnak maradt ősét
ezért lábas lábasnak nevezik Nyugat-Dunántúlon, ahol nem annyira a
falubeli konyhákban, mint inkább kint a szőlőhegyen főztek benne ré-
gi módra. Tűzálló agyagból való, s a fazékáruval egyetemben a főző-
edényt készítő központokból került más vidékre. A bemutatott dara-
bok Gömörből, Rimaszombat környékéről származnak. A kétfülű lá-
bast megdrótozták, hogy a szabad tűzre állítva ne repedjen el (1). Ván-
dorló szlovák drótosok, „drótos tótok” szokták a törékeny cserépedé-
nyeket megerősíteni, olykor még használat előtt, vagy hogy a már el-
repedt edény életét meghosszabbítsák. Találós kérdés is született erről
a kedvelt edényformáról: „Háromlábú kiskirály, piros dombon álldo-
gál.” Megfejtése: parázson álló, háromlábú lábas.
Serpenyőnek mondják a háromlábú edényt, ha nem füle, hanem
üreges, korongolt nyele van. A nyél nem melegszik át a tűz mellett, és
könnyen kézbe fogható. A gömöri háromlábú edények (2) belsejét
sárga-zöld-barna folyatott csíkozás színesíti, mutatva, hogy a régiek
milyen sokat adtak az egyszerű használati edények szépségére.
A serpenyőben olyan ételek készíthetők, mint a bográcsban, a bog-
rács pedig a szabadtéri főzés fémedénye. Pásztorok, mezei munkások,
favágók főznek bográcsban, az ételek pirítással, hirtelen készülnek.
Ilyesfajta ételeket bent a konyha tűzhelyén is bográcsban vagy pedig
serpenyőben süt a gazdasszony.
A láb nélküli lábas (3) – hasonlatosan a masinás totyafazékhoz – a
takaréktűzhely elterjedésével lett népszerű. Csákváron a lábas kívül
zöld, belül sárga mázas. A bemutatott dunántúli darabon a fülön lévő
bepecsételt jel a fazekas nevének kezdőbetűje, s mintegy garancia arra,
hogy valóban jó minőségű tűzálló agyagból készült az edény.
16