Lomb és gyökér

173 Pages·2007·0.986 MB·Hungarian

by  Müller Péter

MÜLLER PÉTER
Lomb és gyökér
Szerkesztette Gálvölgyi Judit
Copyright © Müller Péter, 1993
Hungárián edition © Sweetwater Publisher Establishment,
1993, 1996, 1998, 2001
Cover design © Sweetwater Publisher Establishment,
1993, 1996, 1998, 2001
ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST 2001
Felelős kiadó a Kiadó igazgatója
Tipográfia Alapítvány Kiadó Kft.
Nyomta az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
ISSN 1216-5417
ISBN 963 528 287 7
- 1 -
Amikor Vei-Lang, a Hatodik Patriarcha a gyülekezet
elé lépett, hosszan hallgatott. Körbehordozta tekintetét
a sokaságon, s megnézte külön-külön mindenki szemét.
Majd így szólott:
- Látom, messziről jöttetek, s érdeklődve várjátok szavaimat.
Ez a tény arról győzött meg, hogy bennünket mélységes
rokonság köt össze.
Folytassuk hát a beszélgetésünket.
Nem ott, ahol a Kígyó és kereszt végén abbahagytuk, mert az lehetetlenség.
Sem te, sem én nem vagyunk már azok, akik voltunk.
Mert változunk.
Nap mint nap észrevétlenül változunk, s az az énem, az a lelkiállapotom, amellyel könyve-
met megírtam, ma már nincs sehol.
Se jobb, se rosszabb nem lettem - egyszerűen csak más, nem az, aki akkor beszélt.
Nem tudom, észrevetted-e, te is más lettél.
Az ember egy-egy fényes pillanatában szeretné megállítani az Időt, amely nem halad, hanem
táguló, vagy éppen szűkülő körben forog velünk, mintha óriáskeréken ülnénk: fent kifényesedünk,
megérezzük a Nap és a csillagok közelségét, s aztán újra lemerülünk a mélybe, a hit, az erő és az
önbizalom elvesztésének mélyébe, amelyet Keresztes Szent János úgy nevez: a lélek sötét éjszakája.
Menny és pokol, apály s dagály, pozitív és negatív erőhullámok emelnek föl s húznak le a mélység-
be, és csak a nagyon éles szem fedezi föl, hogy minden egyes körben kissé mások lettünk. Növek-
szünk, és sajnos csökkenünk is: a csúcsok már nem ugyanazok, ahol egykor jártunk, s a mélység is
mindig más, ahová újra s újra alászállunk.
Az a lány, akit egykor szerettél, nem egészen ugyanaz az ember, mint az az asszony, aki sok
évtized elmúltával melletted él, s ha belenézel a tükörbe, látod, hogy te is más lettél: az arcodra írt
ráncok évgyűrűi mögül egy másik ember néz vissza rád.
Ahhoz nagyon kell szeretni valakit ott belül, egészen belül, hogy egy kapcsolatot ne rombol-
jon szét az Idő, hogy a mulandóságnak ebben a körtáncában, új és új jelmezek, maszkok és jellemek
mögött fölfedezd, hogy ő azért mégis ugyanaz - az öregedés nem fogott ki rajtatok. Az érzelmek is
megváltoztak: a lázas szerelemből parázsló, szelíd szeretet lett, a megkívánásból lelki vonzalom, a
vonzalomból mély sorsközösség és megszokás, s ha ez így történik, nem bántanak a műfogak, az
őszülő hajszálak, az elfonnyadt arc és a táskás szemek; nem zavar az sem, hogy az öregedés a lélek-
ben is jelentkezik: hisztéria, rosszkedv, elfáradás, közöny, az illúziók elvesztése és a kudarcok soro-
zatos élménye kíséri végig földi sorsunkat.
Ezért szűnnek meg barátságok, hamvadnak el szerelmek, bomlanak szét házasságok, ezért
törnek szét eszmei és érdekközösségek: nem bírják ki az Idő múlását.
Minden olyan kapcsolat, amely nem a szeretetre épül: halálra van ítélve.
Találkozásunk próbája lesz ez a könyv.
Most derül ki nem az, hogy mennyire értettük meg egymást, hanem az, hogy a leírt sorok
mögött, író és olvasó találkozásakor mennyire sikerült megszeretnünk egymást.
Ha ez megtörtént, nem fog zavarni az új hangom, még keserűségem, tudálékosságom sem -
ha pedig ez nem történt meg, csalódni fogsz bennem, s el fogsz hagyni.
De ne bánd.
„Az ember, ha már nem tud szeretni: menjen tovább!”
Semmiért nem kár, csakis a szeretetért.
Az pedig - ha valóban volt - elveszíthetetlen.
1. Az Időről
Mielőtt megpróbálnék számot vetni, hogy mi mindenben változtam, beszéljünk először az
Időről.
Ez azért fontos, mert hozzátartozik az önismerethez.
- 2 -
Mivel kívül-belül minden változik, nemcsak azt kellene tudnom, ki vagyok, de azt is, hogy
hol tartok.
Múlt, Jelen és Jövő: ez az Idő iránya.
De miért?
Olyan szavak, hogy „csak” és „természetes”, a gondolkodó számára nem léteznek.
Még a legvégső dolgokban sem.
