Kelet-Afrika vadonjaiban PDF
Preview Kelet-Afrika vadonjaiban
KITTENBERGER KÁLMÁN – KELET-AFRIKA VADONJAIBAN Könyvét a szerző három évvel halála előtt állította össze, élményeiből kiemelve legizgalmasabb vadászkalandjait, legértékesebb megfigyeléseit. Kittenberger 1902-től – rövid megszakításokkal egészen az első világháborúig – földünk legdúsabb és legváltozatosabb vadászterületén tartózkodott. Akkoriban még Kelet-Afrika a nagy vadászati lehetőségek és a kiszámíthatatlan vadászesélyek hazája volt. Legnagyobb vonzóereje, a nagy és veszélyes vadak – még a tökéletes fegyverek korában is – kockázatos vadászata volt. A kötet történeteinek középpontjában mindig egy-egy nagyvad (oroszlán, elefánt, a kafferbivaly különböző fajtái, leopárd és az orrszarvú) elejtése áll. Külön fejezetekben mesél a kelet-afrikai fauna más nevezetességeiről – köztük a vízilóról, a hiénákról, antilopokról, madarakról, krokodilusokról és kígyókról. (Ez utóbbiak közt is akadtak hírhedt emberölők, mint például egy fekete mamba, amely három év alatt 11 embert ölt meg.) A könyvet különösen érdekessé teszik a vadállatok életmódjáról, a vadonban élő négerek szokásairól szóló leírások. Kittenberger mesél a „múzeumi gyűjtő” hétköznapjairól is, a preparálás munkájáról, továbbá érdekes portrét rajzol bennszülött munkatársairól és két gyermekbarátjáról. A kitűnő írói erényeket is felmutató szerző művét elsősorban a természetkedvelő ifjúságnak ajánlja, de 12 éves kortól az olvasók széles körében is népszerű. 2 KITTENBERGER KÁLMÁN KELET-AFRIKA VADONJAIBAN PFANNL EGON RAJZAIVAL © Kittenberger Kálmán jogutódja, 1955 Tartalom 3 KÖNYVEMET A TERMÉSZETVÉDŐ IFJÚSÁGNAK AJÁNLOM 4 BEVEZETŐ Ki a szabadba! – Érdeklődésem tárgyai – Testvérbátyáim hatása Első olvasmányaim – Az első hermelin A mézkalauzmadár – Budapesten a múzeumban – Tatrangban Sürgöny hív Afrikába Vidéki kisvárosban nőttem fel. A vidéki városok kisdiákjainak – legalábbis legtöbbjének – más volt a szórakozása, más volt érdeklődésének köre, mint a fővárosi fiúknak. Az én időmben még nem volt futball, hanem még a longaméta járta. Az is csak kora tavasszal. Viszont a nagyvárosi kisdiák szórakozásai helyett kárpótolt minket az, hogy szabad óráinkat kint a szabadban töltöttük. Figyeltük a rovarvilágot, a madarakat, a madárvonulást, tudomásunk volt minden madárfészekről, ismertük az érdekesebb (szerintünk legértékesebb) bogarak és lepkék lelőhelyeit, a legbiztosabb horgászóhelyeket stb. Az útleírások, a természetrajzi ismertetések, vadásztörténetek voltak legkedvesebb olvasmányaim. Legnagyobb bánatomra csak nagy ritkán juthattam hozzájuk. Az akkori gyermeklapok, a Kis Lap, az Én Újságom sokszor hoztak ilyen kívánatos olvasnivalókat, de hát nekem nem járt egyik sem. Nekünk nem tellett rá. Hogy ezeknek az annyira kedvelt és értékelt lapoknak bekötött példányaihoz hozzájuthassak, bizony gyakran nagy „áldozatokat” kellett hoznom. Összeböngészett dióimat, gombostűből hajlított horgaimat adtam oda egy-két napi kölcsönzésért. (Abban az időben ilyen horgokkal horgásztunk, és ezek hajlításában mester voltam.) Az a körülmény is nagyon fokozta a természetrajz iránti érdeklődésemet, hogy bátyáim – tehetősebb osztálytársaik jóvoltából – vadászgattak. Kivált boldogult Sándor bátyám volt nagy hatással rám, aki nemcsak szenvedélyes vadász, hanem nagy természetbarát