Kisdi Barbara A kulturális antropológia története, elméletei és módszerei

238 Pages·2012·1.23 MB·English

Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Kisdi Barbara
A kulturális antropológia
Bölcsészet- és
története, elmTéárlseadtaelomi tuédsom mányió Kdar szerei
egyetemi jegyzet
ISBN 978-963-308-082-5
Budapest, 2012.
Kisdi Barbara

A kulturális antropológia története, elméletei és
módszerei

Egyetemi jegyzet

ISBN 978-963-308-082-5

Pázmány Péter Katolikus Egyetem

2012
2
TARTALOMJEGYZÉK

PROLÓGUS 4
I. AZ ELMÉLET 6
I.1. A kulturális antropológia célja és megközelítésmódjai 6
I.2. Mi az a kultúra? 20
I.3. Mi az, hogy antropológia? 25
I.4. A kultúra vizsgálata 30
II. A GYAKORLAT ELMÉLETE 35
II.1. A kulturális antropológia módszerei 35
II.2. Az antropológia elméleti és módszertani dilemmái 47
III. ANTROPOLÓGIAI ESZMETÖRTÉNET DIÓHÉJBAN 52
IV. A KULTURÁLIS ANTROPOLÓGIA „ISKOLÁI” 58
IV.1. Klasszikus evolucionizmus 59
(L.H.Morgan, E.B.Tylor, J.G.Frazer)
IV.2. A kulturális diffúzionizmus 72
(A.Bastian, W.Schmidt, F.Graebner, B.Ankermann, W.H.R.Rivers,
G.E.Smith, L.Frobenius, B.Kaj-Smith)
IV.3. Francia etnológia 78
(L.Lévy-Bruhl, É.Durkheim, M.Mauss)
IV.4. Az amerikai történeti iskola vagy történeti partikularizmus 83
(F.Boas, A.L.Kroeber, E.Sapir, B.L.Whorf, M.Herskovits)
IV.5. A „kultúra és személyiség” irányzata, avagy a kulturális determinizmus 94
(R.Benedict, R.Linton, M.Mead)
IV.6. Brit funkcionalizmus 104
(B.Malinowski, A.R.Radcliffe-Brown)
IV.7. Modern evolucionizmus 121
(J.Steward, L.White)
IV.8. Kulturális materializmus 127
(Marvin Harris)
IV.9. Strukturalizmus 131
(C.Lévi-Strauss)
IV.8 A kognitív megközelítés 137
3
(H.C.Conklin, S.A.Tyler)
IV.10. Szimbolikus és interpretív antropológia 141
(C.Geertz, V.W.Turner, M.Douglas)
V. KULTURÁLIS ANTROPOLÓGIA MAGYARORSZÁGON 150
V.1. A kezdetek 150
V.2. A kulturális antropológia intézményesülésének útja 152
VI. SZAKANTROPOLÓGIÁK
A KULTURÁLIS ANTROPOLÓGIA ALTERÜLETEI 159
VI.1. Politikai antropológia 159
VI.2. Gazdasági antropológia 170
VI.3. Vallásantropológia 180
VI.4. Művészetantropológia 190
VI.5. Ökológiai antropológia 198
VI.6. Alkalmazott- és akcióantropológia 205
VI.7. Orvosi antropológia 211
EPILÓGUS 218
BIBLIOGRÁFIA 221
4
PROLÓGUS

