János apostol evangéliumának magyarázata

413 Pages·2012·3.14 MB·Hungarian

by  Szabó Miklós

Kálvin János

János apostol
evangéliumának
magyarázata

1
Tartalomjegyzék

A szerző levele a genfi szindikátus és tanács igazán tiszteletreméltó és nagyhírű uraihoz........3
János evangéliumának rövid tartalma......................................................................................6
János Jézus Krisztusról szóló szent evangéliumának kommentárja..........................................8
1. fejezet.................................................................................................................................8
2. fejezet...............................................................................................................................39
3. fejezet...............................................................................................................................51
4. fejezet...............................................................................................................................73
5. fejezet...............................................................................................................................96
6. fejezet.............................................................................................................................119
7. fejezet.............................................................................................................................150
8. fejezet.............................................................................................................................171
9. fejezet.............................................................................................................................197
10. fejezet...........................................................................................................................214
11. fejezet...........................................................................................................................231
12. fejezet...........................................................................................................................250
13. fejezet...........................................................................................................................275
14. fejezet...........................................................................................................................290
15. fejezet...........................................................................................................................305
16. fejezet...........................................................................................................................320
17. fejezet...........................................................................................................................337
18. fejezet...........................................................................................................................352
19. fejezet...........................................................................................................................366
20. fejezet...........................................................................................................................385
21. fejezet...........................................................................................................................404
2
A szerző levele a genfi szindikátus és tanács igazán
tiszteletreméltó és nagyhírű uraihoz

Kálvin János

KÖNYÖRGÉS AZ ÚRHOZ A BÖLCSESSÉG, SZILÁRDSÁG ÉS GYÜMÖLCSÖZŐ
GONDOSKODÁS LELKÉÉRT

Soha nem idézem emlékezetembe Krisztusnak azt a mondását, mellyel oly magasra
értékeli az idegenek kedvességgel történő befogadásának kötelességét, mint Neki Magának a
befogadását anélkül, hogy egyidejűleg ne gondolnék arra a rendkívüli megtiszteltetésre is,
amit tetszett Neki önöknek adományozni azáltal, hogy a városukat nemcsak néhány egyén, de
egészében véve az Ő Egyházának tartózkodási helyévé tette. A pogány országok között a
vendégszeretet mindig is dicséretes volt, s mindig is az egyik legfőbb erénynek tekintették, s
mikor valamely népet a legalacsonyabb rendű barbároknak és vadaknak akartak nevezni, az
άξένους névvel illették őket, vagy – ami ugyanazt jelenti – a nem vendégszerető-vel. De
sokkal nagyobb dicséret illeti önöket azért, hogy ezekben a nehéz és boldogtalan időkben az
Úr önöket jelölte ki azokká, akiktől a segítségét kell kérniük ama istenes és ártalmatlan
embereknek, akiket az Antikrisztus bűnös és durva zsarnoksága űzött el a hazájukból. S
nemcsak ezt, hanem még szentelt is egy lakóhelyet a nevének önök között, ahol az ő imádata
tisztán fenntartható.
Bárki, aki a legcsekélyebb mértékben megkísérli nyíltan bitorolni, vagy titokban
elvenni önöktől ezt a két előnyt, nemcsak a városukat igyekszik megfosztani a legszebb két
díszétől, de irigykedő szemmel nézi létezését és biztonságát. Mert bár a kegyes hivatalok,
melyeket itt Krisztus és szétszórt tagjai érdekében ellátnak, önök elleni ugatása ösztönzi a
gonosz embereket, mégis úgy tekintsenek önmagukra, hogy bőségesen kárpótolva vannak
azzal a jutalommal, hogy az angyalok a mennyekből, Isten gyermekei pedig a világ minden
szegletéből áldják önöket. Ezért bátran megvethetik ama emberek bolond rágalmazását, akik
vagy a lelkiismereti kételyből, vagy szégyenből nem vonakodnak gyalázatosabb támadásokat
indítani Maga Isten, mint önök ellen – sőt, mikor önöket akarják rágalmazni, istenkáromlással
kezdik. Jóllehet pont ez a helyzet1 lobbantja lángra sok ember önökkel szembeni haragját,
önöknek mégsincs okuk félni semmiféle ebből fakadó veszedelemtől mindaddig, amíg
dühüket az Ő kezének védelme semlegesíti, Aki megígérte, hogy hűséges Őrizője lesz
mindazon városoknak, melyben az Ő evangéliumának tanítása fennmarad, s melyben az
istenfélő embereknek, akiket a világ nem képes elviselni, megengedik a lakozást. Nem
mondok semmit annak szükségtelenségéről, hogy kényelmetlenséget okozzanak maguknak az
ellenfelek eme fajtájának kiengesztelése kapcsán, mert nincs az evangélium miatt önökkel
szemben ellenséges ember, aki ne arra vágyna, hogy önöket romokban heverve, vagy
száműzetésbe kergetve lássa. De tegyük fel, hogy nincs más ok, amiért az igaz tanítás nyílt
ellenségei önöket gyűlölik, mint az, hogy önöket az evangélium védelmezőinek tekintik,
mégis, hadicseleiket és fenyegetéseiket figyelmen kívül hagyván, önöknek határozottan
védeniük kell a két bevehetetlen védőbástyát: az istentisztelet tisztaságát és ama egyház
fenntartásának istenfélő buzgalmát, amit Krisztus helyezett az önök védőszárnyai alá. Ami
pedig azokat a rágalmakat illeti, amit a pápa által felbérelt civakodók zúdítottak ránk – hogy
mi hitehagyottan elhagytuk az egyházat, mert kivontuk magunkat a Szentszék alávetettsége
alól, – kívánom, hogy ugyanúgy a hatalmunkban álljon ugyanazzal a rendíthetetlen
meggyőződéssel ünnepélyesen kijelenteni Isten és az angyalai előtt, hogy mi a lehető

