Joe Biden PDF
Preview Joe Biden
EVAN OSNOS J O E BI D E N A normalitás embere Kossuth Kiadó Tartalom Előszó Biden, az Anti-Trump Bevezetés I. fejezet Annus horribilis II. fejezet Hogyan jutott idáig? III. fejezet „Nőj fel!” IV. fejezet Az alelnök V. fejezet A küldött VI. fejezet A szerencsés és a balszerencsés VII. fejezet Harc a lélekért VIII. fejezet Az elnökség megtervezése Köszönetnyilvánítás Jegyzetek Impresszum Édesanyámnak, Susannek, aki olvasni tanított, és édesapámnak, Peternek, akitől pedig írni tanultam. „Az emberek megfizetnek a tetteikért, de még inkább azért, akivé váltak. És a fizetség nagyon egyszerű: az élet, amit élnek.” James Baldwin: A név nélküli utca „… én tüzes kerékhez vagyok kötözve, s mint az olvadt ólom, égetnek könnyeim.” Shakespeare: Lear király (Nádasdy Ádám fordítása) Előszó Biden, az Anti-Trump Megtalálta a Demokrata Párt – szavazói és nem vezetői jóvoltából – éppen azt az elnökjelöltet, aki a legesélyesebb volt az elnöki hivatal hagyományos előnyeit és tábora zömének szemében szektavezéri népszerűséget élvező Donald Trump legyőzésére. Joe Biden a megfelelő ember volt a megfelelő időben és helyen. Az Anti-Trump. A folyvást hazudozóval szemben az őszintének ismert. A gátlástalannal ellentétben a decensnek tartott. Az ellenfeleit rendszeresen és módszeresen fenyegető elnök mumusává a békéltető, a konszenzust hirdető vált. Az Amerikát megosztó Trump leghatásosabb ellenlábasa az ország egyesítését szorgalmazó. Ekként jött el annak a politikusnak az ideje, aki kétszer is hasztalan próbálkozott az elnökjelöltség megszerzésével, s idősen sem adta fel. Aki félszázada a legfiatalabb szenátorok egyike volt, ma Amerika eddigi legidősebb elnöke lett. Osnos róla írt könyve azt taglalja, miként lett, lehetett Joe Biden „időszerű”. Ha jól meggondoljuk: Biden voltaképpen Trumpnak köszönheti győzelmét. Nyert, mert a többségnek elege lett Trumpból és – a mikszáthi szóhasználattal – elcsapta az elnököt. Sok honlap, mém vette elő kajánul Trump „A gyakornok” című sikeres tévéműsorának brutális szavait, amelyekkel ő fordult a vetélkedő veszteseihez: „Ki van rúgva!” Ha úgy tetszik, Uncle Joe ellenfele a Crazy Uncle, az Őrült Nagybácsi volt. Legalábbis ezt vágta Trump szemébe a második elnökjelölti tévévita helyett – külön-külön – tartott lakossági fórum [town hall] műsorvezetője. Amikor az elnök azzal védte a mások twitterét továbbító – összeesküvési teóriáját ekként terjesztő – korántsem ártalmatlan szokását, hogy „az emberek majd döntenek róla”, Savannah Guthrie közölte vele: „nem értem, ön mégiscsak az elnök, nem olyan, mint valakinek az őrült nagybácsija”. Merthogy csak az tartaná továbbíthatónak a bizarr állítást, hogy Obama és Biden kormánya valójában nem is likvidálta Oszáma bin Ládent, és eltüntette a rajtaütő kommandós osztag hat tagját. Mint cseppben a tenger, ebben benne volt Trump elképesztő felelőtlensége s politikai gátlástalansága, amellyel tápot ad a szélsőséges nézeteknek és embereknek, sőt rájuk támaszkodik. S ebben megnyilvánult a hajdani kadétiskolás, ám a vietnámi háborút orvosi papírokkal elbliccelő – csak freudi alapon magyarázható – hajlama a valóban bátrak, az életüket a hazájukért kockára tevők csepülésére. Amikor például a párizsi csúcstalálkozó során nem látogatta meg a rossz idő okán az első világháborús amerikai katonatemetőt, olyan megjegyzést tett extábornok