Egyetemi jegyzetet írni mindig nagy kihívás, mert ezzel az oktató többé-kevésbé
meghatározza azt, hogy mit is fog számon kérni. Csak hát mi kérhető számon a kulturális
antropológia esetében? Az elmélet? Vagy a módszerek elmélete? Egy olyan tudományban,
amely maga is azt állítja, hogy nincsenek jól követhető módszerei, sem vitathatatlan elméletei,
hiszen mondanivalójának középpontjában éppen a szubjektivitás tudományos kutatása áll,
amely sokkal inkább érzékenységet, mint módszertani és elméleti arzenált vár el annak
művelőjétől? Nos, mint látni fogjuk, a modern antropológia – akár a többi
társadalomtudományi diszciplína – már több ízben hozzálátott, hogy meghatározza önnön
helyét a tudományok között, s hogy rákérdezzen kutatási relevanciájára. Ezt azonban nem
azért teszi, mert bizonytalan saját hasznosságában, hanem azért, mert mára egyértelművé vált,
hogy az emberekről mindig nehézkes szűk kategóriákban beszélni, s olyan állításokat
megfogalmazni, amelyek nem biztos, hogy éppen azt a tartalmat adják vissza, amelyet a
kutatott kultúra tagjai értenek alatta. Ennélfogva a kulturális antropológia elméletét megérteni,
megtanulni csak úgy lehetséges, ha az erre vállalkozó mindig elolvassa azokat a
tanulmányokat, terepmunkán alapuló leírásokat, amelyekről jelen kötetben is szó lesz.
Mindazonáltal – sokak tapasztalata szerint –, az antropológiai művek olvasása mindenfajta
„iránytű” nélkül igen nagy káoszhoz vezethet. Jelen írás tehát arra vállalkozik, hogy iránytűt
adjon a kulturális antropológia megismeréséhez, az antropológiai szövegek olvasásához,
illetve annak megértéséhez, ami a kulturális antropológia tárgya: az ember kulturális
viselkedéséhez.
Ez a jegyzet abból a tapasztalatból született, hogy – noha számos kitűnő és hasznos
könyvre és publikációra támaszkodhatunk – nincsen olyan összefoglaló írásmű, amely a
kulturális antropológia történetét, elméleteit és alapvető módszertanát magyar nyelven teszi
közzé. Sokkal gyakoribbak az olyan tematikájú könyvek, amelyek az antropológiai kutatás
jellemző területein haladnak végig (mint Hollós Marida (1995) vagy Thomas H. Eriksen
(2009) könyve), illetve van olyan (mint Paul Bohannan és Mark Glazer Mérföldkövek a
kulturális antropológiában (1997) című kötete), amely neves antropológusok több híres
művéből közöl szemelvényeket.1 Ezek a könyvek nagy segítséget nyújtanak az antropológia

1 A jegyzet kéziratának lezárásakor jelent meg Letenyei László: Kulturális antropológia. Elmélettörténet című
kötete a Typotex Kiadónál, amely hiánypótló alkotás a kulturális antropológiát tanulni vágyók számára.
Mindamellett más struktúrát követ, és bizonyos tekintetben kevésbé részletes, mint a PPKE jegyzete, annak
5
megértésében, jelen jegyzet is erősen támaszkodik rájuk, de a nem antropológia szakos
hallgatóknak túlontúl szerteágazónak (és talán túlságosan nagy falatnak) bizonyultak.
Szintén nehézséget okoz, hogy magyar nyelven viszonylag korlátozott számban
olvashatóak a klasszikus antropológusok nevezetes munkái, amelyek a tudományos diskurzus
(illetve az állandó utalások, viták és kiegészítések) kereszttüzében állnak, s így azok a magyar
nyelvű munkák is gyakorta hiányoznak, amelyek vizsgaanyagként feladhatóak volnának.
Noha az idegen nyelvű szakszöveg-olvasási készség a felsőoktatásban elvárható követelmény,
a szakmunkákat beszerezni is igen nehézkes. Ezért e jegyzetben minden fejezet és alfejezet
végén „olvasnivalók magyarul” címen kizárólag magyar nyelven elérhető tanulmányokat
találnak az olvasók, ám a „további hivatkozott irodalom” címszó alatt az odavágó idegen
nyelvű szakirodalomról is tájékozódhatnak. A jegyzet végén – összesítve – megtalálható
valamennyi említett szakirodalom könyvészeti adata.
Fontos hangsúlyozni, hogy a jegyzet nem antropológia szakos hallgatók számára
készült, hanem olyan bölcsészek és társadalomkutatók részére, akik a kulturális antropológiát
abból a célból hallgatják, hogy szemléletmódjukat szélesítsék, az ember „kreatív
sokszínűségét” (Leach 1996: 149) megismerjék. Vagy azért, mert számukra a tárgy kötelező.

minden előnyével és hátrányával együtt. Letenyei László könyve mindenképpen hasznos kiegészítőül (vagy
inkább alapozásul) szolgálhat valamennyi már létező antropológiai eszmetörténethez.
6
I. AZ ELMÉLET