1 “Ascavoir que l’Evangile, et ceux qui y veulent adherer, ont yei leur retraitte,” – nevezetesen, hogy az
evangélium, valamint azok, akik ragaszkodni akarnak hozzá, itt menedékre lelnek
3
legnagyobb távolságra vagyunk ettől a mocskos pocsolyától, mint amilyen könnyen és
azonnal tudunk védekezni azzal a vádaskodással szemben, amit ők megszokásból hoznak fel
ellenünk. Ők valójában a katolikus egyház névvel dicsekednek, jóllehet a törvény és az
evangélium tanításának egyetlen részét sem hagyták meg szégyenteljes korrupció nélkül, s
jóllehet Isten egész tiszteletét megszentségtelenítették a babonáik szennyével, s nem átallották
aggodalom nélkül megrontani Isten minden rendelését. Sőt, mi több, olyan katolikus – olyan
egyetemes – a vétkek száma, melyekkel az egész vallást felforgatták, hogy százszorosan is
elég lenne az egyház megsemmisítéséhez és elnyeléséhez. Mi ezért soha nem leszünk képesek
a dolog érdemének megfelelő magasztossággal dicsőíteni Isten határtalan jóságát, mely által
csodálatos módon kimenekültünk abból a megsemmisítő örvényből és megvethettük hitünk
horgonyát Isten szilárd és örökkévaló igazságában.2 S valóban, maga ez a kommentár is,
bízom benne, elégséges bizonyíték lesz arra nézve, hogy a pápaság nem más, mint a Sátán
megszámlálhatatlan csalásai által formált szörnyeteg, s hogy amit ők egyháznak neveznek, az
zűrzavarosabb, mint Babilon.
Nyíltan elismerem azonban, – ami ténylegesen igaz, – hogy mi nem vagyunk elég
messze ettől a mocskos gödörtől, melyből a fertőzés túl szélesen árad szerteszét. Az
Antikrisztus arról panaszkodik, hogy mi elszakadtunk tőle, mi3 azonban nyögni
kényszerülünk azért, hogy túl sok mocska, mellyel beszennyezte az egész világot, még mindig
megtalálható közöttünk. Isten kegyelmesen helyreállította a számunkra4 a tanítás romlatlan
tisztaságát, a vallást az őseredeti állapotában, a hamisítatlan istentiszteletet és a
sákramentumok hűséges kiszolgálását, amiképpen azokat Krisztus adta nekünk. Ám a fő ok,
ami meggátol minket abban, hogy elérjük viselkedésünk és életünk ama megreformálását,
melynek szükséges léteznie, az, hogy sokak, akik emlékeznek arra a féktelen bujaságra,
melyben a pápisták Isten parancsa ellenére belemerülnek, nem szoktathatók hozzá Krisztus
igájához. Ennek megfelelően, mikor ellenségeink annak érdekében, hogy alaptalan
ellenszenvet szítsanak ellenünk a tudatlanok között, mérgesen kiáltoznak, hogy mi
megszegtünk minden fegyelmet, rágalmukat bőségesen cáfolja (még ha csendben is kell
maradnunk) az az egyetlen megfontolás, hogy odahaza nincsenek komolyabb vitáink, –
legalábbis, sok ember így véli, – mint amelyek a túlzott szigorúságunkkal kapcsolatosak.
Mivel azonban önök a legilletékesebb tanúk számomra és a kollégáim számára annak
tekintetében, hogy nem vagyunk rugalmatlanabbak és szigorúbbak, mint azt a kötelesség
megkívánja, sőt kényszerít is rá, mivelhogy szabadon alávetjük magunkat az önök
lelkiismerete ránk vonatkozó döntésének, így viszont önök is könnyen észreveszik egy
pillanat alatt ellenfeleink nevetséges arcátlanságának példátlanságát ebben a dologban.
Most szólok pár szót magamról, mint egyénről. Bár hiszem, hogy számos írásom
elégséges bizonyíték lesz a világ számára arról, hogy mi módon tanítottam én ezt az egyházat,
mégis megtanultam, hogy nagyon fontos lesz megfogalmaznom ezzel kapcsolatosan egy, az
önök nevével fémjelzett speciális tanúsítványt, mivel rendkívül szükséges, hogy az önök által
elfogadott tanítást, amit nekem tanítanom kell, mindenkinek bemutassuk.5 S bár az eddig
általam kiadott összes könyvben arra törekedtem, hogy önök és az önök irányítása alatt álló
emberek még a halálom után is hasznot húzzanak belőlük, s bár nagyon illetlen volna, hogy az
önök városából a külföldi nemzetekhez kiáradó és ott bőségesen gyümölcsöző tanításra pont a
szülőhelyén ne figyeljenek, mégis hiszem, hogy ez a kommentár, melyet különösen önöknek