A kérdésre valaha a termodinamika második törvénye válaszolt. Azt mondta: az entrópia
miatt, ami annyit jelentett, hogy az univerzum bármely zárt részének a rendje a rendetlenség és a
széthullás felé halad. Ha egy tintacsöppet beleejtesz egy pohár vízbe, a csöpp határai fokozatosan
szétlazulnak, elnyúlnak, s végül feloldódnak: a tintacsöpp molekulái a víz molekuláival vesztes küz-
delmet vívnak, amíg végül a csöpp feloszlik és meghal, s halványkék lesz az egész poharat betöltő
víz. A sötétkék csöppet alkotó molekulák struktúrája szétbomlik, s helyette egységes, homogén fo-
lyadék keletkezik: ezt nevezték maximális entrópiának. így hullik szét egy sejtcsoport, egy lény,
egy tárgy, a kövek, a csillagok, sőt még az univerzum is. Minden mulandó, semmi sem tudja meg-
őrizni önmagát; kicsiny és nagy a szétbomlás felé rohan. Testünk is csak hatvan-hetven, jó esetben
száz esztendőig képes fönntartani magát: végül szétrohad, elemeire bomlik szét, ami „porból lett”,
újra porrá válik - Földünk anyagát halottak billióinak szétfoszlott molekulái alkotják. De magának a
Földnek, sőt Naprendszerünknek élettartama is behatárolt, mivel az entrópia törvénye mindent, ami
létrejött, a megsemmisülés felé terel.
Ősi tapasztalatunk ezt az entrópiát kívül-belül látta és megélte, s elnevezte Időnek. Iránya
pedig a benső rendtől a széthullásig, a kozmosztól a káosz felé halad. Ami a múltban létrejött, a je-
lenben keservesen küzd a fönnmaradásáért, s végül a jövő fölfalja. Ez a sorsa testünknek, földi
énünknek, minden vágyunknak, reményünknek - de ez a sorsa az egész mindenségnek is.
Minden, ami anyagi, az Időben áll.
Öregszünk, barátom, s végül elmúlunk mindannyian: ez az entrópia.
Más szóval: az Idő, ami a múltból a jelenen át a jövő felé halad.
Ha egy filmen azt látod, hogy egy pohár halványkék vízben lassan különválik a víz és a sö-
tétkék folyadék, ha azt látod, hogy a tinta fokozatosan elkülönül a víztől, amíg végül összesűrűsödik
s egy kerek csöppé válik a víz tetején, bizonyosan tudod, hogy a filmet fordítva fűzték be; a jelenből
a múltba utaztál, a növekvő entrópiával ellentétes irányba, olyan fordított úton, amelyet sohasem
jártál még.
A mulandóság nem csak a tudománynak, a művészetnek is a legnagyobb témája. Sok jeles
gondolkodó úgy véli, hogy maga a műalkotás sem más, mint tiltakozás az elmúlás ellen.
Kérdés, hogy igaz-e?
Ha a világot nem Isten teremtette volna, azt felelhetnénk, hogy igen, hiszen állandóan ezt ta-
pasztaljuk.
Ám ugyanakkor azt is, hogy a természet nemcsak vénül és pusztul, de tavasszal meg is újul.
Sőt mindennap és minden percben megújul! Elhalt sejtjeid helyébe új, fiatal sejtek születnek, te ma-
gad is naponta újjászületsz; az elszáradt kóró májusban újra kihajt, a halott mező zölddé, aranysár-
gává válik, a föld kivirul, a szürke ágak kirügyeznek, kilombosodnak, a frissen hajtott gyermekleve-
lek között újra madarak énekelnek, a temetők kiszínesednek, friss, kábító illatok lebegnek a sírok
fölött: a Halál helyett az Élet kezd újra élni, új vágyak, új hitek születnek benned: múltadból föltá-
madni érzed a tiszta gyermeket, a kamaszt, az ifjú embert, aki valaha voltál.
Az ember elméje állandóan beleütközik nemcsak az elmúlás, de a megújuló élet tényébe is.
A huszadik század fizikája azzal a döbbenetes felismeréssel lepte meg a világot, hogy a mo-
lekuláknál kisebb, szubatomi világokban a termodinamika második törvénye, az entrópia nem érvé-
nyes! Mint mondják: kvantumszinten a múlt, a jelen és a jövő fogalmai már nem alkalmazhatók. Így
megtörténhet az is, hogy az okozat előbb jön létre, mint az oka, s az is, hogy ami ott egyidejűleg
történt, azt csak a mi tudatunk bontja föl múltra, jelenre s jövőre, mivel ebben a sorrendben érzékel-
jük. Más szóval: az idő nem magában a történésben, hanem a mi korlátozott tudatunkban volt.
Itt kapcsolódik össze a fizika a lélektannal, amely régóta megfigyelte már az idő viszonyla-
gos voltát. Álmunkban például kigyullad a házunk, vödrökkel, kannákkal locsoljuk, segítségért kiál-
tunk, kétségbeesetten hívjuk a tűzoltókat, de nem jönnek, már lángol a tető, mentjük az értékeinket,
kidobáljuk az ablakon a füstölgő matracokat, amíg hosszú-hosszú idő után meghalljuk végre az ósdi
- 3 -
tűzoltóautó közeledő kolompolását: egy sisakos tűzoltó veri a motorház fölötti sárga bronzharan-
got... amikor hirtelen fölébredünk, s halljuk, hogy valaki csönget az ajtónkon. Egyetlen „valóságos”
külső zajra hosszú történetet éltünk végig, múlttal, jelennel, jövővel, s ami éber világunkban két má-
sodperc volt, azt áloméletünk másik dimenziójában hosszú meseként álmodtunk végig.