I.1. A kulturális antropológia célja és megközelítésmódjai

Talán már érezték magukat furcsán, amikor kapcsolatba kerültek egy másik kultúra
képviselőjével, vagy számunkra különös szokásaikról hallottak, s elcsodálkoztak: vajon miért
viselkednek az emberek ilyen furcsán, és miért nem rendesen, mint mi? Van úgy, hogy saját
házunk táján is elég körülnézni, s máris különösnek tűnnek olyan viselkedésformák,
amelyeket nem értünk. Nem értjük, mert nem ismerjük. Így van ez azokkal is, akik a nyugati
világban otthon szülik meg gyermekeiket, előre tervezetten, készülve rá. Jómagam sok
interjút készítettem olyan nőkkel, akik így döntöttek, és olyan véleményeket is gyűjtöttem,
amelyek róluk szóltak. Első ránézésre úgy tűnt, lehetetlen a párbeszéd. Pedig mindkét fél
magyarul beszélt, mégis két külön kulturális értelmezést használnak a szülés és a születés
folyamatára. A megértést itt is az ismeretek hiánya nehezíti, az, hogy a többségi társadalom
nem tudja, nem érti, vajon milyen valódi okai lehetnek arra egy nőnek, hogy úgy döntsön,
nem kórházban fog szülni.
A kulturális antropológus éppen ebben a megértésben nyújthat segítséget azáltal, hogy
mindannyiunk nevében felkerekedik, és elmegy egy olyan közösségbe, olyan emberek közé,
akiknek a szokásai számunkra furcsának és idegennek hatnak. „Beköltözik” hozzájuk, a
„hagyományos” terepen velük él, velük dolgozik, velük eszik, velük játszik, ami esélyt ad
arra, hogy megértse az adott közösség belső logikai rendszerét, működési mechanizmusait,
szimbolikus kifejezésmódját, és ezáltal magyarázatot kaphat a különféle viselkedésbeli
megnyilvánulásokra. Fontos tehát, hogy a kutatott közösséget belülről vizsgáljuk, és majdan
úgy magyarázzuk meg működését, hogy nem a saját logikánkat kívánjuk ráerőltetni. A
kulturális antropológia vallja, hogy bármely társadalmi-kulturális jelenség csak úgy
értelmezhető, ha azt nem a környezetéből kiragadottan, elszigetelten vizsgáljuk, hanem mint
egy nagyobb rendszer részét, az egész társadalmi-kulturális rendszeren belül, saját értékei és
kategóriái figyelembevételével. Erre azért van szükség, mert önmagában nem értenénk meg
például, hogy a Trobriand-szigeteken a férfiak miért hordták a termés nagy részét nővérük
családjának, ahelyett, hogy saját családjuk készleteit gyarapították volna. Nos, Bronislaw
Malinowski kutatásaiból tudjuk (Malinowski 1972), hogy a trobriandiak – legalábbis
Malinowski kutatásainak idején, az 1900-as évek legelején –, nem voltak tisztában a
7
fogantatás biológiai mechanizmusaival (pontosabban, másként magyarázták a fogantatást,
mint mi), tehát az apát nem tartották a gyermekek vér szerinti rokonának. Így tehát egy
férfinak a következő generációból a legközelebbi vér szerinti rokona a nővére gyermeke, aki
minden vagyonát örökli. (Azt a rokoni kapcsolatot, ahol a nagybácsi-unokaöcs relációnak
gazdasági-jogi vonzata van, avunkulátusi viszonynak nevezzük. Ezt az öröklési rendet a világ
több népénél is ismerjük.) Ehhez járult még hozzá a Trobriand-szigeteken az az elképzelés is,
hogy az egyén presztízsét a legnagyobb mértékben az emeli, ha a termés, amelyet a nővérének
átad, a legszebb, legtöbb és legtökéletesebb. Ezért törekedett hát arra ez a nép, hogy termése
legszebb példányait átadja valaki másnak, s magának csak a silányabb minőséget tartsa meg.
Ez a megfigyelés aláásta azt a korabeli közgazdaságtani elképzelést, miszerint az ún. primitív
népek gondolkodása is primitív, s munkavégzésük is a legkisebb energia befektetése által a
minimális megélhetési feltételek megteremtését célozza. Kiderült, hogy egy ilyen, ültetvényes
gazdálkodást végző és zsákmányoló kultúra igen komplex módon gondolkodik a rokoni és
gazdasági viszonyok kapcsolatáról, amely alapvetően befolyásolja a munkamegosztás és az
elosztás rendjét.
Azt a megközelítést, amely egy társadalmi-kulturális jelenség minél szélesebb
kulturális kontextusban való értelmezésére törekszik, holisztikus szemléletmódnak nevezzük.
Ezt a kontextust alapvetően történelmi, földrajzi, gazdasági, szociális és politikai elemek
alkotják.