2 A francia változat hozzáteszi: “a ce qu’elle ne flottast plus parmi les traditions des hommes” — “hogy többé
már ne hánykolódjon összevissza az emberek hagyományai között.”
3 Nous qui taschons de remettre l’estat de l’Eglise a son entier;” — “mi, akik törekszünk az egyházat
helyreállítani az eredeti állapotára.”
4 “Dieu par sa grace nous a restitue.”
5 A francia változat hozzáteszi: “afin qu’on n’en juge point a l’aventure, ni a, credit;” — “hogy ne találomra,
vagy hiedelem alapján ítélkezzenek”
4
ajánlok, szilárdan rögződik a memóriájukban. Emiatt imádkozom Istenhez, hogy írja be a
szíveikbe a saját ujjával oly mélyen, hogy a Sátán semmiféle furfangja se törölhesse azt ki,
mert Arra tartozik, hogy sikerrel koronázza a munkálkodásomat, Aki mindezidáig arra
buzdított, hogy semmire se vágyjak jobban, mint a valamennyiük biztonságára való ügyelésre.
S bár készségesen elismerem a világ előtt, hogy nagyon távol állok a gondos szorgalomtól, és
a többi erénytől, amiket a hivatal nagysága és kiválósága megkövetel a jó pásztorban, s
folyamatosan búslakodom Isten előtt azért a sok bűnért, melyek gátolják előre haladásomat,
mégis bátorkodom kijelenteni, hogy nem nélkülözöm a kötelességem ellátására irányuló
őszinte és komoly vágyat. Ha közben a gonosz emberek nem is szűnnek meg engem
bosszantani, mivel a kötelességem – jócselekedetekkel – cáfolni a rágalmaikat, önökre
tartozik eme rágalmak feltartóztatása annak a szent tekintélynek a gyakorlásával, mellyel
felruháztattak. Annakokáért tiszteletre méltó és nagyhírű uraim, a mi jó Istenünk védelme
végett javaslom, könyörögjenek neki, hogy mindig a megfontoltság lelkét és a helyes
kormányzás erényét adja önöknek, s tegye igazgatásukat gyümölcsözővé, hogy így az Ő neve
dicsőíttethessék, s ennek eredménye örömteli lehessen az önök és az önökéi számára.6

Genf, 1553. január 1.