Lényünknek három rétege van.
Az első a tér-idő világához kötött énünk tudata, amelyre érvényes az entrópia, a múlt, a jelen
s a jövő egyirányú, lassú és halálos folyamata.
A másik a pszichénk szintje, amely - mint az álom példája mutatja - bármikor fölcserélheti a
jelent a múlttal, az okot az okozattal, s az összemosódó idő érzetét is saját ütemének megfelelően
gyorsíthatja vagy lassíthatja.
A harmadik a halhatatlan ÉN-ünk, amely nem ismeri az Időt.
Idő és halál rokon fogalmak.
Az Örökkévaló nem tud az Időről.
Figyelemre méltó, hogy az idő csak a már létrejött formák: a molekulák, a sejtek, a tárgyak,
a lények, a testi világ körében érvényes - ahogy belépsz a szubatomi világnak abba a rejtélyes kohó-
jába, amely mindezeket létrehozta: az idő fogalma elveszti értelmét.
Különös, de így van: az, ami a tárgyi világot létrehozza, önmaga nem tárgy, s ami (vagy
aki?) a tapasztalatilag érzékelhető anyagvilággal együtt az Időt megteremti: önmaga nem az Időben
él.
Miért fontos ezt az elvont igazságot minden embernek tudnia?
Azért, mert e nélkül a felismerés nélkül nincs valódi önismeret.
Lelkünknek az a része, amely a testtel azonosította magát, az Időben él: pusztuló sejtjeink,
ráncosodó bőrünk, ránk vénülő testünk a mulandóság keserűségét ülteti belénk: jövőnk az elkerül-
hetetlen halált hozza, minden vágyunk, törekvésünk csődjét.
Ahogy Machbeth mondja a sorsdöntő ütközete előtt:
Holnap és holnap és holnap: tipegve
Vánszorog létünk a kimért idő
Végső szótagjáig, s tegnapjaink
Csak bolondok utilámpása voltak
a por halálba. Hunyj ki, kurta láng!
Az élet csak egy tűnő árny, csak egy
Szegény ripacs, aki egy óra hosszat
Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű
Meséje, zengő tombolás, de semmi
Értelme nincs.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Ez az adhjaszának, az „Én vagyok a testem” mágikus parancsának a szomorú felismerése.
Van azonban lelkünknek egy másik, tudattalan része is, amely az Örökkévalóság teremtő vi-
lágával állandó kapcsolatban van, abban gyökerezik, s onnan meríti erejét.
Ezért van az, hogy nemcsak rohadunk és pusztulunk - de állandóan meg is újulunk!
És nemcsak mi, lelkes lények, de még a kezedben lévő könyvem papírlapjainak minden mo-
lekulája is kapcsolatban áll az időtlenségnek ezzel a mindent újraszülő „kvantumszintjével”: ebből a
láthatatlan, időt nem ismerő őskohóból meríti a fennmaradásához szükséges erejét, s miközben a
papiros molekulái szüntelenül pusztulnak, egyúttal újak alakulnak helyettük: holnap, de már a kö-
vetkező pillanatban sem ugyanezt a könyvet fogod a kezedben tartani, s mégis ugyanezt: mert mi-
közben az entrópia törvénye szétbontja a papíros rostjait alkotó részeket, egyúttal újakat is teremt
helyettük egy másik törvény, az örökkévalóság folyamatosan működő törvénye, amelyet jobb szó
híján teremtésnek nevezünk.
„Én onnan jövök - mondja Jézus -, ahol a Fény önmagát szüli.”
És ezzel az onnannal nemcsak Jézus, te is állandó kapcsolatban állsz!
A Biblia fordításának szegénysége, amikor a görög „arché” szót kezdetnek fordították. Ezek
az univerzális fogalmak olyan sűrűk, hogy a mi szótárunkból csak sok kifejezéssel lehet visszaadni
- 4 -
értelmüket, s akkor sem teljesen.
Az arché ősit és hatalmat is jelent.
A Biblia első mondata így hangzik:
„Ősi hatalmával teremte Isten az eget és a földet.”
Ez az ősi hatalom időtlenül működik.
Nincs múltja, nincs jövője - csakis végtelen jelene.
Azaz: örökkévalósága.
Ha ez az ősi, isteni teremtő hatalom nem működne állandóan, mindig és szüntelenül, ha csak
a beindításhoz, s nem a folyamatos fenntartáshoz lett volna szükséges, akkor a Mindenség nemcsak,
hogy nem állna már fenn, de létrejöttének pillanatában megszűnt volna.
Amit mi életnek nevezünk, nem más, mint állandó újjászületés.
S amit halálnak, az a létrejött formáknak a szüntelen széthullása.
Ennek a két folyamatnak a metszéspontjában vagyunk.