is volt, kedvence a lévai gimnázium derék természetrajztanárának, aki megtanította őt a madarak tömésére is. Ő tömte azután az egész vidék kitömésre szánt madarait. Ezek bizony nem voltak valami preparátori remekek, de hát az akkori időben kisebbek voltak az igények. Családunkban én voltam a legfiatalabb. Egyik bátyám már az egyetemre járt, Sándor bátyám meg nyolcadik gimnazista volt, mikor én még iskolaköteles sem voltam. Természetesen Sándor bátyámat mindenben 5 csodáltam. Oda-odasettenkedtem kis munkaasztalához, s boldog voltam, ha a titkok titkába, asztalának fiókjába betekinthettem. Üveg madárszemek, szerszámok, kilőtt töltények, sörét és mindenféle más titokzatos limlom között turkálni – bár tilos volt! – számomra a legnagyobb gyönyörűséget jelentette. Természetrajztanárának jóvoltából néha a tanári könyvtárból is kölcsönözhetett egy-egy könyvet, rendesen akkor, mikor egy ritkább madarat kapott kitömésre. Emlékszem, hogy egyszer a német Brehm egyik kötetét is elhozta. Milyen áhítatos érdeklődéssel szemléltem azt a képet, amely lótetemen lakmározó keselyűhadat ábrázolt! Sándor bátyám mindig tartott egy-két szelíd madarat, kuvikot, mátyást és szarkát. Az utóbbi volt a kedvence, azt rendesen Katának nevezte. Osztálytársai meg őt becézték ezen a néven. Gyakran hallhattam akkor, hogy egyik gimnazista így korholta a másikat: „Tömesd ki magad a Katával!” Édesapámnak a Vasárnapi Újság két melléklapja járt, a Világ-Krónika és a Képes Néplap. Ezek leginkább az előbb említett lap régebbi cikkeit hozták. Apám ezeket mindig gondosan beköttette. Sokszor találtam bennük – már iskoláskoromban – afrikai utazókról, azok kalandjairól, afrikai néptörzsekről szóló leírást. Még most is élénken emlékszem ezeknek a [1] közleményeknek illusztrációira, mint pl. „Stanley találkozása dr. [2] Livingstone-nal ” „Stanley, amint egy varacskos disznóra lő” stb. Mily veszélyes vadnak gondoltam akkor ezt az ártatlan áldozatot! Onnan ismertem meg Tippu-Tipet, a hírhedt rabszolga-kereskedőt, Stanley segítőjét és a magyar Teleki Sámuel grófot, a Rudolf- és Stefániatavak felfedezőjét, [3] valamint Sir Samuel Baker magyar feleségét, az unyorók „Hajnalcsillagát”, Sass Flórát, a zulu és mádi harcok egyes jeleneteit stb. stb. Ezek és a természetrajzi, vadászati leírások olthatatlan vágyat keltettek bennem, hogy bár én is ismeretlen vidékek vándora lehetnék. Kószálásaim közben is mindig az egzotikus vidékek leírásain ábrándoztam. Határunkban volt egy kis mocsaras tó, az Ákossy-tó, a Garam régi medrének maradványa. Hányszor nőtt képzeletemben Tanganyikává vagy más – éppen akkor olvasott – nagy, még át nem kutatott mocsárvilággá! De azért ilyenkor is éles szemmel figyeltem a környezetemet és abban minden állati élet megnyilvánulását. Mindig én voltam, aki tavasszal az első 6 fecskét, az első gólyát, valamint a határunkba elvetődött, kevésbé ismert madarakat meglátta. Egy kis epizódra még most is élénken emlékszem. Kis gimnazista voltam. Havas telünk volt. Természetesen buzgón tapostam a havat, jártam a határt egyedül. Egy mocsaras ér mellett ballagtam. Nem messze az értől szalmakazlak álltak. Ezek voltak a legjobb csúzlis vadászterületeim. Menyétet is lőttem ott. Emlékszem, hogy akkor az nagyobb élmény volt, mint később egy fekete sörényes oroszlán elejtése. Amint az ér nádasa mellett