Holisztikus szemléletmód
Az antropológiai kutatások alapvető megközelítési módja nagyon gyakran a holizmus, amely
az egyes társadalmakra mint koherens egészre, vagy mint organizmusra tekint. A klasszikus
kutatások azonban anélkül írtak bizonyos népek társadalmáról mint koherens egészről, hogy
jelezték volna, hogy az, amit leírnak, csak adott helyre, adott időpontban igaz. Ezek a
leírások az „etnográfiai jelenben” ábrázolták a különböző kultúrákat. (Faubion 2001) Sok
korai antropológiai kutatás Durkheim azon megközelítésmódját alkalmazta, miszerint
valamennyi társadalomnak világossá tehetőek a határai azáltal, ha megismerjük az őket
jellemző értékrendet, az „insider” és az „outsider” helyi megkülönböztetésének elveit, s ha
ezeket az „egységeket” saját terminusaik szerint elemezzük. Durkheim számára azonban a
társadalmi élet az egyénen kívül állt, sőt, szerinte a kultúra éppen arra szolgál, hogy az egyes
embert segítse integrálódni a „nagy egészbe”. Ezt a megközelítést vették át a funkcionalisták
is, akik a társadalomra mint komplex rendszerre tekintettek, ahol valamennyi részegység
8
funkciója az, hogy megfelelő módon szolgálja az egész társadalom működését. Malinowski
ezt az elvi alapállást azzal egészítette ki, hogy az antropológia a valóságban is képes a
társadalom különböző szegmenseit vizsgálni (vallás, rokonság, politikai szervezetek,
gazdasági rendszerek, szexualitás stb.), amely nagyban segíti a kutató holisztikus elvi
megközelítésmódját a gyakorlatban is megvalósítani. Példaként a társadalom tanulmányozása
és az emberi test közötti analógiával szolgált. A kikérdezéses módszerek szerinte olyanok,
mint a csontváz, amelynek segítségével a társadalom szerkezetét ismerhetjük meg. Csak hát
– állította Malinowski – az ilyen munka nélkülözi azt, amitől a test élővé válik: a húst és a
vért, vagyis a mindennapi élet bizalmas közléseit. A holizmus a mai antropológusok
gondolkodását is áthatja, ám az 1960-as évek óta egyre több kritikával szembenézve kellett
finomítani az alapelképzelésen. A funkcionalizmust ezidőtájt olyan kritikák érték, amelyek
szerint a funkcionalista elemzés nem segít megmagyarázni a társadalmi változásokat és a
konfliktusokat, ráadásul az irányzat sok szállal kapcsolódott ahhoz a gyarmatosító attitűdhöz,
ami a „bennszülött” kultúrákat egzotikusnak és különállónak írta le. A kritikák szerint a
funkcionalisták nem vették kellőképpen figyelembe a külső hatásokat mint kultúraalakító
tényezőket, ami többek között saját szerepükre is vonatkozott. A funkcionalizmus kritikája
maga után vonta a holizmus kritikáját, ami megkérdőjelezte azt a módot, amely az egyes
társadalmakat különálló szigetként vizsgálja, s nem veszi figyelembe annak történetét és
kiterjedt kapcsolatait. E kritikák folyományaként ma már nemcsak adott kultúrán belüli
összefüggésrendszereket vizsgál az antropológia, hanem pl. a migráció vagy a társadalmi
változások folyamataiban a globális kapcsolatrendszereket is. Ebben természetesen szerepet
játszik az is, hogy mára gyakori tereppé lépett elő a saját társadalom, illetve az olyan modern
jelenségek vizsgálata (globalizáció, transznacionalizmus, internet), amelyek szükségszerűvé
tették a holizmus kiterjesztését. Ezért aztán a mai etnográfiák éppen annyira fókuszálnak a
lokalitásra és a kis csoportok, illetve azok külső kapcsolatrendszerének bemutatására, mint a
globális jelenségekre, a történetiségre, a kultúrákon átívelő folyamatokra, illetve az ún.
többhelyszínű (multi-sited) etnográfiában rejlő lehetőségekre. Továbbra is kérdés maradt,
hogy a különböző kultúrákban az egyes ember hogyan éli meg a mindennapok élményeit, de
mára világossá vált, hogy ezek jelentései kizárólag saját lokális kontextusukban, ám politikai,
gazdasági társadalmi és kulturális kapcsolatrendszereik elemzése nélkül már nem érthetőek
meg. (O’Reilly 2009: 99-103) A holisztikus megközelítés azt is jelenti, hogy nem lehetséges
a „tiszta” kulturális képzetek és magtartások elszigetelése attól a szociális és gazdasági
kontextustól, amelyben azok előfordulnak. Lehetséges például, hogy valamely társadalomban
9
bizonyos emberek sajátos magatartást tanúsítanak (például csak bizonyos ételeket
fogyasztanak, zsúfolt szállásokon laknak, vagy betegség esetén nem fordulnak orvoshoz), de
nem azért, mert a kultúrájuk ezt diktálja nekik, hanem azért, mert túlontúl szegények és
tájékozatlanok ahhoz, hogy másként tegyenek. A holisztikus szemléletmód tehát végigkísérte
az antropológia történetét, ám időközben jelentésmódosuláson is átesett. Hogy a fenti kutatók
és irányzatok milyen egyéb módokon kapcsolódnak egymáshoz (s hogy egyáltalán kik ők, és
milyen szerepet játszottak az antropológia történetében), az elkövetkezendő fejezetekben
még részletesen tárgyalásra kerülnek, itt most csupán a holisztikus szemléletmód tág
értelmezése volt a cél.