Egész lényünkben, minden sejtünkben élet és halál drámája zajlik.
Nagy kérdés, hogy melyik oldalra állsz.
Másként fogalmazva: hol éled meg a gyökereidet.
Aki önmagát testnek hiszi, az mindenben az entrópia törvényét látja, s a halálban él.
Aki azonban fölfedezi lelkének valóságát, annak tápláló gyökerei lenyúlnak a teremtés időt-
len „kvantumszintjéig”, s folyamatosan újjászületik.
Hogy ez mennyire nem vallás és világnézet kérdése, hogy ez mennyire nem intellektuális el-
határozáson múlik, hanem valami nagyon mélyen fekvő, szavak által megérinthetetlen, benső dön-
tésen, azt igen korán megtapasztaltam, a nagyszüleimnél.
Az egyik anyai nagyanyám volt, a másik apai nagyapám.
Két csodálatos embersors, fölém magasodó óriási tölgyfák.
Külsejük leírása helyett ide tettem inkább a fényképüket, hogy megérezz valamit lényük su-
gárzásából.
Ez itt a nagyanyám.
Jómódú, bölcs és örökösen vidám eperjesi hentes felesége volt. Mélységesen hívő asszony,
aki öt gyermeket szült.
Idillikus békében éltek. Mintha az egész család Mikszáth Kálmán valamelyik derűs novellá-
jából lépett volna ki; Mamuska nagyasszony volt, királynő, kapitány, cselédek ura, okos feleség,
erélyes mama és gyengéd dada.
Először a vagyonát vesztette el, aztán a férjét, aztán a házát és a szülőföldjét, majd sorban
egymás után négy gyerekét. Az elsőt - a legkedvesebbet - agyonlőtték a németek, mert partizán volt,
a második családjával együtt eltűnt a háborúban; a szép hangú Rózsikának, aki oly felejthetetlenül
énekelte Rosina áriáját a Sevillai borbélyból, sikerült elmenekülnie a tébolyult Európából, de nem-
sokára meghalt Amerikában; a negyedik túlélte a világháború poklát, de betegen, törött lélekkel, fél-
emberként, s hamar elvitte a rák - csakis anyám maradt életben, aki maga mellé vette Mamuskát.
Egyetlen bőrönddel és a szoknyájába varrt néhány gyűrűvel, lánccal s egy medalionnal költözött át
Szlovákiából.
Filléres gondok között éltünk, de nagyanyám ezt régen megszokta: amikor háza, üzlete, lova
és minden összegyűjtött pénze elveszett, egy kofferba zárta maradék ruháit, selyemszoknyáját, bár-
- 5 -
sony mellénykéjét, néhány térítőjét, csipkéjét, gyűrűjét s inkább csak az emlékek miatt értékes
nyakláncát és karkötőjét; vénülő testére ócska mackónadrágot húzott, kendőt kötött a fejére, vissz-
eres lábát magas szárú, kapcsos cipő helyett ócska bakancsokba bújtatta, s cseléd lett. Ekkor már
Kassán élt, idegenek között, akik nem tudták, hogy az a Mari néni, aki a házuknál takarít és mos,
egykor gazdagabb volt, mint ők: övé volt a híres Rákóczi-ház, kétlovas kocsiján hajtott végig az
eperjesi utcákon, a bakon a mentés kocsisa ült, s az emberek levett kalappal köszöntötték. Mari néni
hatalmas üstben főzte a ruhákat, négykézláb sikálta a padlót, levágta a sikoltozó tyúkokat, éles kés-
sel csontozta a húst, moslékkal etette a kocákat; ha a környéken átvonult a front, szót értett bármi-
lyen náció katonáival, mert magyarul, szlovákul, csehül, németül és oroszul perfekt beszélt.
Mindene elveszett.
Egyetlen hűséges tárgy kísérte végig az életét: az imakönyve.
Esténként Istennel beszélt, s Isten válaszolt neki.
Sajnos szomorú dolgot mondott: hogy el kell veszítenie a gyermekeit.
Ezt álmok formájában közölte vele, s mindig időben, hogy föl tudjon készülni a bajokra.
Amikor Lajos nagybátyám meghalt, három napon át nem mertük megmondani neki. Anyám
meg én sápadtan járkáltunk körülötte álderűsen, szokványos hétköznapot színlelve, szorongva. Fél-
tettük, mert rossz volt a szíve, s nem volt erőnk az igazsághoz. Az egyik reggel betoppant egy távoli
rokonunk, Dóra néni, aki döbbenten tapasztalta, hogy nagyanyám még mindig nem tudja a tragikus
hírt.
- Mi az, ti nem mondjátok meg egy anyának, hogy meghalt a gyereke?! - kérdezte. Sokdi-
optriás szemüvege mögül vádlón pillantott ránk, és reszkető, ősz kis feje hol igent, hol nemet intett.
- Összeomlik - mondta anyám -, nyolcvanéves, és beteg a szíve!
- Omlik, omlik, dehogy omlik! - suttogta dühösen a néni. - Három gyerekét eltemette, és
nem omlott össze!... Vigyázzatok az útból!