stábfőnökének, hogy azok amúgy is „vesztesek” (Kellynek történetesen az arlingtoni haditemetőben nyugszik Vietnámban elesett fia). Elnöksége előtt Trump, haragudván a volt republikánus elnökjelölt szenátorra, kétségbe vonta a Vietnámban hatéves hadifogságot lehúzó McCain hősi voltát. Amerikának négy trumpi esztendő után választania kellett a Biden megtestesítette normalitás és az „őrült nagybácsi”, az abnormalitás között. Egy elnökválasztáson a szavazók végső soron mérlegelik és egybevetik a két jelöltet. A félszázada a színen lévő Biden összes fogyatékossága – bakijai, olykori szószátyársága, hajlama a dicsekvésre (egyszer valakit fekvőtámaszversenyre hívott ki), nosztalgiája a korábbi korszakok politikai alkui iránt – eltörpült, látva az országot tudatosan megosztó, faji ellentéteket nyíltan szító, folyvást hazudozó, olykor elképesztő badarságokat mondó (a vírus ellen vegyenek be fertőtlenítőszert) ellenlábast. E kontrasztot a kampány minden napja csak erősítette és – legalábbis az amerikaiak többségének – nem hagyta feledésbe merülni az emberekre ilyenkor rázúduló tévéreklámok ellenére sem. Már csak azért sem, mert Amerikában már régóta tudják, hogy a negatív kampány sajnos hatásosabb: a vetélytárs becsmérlése jobban megmarad az emlékezetben. Idén ebben a legügyesebb a Lincoln Csoport volt, amelynek volt republikánus tisztségviselő tagjai szembefordultak Trumppal és – sokat elárulóan – főként az elnök saját szavait fordították ellene. Hiszen rengetegszer mondott később kerek perec önmagának ellent. Propagandistái pedig rengetegszer próbálták a 78 éves Bident szellemileg leépültnek, demenciával küszködőnek beállítani. Tudván azt, hogy amint felkerül a világhálóra egy manipulált videó vagy szöveg, azt villámgyorsan milliók osztják meg, s tagadhatatlanul hat is sokakra. Már Hillary esetében is hatott az őt látványosan betegnek bemutató hamisított videó, pláne egy valós tüdőgyulladása után. De volt már olyan videó is, amelyen a 79 éves Pelosi házelnöknő részegen beszél, amit technikai lassítással értek el. Előkerült egy tévéinterjú, amelyben a megosztott képernyő bal oldalán a tévés műsorvezető zavartan észleli, hogy a másik oldalon alanya szabályosan elalszik. Ez ugyan a valóságban a már kilencven közeli Harry Belafonte volt, de a szemét éppen lecsukó Bident montírozták helyére. Egy másik videón Biden George-ot említ, s jött a vád, hogy nem is tudja ellenfele nevét: valójában az interjút készítő tévéshez beszélt, akit történetesen George-nak hívtak. Biden „demenciáját” amerikai (és hazai jobboldali honlapok) kommentelői gyakran és tényként emlegették. S amíg a demokrata elnökjelölt az „alagsori taktikához” tartotta magát, ez okozhatott neki kárt. De már akkor is látható volt híradó-felvételeken és olykori tévébeszédeiből, hogy ez – az antalli szóhasználattal – szamárság. Ha valaki, teszem azt, látta őt terepen biciklizni, vagy sajtótájékoztatón felelgetni a kérdésekre, az nyilván nem ült fel ennek. A tévéviták, majd a választás előtti és utáni sűrű szereplése végleg szertefoszlathatta ezt az alantas szándékkal terjesztett mítoszt. Mindenesetre ő nyilván erre is gondolt, amikor győzelmi beszédére tartva az utolsó tíz métert futva tette meg. Ami pedig a trumpista vádakat illeti, hogy a leépülő vénember mások bábja lesz elnökként, arra szabadjon saját élményemet felidézni. Amikor Biden 1977 augusztusában