ballagok, látom, hogy nagy ugrásokkal egy nagyon karcsú, hófehér, fekete farokvégű állat fut a kazlak felé. Ez volt az első hermelin, melyet életemben láttam. Haj, mit nem adtam volna akkor, ha csúzlim puskává változott volna! Mikor osztálytársaimnak elmeséltem, hogy hermelint láttam, senki sem akarta elhinni, mondván, hogy az csak az északi vidékek lakója. Parázs verekedés lett a beszélgetés vége, mert az egyik fiú azt merte mondani, hogy hazugság az egész. Nagyobb baj volt az, hogy a civódás zajára tanárunk benyitott, és – én húztam a rövidebbet… Talán tanárunk is úgy tudta – nem volt természetrajzszakos – hogy a hermelin csak északon él. Kisdiák koromban a nyári szünidő egyik délutánján nagyon érdekes olvasmányra bukkantam. A mézkalauzmadár leírása volt. Akkor olvastam először erről az érdekes madárról. Az olvasottak nagyon felcsigázták fantáziámat. Vajon igaz-e a leírás? Mert nagyon különösnek, szinte hihetetlennek tartottam, hogy egy vad madár a maga jóvoltából és senkitől sem tanítva, az ember szolgálatára legyen. A régi olvasókönyv mézkalauzmadár-leírását már el is felejtettem, és csak egy Afrikába tartó hajó fedélzetén – tizenkét év múlva – jutott újra eszembe. No, gondoltam, nemsokára személyesen is megismerem ezt a csodálatos madarat, az indicatort – akkor már tudományos nevén szólítottam –, és a róla írtakat személyesen ellenőrizhetem. A Kilimandzsárónál, Afrika legmagasabb hegységénél kezdtem meg tulajdonképpeni gyűjtői működésemet. Mindjárt az első napokban egy sűrű lombú fáról igénytelen, szürke kis madarat lőttem le. Kézbe véve, azonnal [4] feltűnt, hogy vetélőlába van, mint a kakukknak. Maszudi nevű legényem nagy igyekezettel magyarázta (kellett a nagy igyekezet, mert akkor bizony még hiányos volt a nyelvismeretem), hogy a 7 lelőtt madár a „méhek madara”. A mézkalauzmadár egyik kicsi fajtája került a gyűjteményembe… Múltak az évek. A kisdiákból nagydiák lett. A szegény emberek iskoláját jártam, a lévai tanítóképző növendéke lettem. Természetrajztanárom lett a legkitűnőbb tanítómesterem. Ő volt, aki nemcsak madártömésre oktatott engem, hanem megtanított mindennemű természetrajzi dolog gyűjtésére és konzerválására is. Mindig mély hálával gondolok öreg tanáromra, Kriek Jenőre. Az 1901. évi nyári vakáció már Budapesten talált. A tanítói oklevelet megszereztem, és a polgári iskolai tanárképző mennyiségtani és természetrajzi szakára iratkoztam be. A vakáció alatt meg a Magyar Nemzeti Múzeum laboratóriumában mint kisegítő preparátor működtem Bárányos József mellett, aki akkor a Múzeum főpreparátora volt. Múzeumi alkalmaztatásomat elsősorban természetrajztanárom lelkes ajánlásának, másodsorban dr. Madarász Gyulának, a híres ornitológusnak köszönhettem, aki akkor a Múzeum igazgató-őre volt. Ő volt azután, aki az afrikai gyűjtőútra engem ajánlott, mikor alkalom nyílott rá. Az 1902. évi vakációmat megint a Múzeum laboratóriumában töltöttem. Múzeumi alkalmaztatásom jó iskola volt az egzotikus madárfajták bizonyos fokú megismeréséhez. Ekkor jött haza kitűnő gyűjtőutazónk, későbbi atyai jó barátom, Bíró Lajos, hétévi távollét után Új-Guineából. Én is jelen lehettem az érkezésénél, és mondhatom, a lelkes fogadtatás nagyon megnövelte bennem a vágyat, hogy én is gyűjtőutazó legyek, de lehetőleg olyan vidékeken, ahol alkalmam nyílik vadászszenvedélyemet kielégíteni és az igazán „nagy és veszélyes” vadfajtákkal találkozni. 