Természetes, hogy nem könnyű megérteni a világ különböző népeinél kialakult, a
miénktől eltérő szokások nagy részét, de az antropológia segíthet abban, hogy képesek
legyünk úgy látni magunkat, mint ahogyan mások is látnak bennünket, s így talán eljuthatunk
oda, hogy egyenértékűnek, vagy legalábbis könnyebben elfogadhatónak találjuk az eltérő
kulturális vonásokat. Az antropológia nem arra buzdít minket, hogy feltétel nélkül elfogadjuk,
netán átvegyük idegen népek értékeit vagy szokásait, ez nem volna életszerű, hiszen
mindannyian ragaszkodunk saját normáinkhoz. Csupán azt kívánja elérni, hogy a megértés
által békésebb viszonyt legyünk képesek kialakítani egymással, ami azért is igen sürgető
kérdés, mert egyre inkább egymásra vagyunk utalva, egyre jobban zsugorodik világunk,
hiszen egyre jobban függünk egymástól mind gazdaságilag, mind jogilag, mind kulturálisan.
Noha ez az összefonódás mesterséges szövetségek nyomán jött létre, tagadhatatlan, hogy
történelmünk része, amihez így vagy úgy, de alkalmazkodni kell. Ma már a világ minden népe
– kénytelen-kelletlen – részt vesz ebben az alkalmazkodási folyamatban, s fontos megérteni,
hogy mi (vagy bármely közösség a világon) csak az egyik szereplője vagyunk ennek a
rendszernek.
Nem szabad megfeledkezni arról sem tehát, hogy nemcsak számunkra lehet furcsa
egy-egy nép viselkedése, hanem mások is éppen úgy idegenkedhetnek a mi (számukra
különös) szokásaink láttán. Mint ahogy Borsányi László A kulturális relativizmus mint a
megértés filozófiája (Borsányi 1997) című cikkében utal a Barbakiueria
(„Flekkensütőország”) című filmre:
„Ausztrália egyik ligetes tengerparti vidékén fehér ausztráliaiak hódolnak éppen az
angolszász társadalmakban oly hétköznapi szokásnak: családi, baráti körben szabadtűzön húst
meg kis kolbászkákat sütögetnek, közösen falatoznak, s közben élvezik a tenger mormolását,
a fölöttük ragyogó kék eget, a friss levegőt, no meg egymás társaságát. A fesztelenül zajló