hazánkban töltötte nászútját a második feleségével, az amerikai nagyköveti rezidencia kertjében beszélgethettem vele két kollégám társaságában. S lévén akkor új elnök volt Carter, rákérdeztem, hogy szerinte mennyire befolyásolható. Biden közölte: „Nem lesz valaki amerikai elnök, akinek nincs erős akarata.” Ma sem mondhatunk mást. Egy tanácsadója szerint a kampányt Biden végig erős kézzel irányította: „Ez az ő kampánya volt, a konzultánsok által legkevésbé terelt elnöki kampány a modern időkben.” Az amerikai sajtó nem győzi magasztalni, hogy Biden mennyire jól ismerte fel a mindenkori helyzetet és a lehetőségeket, s mennyire kézben tartotta a kampányát (nem is fordult elő a máskor megszokott „kibeszélés”, ami máskülönben Trump Fehér Házában szokatlanul gyakori, ezért is jelenhettek meg sorra a leleplező könyvek). Egy esztendeje a közélet hangadói kétségbe vonták, hogy Biden képes lenne erre, s egyáltalán: az előválasztási vetélkedőben két tucat – nála fiatalabb – vetélytársa legyőzésére. Igaz ugyan, hogy a demokrata szavazók körében akkor is vezette a népszerűségi listát, de – már csak korábbi elnökjelölti próbálkozásai kudarcára emlékezve – „leírták” őt. Biztosak voltak benne, hogy megint elkövet valami végzetes hibát. Ehelyett olyan Biden nyerte meg a demokrata politikusok versenyét, aki aztán sikeres kampányt volt képes irányítani az évtizedek óta legnehezebbnek bizonyuló helyzetben. A korábban szertelenségéről elhíresült Biden idén páratlanul fegyelmezett volt, nem kezdett bele vég nélküli csevegésekbe a nyilvánosság előtt, nem ejtett el, mint annyiszor, az ellenlábasnak muníciót kínáló megjegyzéseket, alig bakizott a demokrata tévévitákban. Ellenben tökéletesen felmérte a saját pártja és az ország adott jellegét, erőviszonyait, s persze leginkább ellenfelét. Biden volt az, aki percre sem feledte és nem hagyta másoknak sem elfelejteni, hogy ez a választás kevésbé szól róla, mint Trumpról: a választás ugyan máskor is voltaképpen referendum az ovális iroda lakójáról, de ezúttal a perdöntő tényező az volt, hogy az amerikaiak nagyobb felének nagyon elege lett ebből a gátlástalan emberből. Biden egész kampányán látszott, hogy pontosan tudja: övé a többség. Csak rá kell vennie a szavazásra, ami Amerikában kulcskérdés, mert a fejlett demokráciákkal egybevetve ott nagyon alacsony a részvétel még elnökválasztáson is. Idén viszont évszázados részvételi rekord dőlt meg, hiszen Trump tábora is páratlanul nagy lett, ám Bidené számottevően nagyobb. Ezért is nagy Biden teljesítménye: nemhogy ellenszélben, hanem ellenorkánban kellett győznie. Nem csekély feladat kiakolbólítani egy demagógot, akinek hivatala óriási hangszórót ad a kezébe. Minden újraválasztásért küzdő elnök hatalmas előnyt élvez, hiszen pusztán kormányzási húzásai a közfigyelem centrumába állítják. Trumpnak viszont 2016-ban különcsége sajátos és ritka előnyt biztosított, amelyet a szokványos politikusok sohasem élvezhettek: a tévécelebet senki nem vette komolyan, és vagdalkozó stílusát ismerve a kábeltársaságok elejétől végéig élőben közvetítették kampánygyűléseit, rendre várva valami borzasztó kifakadására, amivel kiüti önmagát. Trump a számítások szerint ezzel legalább kétmilliárd dollárt érő ingyen reklámot kapott. De az is páratlan és szintén árulkodó, hogy idén a kihívó, Biden tudott sokkal nagyobb kampánykasszával
The list of books you might like