1902 őszén részben anyagi okok miatt, de leginkább azért, hogy a Délkeleti-Kárpátokban vadászhassak, félbeszakítottam főiskolai tanulmányaimat, és a hétfalusi csángó községek egyikében, Tatrangban állami tanító lettem. Ennek előzménye az, hogy múzeumi barátaim azt ajánlották, ha már nem elégíti ki vágyaimat a főiskolai tanulás, pályázzam valamely délkelet- erdélyi állásra, pl. Tatrangra, mert ott van farkas, sőt medve is. Pályáztam, és ki is neveztek oda. Szabad időmben jártam az erdőt, a havasi réteket, legelőket, figyelve az ottani állatélet minden megnyilvánulását. Egy december eleji havas napon, 8 mikor eredménytelenül jártam egy birkarabló farkas nyomában, otthon levél várt rám. Az öreg Bárányos József írt Budapestről. Levelében azt kérdezte, hogy volna-e kedvem Közép-Kelet-Afrikába menni. Sürgöny választ kért. Az írta, hogy igenlő esetben ne legyek meglepve, ha az indulásra vonatkozó sürgönyt megkapom. Feledve az eredménytelen farkascsapázást, ment a boldog sürgöny, hogy örömmel vállalkozom a nagy útra. 1902 karácsonyán már útban voltam Kelet-Afrika felé, amelynek – rövid megszakításokkal – egészen az első világháborúig vándora lettem. 9 KÖZÉP-KELET-AFRIKA, FÖLDÜNK LEGDÚSABB ÉS LEGVÁLTOZATOSABB VADÁSZTERÜLETE Közép-Kelet-Afrika táji változatossága – Galériaerdők Dél-Afrika régebbi vadbősége – Etiópia – Rezervátumok Kelet-Afrikán azt az óriási területet értjük, amely a Szomáliföldtől a Zambézi folyóig terjed, nyugaton meg, hozzávetőleg, a Nagy Tavak határolják. Ezen az óriási területen minden elképzelhető táji változatosságot fellelhetünk. Vannak ott igazi, élettelen sivatagok, izzó nátronsztyeppek, ahol napközben a fata morgana, a délibáb játssza állandóan varázslatos játékait, óriási kiterjedésű füves, vadtömegektől nyüzsgő lapályok, ernyőakáciás szavannák, áttörhetetlen tüskebozóterdők, ahol a vadász teste és ruhája csakhamar megérzi, hogy a dél-afrikai búrok miért nevezték el „várj egy kicsit” tüskének bizonyos fajta bokor tüskéit. Az egyhangú, szürke tüskebozóterdők körül hatalmas hegyláncok emelkednek. Egy-két hegyóriás fejét, mint a közvetlenül az Egyenlítőn fekvő Kilimandzsáró 6010 méter magas Kibó csúcsát, örökös hósüveg borítja. Azonkívül tengernyi nagy tavak, vég nélküli papiruszmocsarak, ingoványok teszik még változatosabbá Kelet-Afrika térképét. A szomjas síkságon kanyargó folyók útját nagyon nagy távolságból fel lehet ismerni. Elárulja a partot szegélyező galériaerdők üde zöldje is. A folyók nagy részének medre az év több hónapjában teljesen száraz, s az embereknek, állatoknak ásniuk kell a folyó homokos medrében a cseppenként szivárgó víz után. Ámbár lehet, hogy néhány nap múlva, mikor a hegyekben megindul az esőzés, ezekben az egy-két hét előtt még teljesen száraz folyómedrekben rohanó vízár hömpölyög, melynek mindent elsodró ereje fatörzseket, állathullákat sodor magával. Ez az óriási, változatos terület, nevezetesen a Közép-Kelet-Afrika, minden időben földünk legfajdúsabb és legjobb vadászterülete volt, és egyelőre az is marad. Régebbi időben – mondjuk, egy évszázad előtt – Dél-Afrika felvehette a versenyt mind változatosság, mind vadbőség tekintetében Közép-Kelet- Afrikával, de a rohamléptekkel előnyomuló civilizáció és nem utolsósorban 10
The list of books you might like