Csontos kezével félretolta anyámat, marokra fogta ócska retiküljét, és bement a szobába. El-
szánt, keszeg kis öregasszony volt ez a Dóra néni, s bár a feje kissé remegett, és csontos markában
is vacogott a retikül, mégis olyan erő volt benne, mint egy fiatal menyétben. Vaskos szemüvege
zsebóra nagyságúvá növelte barna szemét. Meredten bámult a világba, úgy tetszett, mintha örökö-
sen csodálkozna valamin.
Húsz perc múlva kijött a szobából.
- Slussz - mondta elégedetten. - Ennyi az egész.
- Mit szólt?? - kérdezte anyám sápadtan.
- Tudta - mondta Dóra néni.
- Tudta? Honnan?!
- Megálmodta. Arra kér benneteket, ne menjetek be hozzá. Hagyjátok egyedül. Majd kijön.
Egy teljes napig nem láttuk őt.
Füleltünk, de semmi zajt nem hallottunk. Ez a némaság iszonyúbb volt, mint a sírás vagy a
jajveszékelés. Gyufa sercent, nyilván gyertyát gyújtott. Bizonyára imádkozott. Ezt nem lehetett hal-
lani, mert Istennel mindig gondolatban beszélt, csak a szája mozgott.
Eltelt egy délután, egy éjszaka. Másnap déltájban nyílt az ajtó, s kilépett a homályos szobá-
ból egy derűs asszony. Bosszús mosollyal letolta anyámat, amiért nem mondta meg neki a gyász-
hírt. Anyám zokogni kezdett, s még ő vigasztalta. Átölelte, megcsókolta, majd munkához látott.
Ekkor tapasztaltam életemben először, hogyan tud egy ember megújulni. És visszamenőleg
megértettem, hogyan tudott ennyi sorscsapás ellenére ilyen kedélyes, vidám - ki merem mondani a
szót - boldog ember maradni.
A lényéből áradt a szeretet, a melegség, a humor. Az arcát nem tudom másképp felidézni,
csakis úgy, hogy mosolyog. Ezt nemcsak én láttam így, a barátaim is. Néha féltékenyen tapasztal-
tam, hogy nem is hozzám járnak, hanem a nagyanyámhoz: órákat töltöttek rossz rugójú, párnákkal,
plédekkel zsúfolt díványa szélén, amelyet úgy neveztünk: „hajó”, és hallgatták kedélyes, bölcs tör-
téneteit. Mint általában a felvidéki emberek, ő is nagy mesemondó volt, s ilyenkor úgy festett a do-
log, mintha az élete nem is iszonyú rémdrámák, de vidám adomák láncolata lett volna.
Elmesélte például, hogyan halt meg a nagyapám.
Odahaza haldoklott, szinte az összes belső szervét elborító rákban, s amikor már szólni sem
bírt a fájdalomtól, jobb keze mutatóujjával odahívta őt közel, egészen közel az arcához, hogy min-
- 6 -
den szavát jól hallja, s amikor érezte már nagyanyám arcának közelségét - aki tudta, hogy a férje
búcsúzni vagy végrendelkezni akar - kinyitotta száraz, cserepes ajkát, és csukott szemmel, ziháló tü-
dővel dalolni kezdett. „Adieu, adieu, kleine gardaofficer, adieu!” - énekelte a vidám operettindulót,
s meghalt.
Ezek voltak az utolsó szavai.
Nagyanyám bőre még nyolcvanesztendős korában is olyan finom volt, mint a puha bársony.
Nagy, kövér fenekéből, húsos karjaiból, hajlott, de lányosan szép, hófehér hátából sugárzott a gyen-
gédség, a fiatal asszonyok testének otthonos melege.
Egész élete Isten akaratába való békés belenyugvás volt.
És most nézd meg a másik képet.
Nagyapám.
A felvételt én készítettem róla, a százéves születésnapján.
Kisbéri lakatos volt. Gyermekkorát dickensi nyomorban töltötte, félárva volt, sokat éhezett,
s nagyon korán dolgozni kezdett. De nagy szívóssággal kitanulta a szakmáját, majd annál is többet:
utolsó munkás éveit az Elektromos Műveknél töltötte mint főelektrikus. Ha Pesten nem talált mun-
kát, gyalog ment Erdélybe, Fiúméba, vándoriparosként bejárta az egész országot. A régi Nagy-Ma-
gyarország területén még ma is sok helyütt látni az ő keze munkáját. Részt vett a pécsi székesegy-
ház építésénél, dolgozott a Keleti pályaudvar vasszerkezetén, s ha átmész a Városligeti Műjégpálya
fölötti hídon, a sok szép kovácsolt- és öntöttvas elem az ő munkáját dicséri.
Minden, amit teremtett - ahogyan ő maga is - maradandó volt.
Mihálynak hívták.
A név azt jelenti: ”Isten ereje”.
Ez az erő végigkísérte egész küzdelmes életét.
Materialista volt.
Nem úgy, mint Karl Marx, nem intellektuális alapon, sokkal mélyebben: minden sejtjével,
egész lényével.
Ő élte azt, amiről Marx csak gondolkozott. Amit nem tudott megfogni, és a saját kezével
formálni, az számára nem létező volt.