6 A zárómondatban a francia változat kibővítettebb formáját követtük – a szerk.
5
János evangéliumának rövid tartalma

A görög εύαγγέλιον (evangélium) szó jelentése jól ismert.7 A Szentírásban
kiváltképpen (κατ’ έξοχην) a Krisztusban számunkra megnyilvánuló kegyelem boldog és
örömteli üzenetét jelenti avégett, hogy arra oktasson minket: megvetvén a világot és annak
múló gazdagságát, egész szívünkkel vágyakozzunk erre a felbecsülhetetlen áldásra, és
fogadjuk el, mikor nekünk felkínáltatik. A viselkedés, amit a vallás nélküli emberekben
megfigyelünk, akik túlzó élvezeteket lelnek a világ üres örömeiben, miközben csak kevéssé,
vagy egyáltalán sehogyan sem szeretik a lelki áldásokat, mindannyiunk számára természetes.
Ennek a hibának a kijavítása végett Isten kifejezetten az evangélium nevet adja annak az
üzenetnek, amit Krisztussal kapcsolatosan hirdetni rendel, mert így emlékeztet minket arra,
hogy az igazi és szilárd boldogság sehol máshol nem található meg, s csak Benne van meg
mindenünk a boldog élet tökéletesítéséhez.
Egyesek úgy tekintik az evangélium szót, mint ami kiterjed Isten minden kegyelmes
ígéretére, ami szét van szórva még a Törvényben és a Prófétáknál is. S az sem tagadható,
hogy valahányszor csak kijelenti Isten, hogy kibékül az emberekkel és megbocsátja bűneiket,
egyidejűleg Krisztust is bemutatja, Akinek különleges hivatala, hogy bárhol is ragyog,
mindenhol a boldogság sugarait szórja szét. Elismerem tehát, hogy az egyházatyák
ugyanannak az evangéliumnak voltak a részesei, mint mi magunk, ami az ingyenes
üdvösségbe vetett hitet illeti. Mivel azonban az a Szentlélek közönséges kijelentése a
Szentírásban, hogy az evangéliumot először akkor hirdették, mikor Krisztus eljött,
ragaszkodjunk ehhez a kifejezésmódhoz is, s valljuk, hogy az evangélium általam adott
meghatározása alapján az Isten Krisztusban megnyilvánuló kegyelmének ünnepélyes
közzététele is. Ennek alapján az evangéliumot Isten hatalmának nevezik minden hívő
üdvösségére (Rm1:16), mivel benne Isten az igazságosságát mutatja meg. Nevezik
követségnek is, ami által Isten megbékíti az embereket Önmagával (2Kor5:20), s mivel
Krisztus Isten könyörületének és az irántunk érzett atyai szeretetének záloga, így sajátos
módon Ő az evangélium alanya is. Ebből ered, hogy a történetek, melyek arról szólnak, hogy
Krisztus megjelent testben és meghalt, feltámadt a halálból, majd végül felvitetett a mennybe,
sajátságosan az evangélium nevet kapták. Mert a már említett ok miatt ez a szó az
Újszövetséget jelenti, mégis, a név, mely az egészet jelöli, az általános gyakorlatban azt a
részét kezdte jelenteni, hogy Krisztus kijelentetett nekünk testben, meghalt, majd feltámadt a
halálból. Mivel azonban a puszta történet nem volna elegendő, s valóban, semmi előnnyel
sem járna az üdvösség számára, az evangélisták nemcsak azt beszélik el, hogy Krisztus
megszületett, majd meghalt, s legyőzte a halált, hanem azt is elmagyarázzák, hogy mi célból
született, halt meg és támadt fel, s nekünk mi előnyünk származik ezekből az eseményekből.
Mégis van azonban az evangéliumok között különbség annyiban, hogy a másik három
bőségesebb Krisztus élete és halála történetének vonatkozásában, János azonban
hosszasabban beszél arról a tanításról, mely által Krisztus hivatala, együtt az ő halálának és
feltámadásának erejével, feltárul. Valójában a másik három sem mulasztja el megjegyezni,
hogy Krisztus üdvösséget jött hozni a világnak, s engesztelést a világ bűneiért a halálának
áldozata által, valamint hogy elvégezzen minden dolgot, ami a Közbenjárótól
megköveteltetett (hisz munkájának egy részét János is a történelmi részleteknek szenteli), ám
a tanítást, mely megmutatja nekünk Krisztus eljövetelének erejét és előnyét, sokkal
világosabban tárja elénk, mint a másik három. S mivel mindegyik ugyanazt a célt tartotta
szem előtt, mármint hogy Krisztusra mutasson, az első három a testét mutatja be, ha