Templomokba csakis szerelni járt. A papokat nem szerette, mert rosszul fizették, s mert ipa-
rosemberként módjában volt megfigyelni magánéletük rejtett oldalait is. A vallást a sorsuktól mene-
külő gyenge emberek vigaszának tartotta, rosszabbnak, mint a bort, amelyből soha életében egyet-
len kortyot nem ivott. Istenről, lélekről, túlvilágról soha nem beszélt. Jézusról is csak annyit: nem
tudja, létezett-e egyáltalán, de ha igen, bizonyos, hogy szegény emberek prófétája volt, s ő maga is
rendkívül szegény ember lehetett. Az a sok kincs, arany, ezüst, birtok és vagyon, amelyet az ő nevé-
ben összeharácsoltak, nagyobb bűntény ellene, mint a keresztre feszítés. Nem szólva arról a sok
millió emberről, akit a nevében elpusztítottak.
Az érzéseit sohasem mutatta. Mintha nem is lettek volna.
Esténként, ha vendégségbe jött hozzánk, csak onnan tudtam, hogy másnap tíz pengő hevert
az ágyam melletti éjjeliszekrényen, pohárral letakarva. Ez a józan, gondoskodó gesztus volt a legjel-
lemzőbb rá. Otthonában egyetlen huszonötös izzó égett, azt is későn gyújtotta meg, amikor a szeme
- 7 -
előtt homályba borult már az a kockás füzet, amelybe tollal, tintával írt, s rajzolta fel emlékezetből a
pesti centrálé teljes kapcsolási szerkezetét. Azt hitte, mérnök leszek, nekem készítette a füzetet,
örökségül. Ócska sparherdjén főtt a vacsorája, mákos tészta vagy paprikás krumpli, amelyet újság-
papírral letakart asztalon fogyasztott el.
Amikor meghalt, két ócska öltöny maradt utána, egy rézmozsár, egy vén szekrény, s egy rit-
kán használt, selyem béléses Borsalino-kalap.
De mindkét fiát mérnöknek taníttatta, s amikor megházasodtak, házat vásárolt nekik, budai
telkeket; még egy svájci bankban is volt némi összegyűjtött pénze, mert tudta, milyen világban él.
Már a „boldog békeidőkben” elkezdte a gyűjtögetést, mert előrelátó volt, és szilárd bázist akart te-
remteni családjának.
Amikor beszélgettem vele, mindig úgy éreztem, hogy nemcsak a világ, de mi magunk is fe-
lelőtlen őrültek vagyunk.
Ebben volt is igazság.
Családunk valamennyi tagját álmok, érzések, indulatok vezérelték - nagyapámat a józan ész.
Ebben mindig bízni lehetett. És főleg: meg lehetett benne kapaszkodni. Ahogy a Keleti pályaudvart
a mai napig fönntartotta az a vasváz, amelyet ő épített, úgy tartotta meg családunkat az ő kőkemény,
messzire látó racionalizmusa.
Azt hiszem, a legjobban a magányt szerette.
Fél napokat is elüldögélt a zuglói játszótér padján.
Ha odaültem mellé, örült nekem, ha elmentem, nem bánta.
Messziről olyannak látszott, mint egy apró kőszobor. Két eres keze a térdén hevert, kemény
álla, merész sasorra s hegyesre pödrött, ősz bajusza moccanatlan maradt akár egy órán keresztül is.
Az ágyában is így aludt: félig ülő helyzetbe dőlt le magasra polcolt párnáira, hüvelyk- és középső
ujjával megfogta szép metszésű orrának tövét, mutatóujját a homlokára fektette, s néhány perc múl-
va békésen elaludt. Akkor is, ha bombáztak, vagy tankok dübörögtek a ház előtt. A félelmet nem is-
merte. Haragot s gyűlöletet sem, s józansága a legnagyobb veszélyben sem hagyta el. Hatalmas
Doxa zsebóráját egy orosz katonától kapta. Azt hiszem, ő volt az egyetlen magyar, aki ruszkitól órát
szerzett. Lejött az óvóhelyre egy kiskatona, golyószórójával falhoz nyomta a riadt embereket, s
mindenkiről letépte nyakláncát, fülbevalóját, óráját. Az öreg mellényzsebéből is kirántotta ócska,
szíj nélküli karóráját, ám ekkor a nagyapám rámutatott a ruszki karján figyegő rengeteg óra közül a
legszebbre, s azt mondta neki szerbül: „Te pedig add nekem... ezt!” A fiatal oroszt, akit nyilván
csak a háború tett ilyen zabráló őrültté, hirtelen megcsapta a békeidők józan nyugalma, s mintha
csak csereügyletről lett volna szó, lecsatolta a nagy, monogramos, ezüst-fedelű Doxa órát, s átadta
neki. Az öreg felhúzta, belehallgatott, hogy jár-e, majd bólintott: „Haraso”. S ahogy botja, kalapja
és vén szerszámai is megvannak még, ez az óra is ott ketyeg apám asztalán; nem késik, nem siet egy
percet sem. (Ezt ki is felejtettem a hagyatékából, úgy éreztem, nem is volt az övé.)
Életében egyetlen hibás mozdulatot tett.
Kilencvennyolc éves korában elesett, és combnyaktörést szenvedett.
Jajszó nem hagyta el az ajkát, amíg fölhozta vidékről a zötyögő mentőautó.
A kórházban betegségeiről faggatták, előző leleteit kérték.
Ekkor derült ki, hogy orvost utoljára a múlt században látott, a sorozáson.
Operálni nem lehetett már, s lemondtunk az életéről.
Nagyapa csontjai azonban műtét nélkül összeforrtak. Még fölfekvést sem kapott, mert lele-
ményes kapaszkodót csináltatott az ágya fölé, munkában megedzett, szívós karjával fölhúzódzko-
dott rá, s úgy csüngött rajta nyolc-tíz percig, mint a csimpánz. Ilyenkor megmasszíroztam a hátát,
lepedőt cseréltem alatta, s kenőccsel ápoltam csontos farán a halványpiros foltokat.
Néhány hónap múlva már a Duna-parton járt, mert látni akarta az új szálloda építését.
Ennek a két idős embernek egyetlen közös tulajdonsága sem volt.
Becsülték, de nem értették egymást.
Beszélgetni sem tudtak miről.
Még a haláluk is más volt.
Nagyanyám úgy készült az átmeneteire, mint valami nagy kalandra. Tudta, hogy végre talál-
kozni fog rég nem látott férjével és gyermekeivel.
- Hogy fog majd csodálkozni apuka, ha elmesélem, mi az, hogy Beatles, Wurlitzer, Coca-co-
- 8 -
la meg televízió! Hogy fogom majd elmagyarázni neki, mi az, hogy maszek, meg atombomba meg
rock and roll? Azt hiszi majd, megbolondultam! - mondta nevetve, és szorgalmasan gyűjtögette ma-
gában negyvenesztendős magányának érdekes történeteit.
Nagy, túlvilági mesére készült.
Az egyik reggel csörömpölésre ébredtünk.
Ott hevert az ágya mellett, derekáig érő kibomlott ősz hajával, félig eszméletlenül.
- Vigyetek kórházba! - kérte riadtan anyámat.
Utólag kiderült, csak színjáték volt az egész. Szándékosan legördült az ágyáról, szétdúlta a
haját, és leverte a csészéjét, mert nem akart otthon meghalni.
Nem akarta, hogy lássuk az agóniáját.
A kórházban azt hazudta, hogy jobban van.
Kivárta, amíg anyám megigazította a párnáját, s a homlokáról letörölte a verejtéket. Terhére
volt már mindenki, de nem akarta mutatni, hogy már alig van itt, hogy erőfeszítés számára kifelé
mosolyogni.
- Jól van, most már menj haza!... És holnap hozz egy kis húslevest.
Hajnalban meghalt.
Nagyapa hosszan, szívósan küzdött a halállal.
Kemény ellenfél volt, s a halál nem bírt vele.
Minden szerve visszaverte a támadást, és agóniája hetekig elhúzódott.
Olyan volt már, mint az eleven csontváz: pucér mellkasának bordás kosara mögött szinte lát-
ni lehetett szívének lassú lüktetését. Ezt figyeltem, mert szeme zárva volt, s eres karja mozdulatla-
nul hevert a lepedőn.
Még élt.
Gondolatban már tízszer is elbúcsúztam tőle, de ő még mindig élt.
Fölöslegesnek éreztem magam, azt hittem, nincs már eszméleténél.
Ki akartam osonni a kórteremből, s ő - életében először azt mondta:
- Ne menj még!
Vártam még tíz-tizenöt percet. Meg se mozdult, lehunyt szemhéja sem rebbent. Elindultam
az ajtó felé, de újra rám szólt:
- Ne menj még!...
És megfogta a kezemet.
Nem tudtam, hogy ez az ember ennyire tud szeretni.
Ahogy öregedtem, úgy jöttem rá később, hogy az ágyam mellé letett tíz pengő a legnagyobb
szerelmi vallomás volt, amelyet valaha is kaptam.
Figyeld meg: képmutató világunk teli van érzelmekkel, szenvedélyekkel és nagy szavakkal,
de mindenki azonnal a zsebéhez kap, ha pénzről van szó. Abban a pillanatban zavarttá válnak a te-
kintetek, széttörnek szövetségek, megszűnnek barátságok, összecsattannak a házastársak; működni
kezd agyunkban a nagy, szürke számológép. Ilyenkor mindenki a „lényegre” tér. A pénz minden
nemes eszmét fölemészt, legyőzi a vallásos hitet, a művészi meggyőződést, minden kultúrát, szere-
tetet - még a szerelmet is. Bárki neked adja figyelmét, szép szavait, jóságát, még a testét is - de ha
pénzre van szükséged, azonnal felszisszen, s ha ad is, emlékezetében a forintokat felírja, s önkénte-
lenül kiszámítja a kamatokat is.
Az emberiség a pénz hatalmában él.
Nem találkoztam még olyan guruval, művésszel, egyházzal, szektával, politikussal, akit a
pénz ereje többé-kevésbé ne roncsolt volna össze. A kommunizmus is ott bukott meg, s vált ver-
senyképtelenné, hogy elfogyott a pénze.
Ha le akarod mérni valamelyik barátságod értékét, gondold át, mennyi pénzt kaptál tőle, s te
mennyit adtál neki.
Nagyapámat mindenki anyagias, érzelmileg sivár, hitetlen embernek tartotta.
Mert egész életében nem adott mást, csak pénzt.
Mégpedig sok pénzt.
Annyit, hogy nem maradt semmije.
Csak néhány ócska bútor, egy csorba kanál, pár könyv, két pecsétes öltöny, s egy Borsalino-
kalap, amelyet sohasem hordott.
- 9 -
Szent ember volt.
Ezt a két képet azért tettem eléd, hogy lásd: teljesen mindegy, hogy az embernek milyen a
fogalmi gondolkozása, milyen eszmét szajkóz, hívő vagy hitetlen, materialista vagy idealista - a lé-
nyeg a lélek sokkal mélyebb szintjén dől el.
A lényeg, hogy valaki azzal a bizonyos teremtő ősvilággal, a mindent létrehozó „kvantum-
szinttel” milyen kapcsolatban áll.
Aki ebbe gyökerezik, bármilyen sorsot él, naponta képes megújulni.
Testileg, érzelmileg s lelkileg egyaránt.
Az ilyen ember akárhány esztendős: örökké fiatal marad.
Erős, bizakodó és derűs.
Életének kiélt szerepeit könnyedén dobja el, s azonnal újakat teremt helyettük. Még aggko-
rában is készen áll az újjászületésre.
Ez a hosszú élet titka s minden gyógyulásé; az időtlenség mindent önmagából szülő isteni
méhéből feltör az élet, s megszabadítja az embert beteg, erőtlen sejtjeitől, s villámgyorsan újakat te-
remt helyettük. Ez a formaképző, életadó őskohó sohasem keletkezett, és sohasem pusztul el, nem
volt és lesz, hanem VAN - mert ez maga az Örökkévalóság. Amikor Jézust megfeddték, mert a nyu-
galom szent napján, szombaton is gyógyított, azt felelte: „Az én Atyám mind a mai napig munkál-
kodik, ezért én is munkálkodom!” A mai elméleti fizika nyelvén úgy mondhatnánk: az egész anyag-
világot létrehozó szubatomi valóság kvantumszintjével állt állandó kapcsolatban.
Ezt a világot nevezik a kínaiak Taónak.
Aki ezzel a világgal kapcsolatba kerül, vallásától, tudatosan számba vett eszméitől függetle-
nül hívő ember.
Csak intelligenciájától s önismeretének mélységétől függ, mennyire tudja föleszmélni és
szavakban megfogalmazni azt az egész lényével átérzett tényt, hogy ő az Élettel áll kapcsolatban s
nem a halállal, a Lélekkel, s nem a mulandó testtel, a kvantumszinttel, s nem az anyagvilággal, az
Örökkévalósággal, s nem a mulandósággal. Az ilyen ember - akár a nagyapám is - a Taó-ban él,
anélkül, hogy halvány fogalma lenne róla, mi is az a Tao.
Amikor százéves születésnapján megkérdeztem tőle, van-e a hosszú életnek titka, azt felelte:
- Van. Nagyon is van!... Aki tudja: éli. Aki pedig nem tudja, annak hiába beszélek róla.
Olyan mondat ez, amelyet a bölcs Lao-ce bármikor fölvehetett volna a szutrái közé.
Mondják, hogy amikor az egyik tanítványát elhívták haldokló barátjához, s látta a síró, jaj-
gató rokonságot, gorombán rájuk förmedt:
- Menjetek innen! Ne zavarjátok az átalakulását!
Az ember, minden lény és fűszál, de még egy asztal is az idő és az időtlenség, az elmúlás és
az újjászületés metszéspontjában él, s miközben az entrópia halálos törvénye mindent szétbomlaszt
benne, a teremtő életakarat újjá is szüli.
A forma széthull, de az energia megmarad, s a régi helyett új formát teremt.
Megsemmisülés nincs, csak örökös átváltozás.
Aki ezt akár tudatosan, akár ösztönösen fölismeri, az az átváltozás folyamatának bölcsen
aláveti magát. Semmihez nem ragaszkodik, sem korához, sem vagyonához, sem megszokott életvi-
teléhez, sem mániáihoz, sem házához, sem kocsijához, még testéhez sem túlságosan; megélt szere-
peit, a gyermeket, a kamaszt, a felnőttet, az öreget, a szeretőt, az anyát, a háziasszonyt és a nagyma-
mát könnyedén dobja el: még legnagyobb kincsével, egyetlen földi életre szabott énjével sem azo-
nosítja magát, mert tudja azt, amit zseniális zenebohócunk, hogy „Van másik!”.
Együtt úszik az idő folyamatával.
Tudja, hogy az élet abban a pillanatban válik elviselhetetlenné, ha meg akarja állítani a nagy
folyamatot, ha beletapad egy-egy szerepébe, ha meg akar kapaszkodni olyasmiben, ami szétmállik a
kezei között. Ilyenkor kénytelen az ár ellen úszni csapkodva, kétségbeesetten s főként vesztesen,
mert az áradat sokkal erősebb, mint ő, és törvényszerűen elsodorja.
A bölcs együttműködik a változással.
S mivel ez nem esik túlságosan nehezére, derűs, bizakodó, és nincs görcsös erőfeszítés az ar-
cán.
Vallásos emberek úgy mondják: belenyugszik az Isten akaratába.
Nem beletörődik fogcsikorgatva, hanem belenyugszik, azaz megtalálja benne békéjét és nyu-
- 10 -