7 “On scait assez que le mot, d’Evangile signifie entre les Grees toutes bonnes nouvelles.” — “jól ismert, hogy
az evangélium szó a görögben mindenféle jó hírt jelent.”
6
használhatjuk ezt a kifejezést, míg János a lelkét. Ennek alapján szoktam azt mondani, hogy
ez az evangélium a kulcs a többi megértése ajtajának megnyitásához, mert bárki, aki megérti
Krisztus hatalmát, ami oly szembeötlően van itt bemutatva, utána előnnyel olvassa majd, amit
a többiek írnak a megtestesült Megváltóról.
János a hiedelmek szerint főleg Krisztus istensége fenntartásának érdekében írt Ebion
és Cerinthus bűnös istenkáromlásaival szemben, s ezt erősíti meg Eusebius és Jeromos, a
régiek általános véleményével egyetemben. De bármi is legyen az ő indítéka az írásra abban
az időben, kétség sem férhet hozzá, hogy Isten egy sokkal nagyobb jótéteményt szánt az ő
egyházának. Ezért oly módon diktálta le a négy evangélistának, amit írniuk kellett, hogy
miközben mindegyiküknek megvolt a maga része, az egész összegyűjthető egyetlen testté, s a
mi dolgunk most kölcsönös kapcsolatba hozni mind a négyet, hogy azok úgy taníthassanak
minket, mintha egyetlen szájból hangzanának el. János sorrendben a negyediknek tétetett meg
a megírás ideje sorrendjének alapján, de előnyösebb más sorrendben olvasni az
evangéliumokat, azaz mikor Máténál és a többinél arról akarunk olvasni, hogy Krisztust
nekünk az Atya adta, először meg kell tanulnunk Jánostól a célt, amiért Ő kijelentetett.
7
János Jézus Krisztusról szóló szent evangéliumának
kommentárja
1. fejezet

1. Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge.

2. Ez kezdetben az Istennél vala.
3. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett.
4. Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága;
5. És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.

1. Kezdetben vala az Íge. Bevezetőjében kijelenti Krisztus örökkévaló istenségét
avégett, hogy tájékoztasson minket róla, hogy ő az örök Isten, Aki megjelent testben
(1Tim3:16). Ennek a célja annak bemutatása, hogy szükségessé vált, hogy az emberiség
helyreállítását Isten Fia végezze el, mert az Ő hatalma által teremtettek mindenek, s mivel
egyedül Ő lehel minden teremtménybe életet és energiát, hogy azok megmaradjanak a saját
állapotukban, s mivel magában az emberben szembeszökő módon mutatta be mind hatalmát,
mind kegyelmét, sőt még az ember bukása után sem szűnt meg nagylelkűséget és jóindulatot
mutatni utódai iránt. S ezt a tantételt rendkívül fontos ismerni, mivelhogy Istentől külön nem
szabad életet és üdvösséget keresnünk, így hogyan nyugodhatna meg a hitünk Krisztuson, ha
nem ismernénk biztonsággal azt, amit itt tanít? Ezekkel a szavakkal tehát az evangélista arról
biztosít minket, hogy vonulunk félre az egy és örök Istentől, mikor Krisztusban hiszünk, s
hasonlóképpen, hogy most az élet helyreáll a halottak számára az Ő jóságán keresztül, Aki az
élet forrása és oka volt már akkor, amikor az ember természete még nem romlott meg.
Annak, hogy az evangélista Isten Fiát az Ígének nevezi, annak egyszerű oka szerintem
abban rejlik, hogy először is Ő Isten örökkévaló bölcsessége és akarata, másodszor Ő az
eleven képmása az Ő céljának, mert ahogyan az Ígét az elme képmásának nevezik az emberek
között, úgy nem helytelen dolog ezt Istenre alkalmazni, s azt mondani, hogy Ő az Ő Ígéje által
jelenti ki magát nekünk. A görög λόγος (Logosz) szó többi jelentése nem illik ide ilyen jól. Ez
a szó kétségtelenül jelent meghatározást, gondolkodást, és számítást, de nem akarom a
filozófia homályosságát a hitemen túl vinni. S észrevesszük, hogy Isten Lelke oly távol áll az
efféle elmésségek elfogadásától, hogy velünk beszélgetve pont a hallgatása által kiabálja
hangosan, hogy miféle józansággal kell kezelnünk ezeket a magasztos titkokat.
S mivel Isten a világ teremtésében ezzel az Ígével jelentette ki magát, tehát előzőleg
rejtőzködött, így kettős viszony áll fenn: az előző Istennel, az utóbbi az emberekkel. Servetus,
a spanyol nemzethez tartozó dölyfös gazember azt a kijelentést agyalja ki, hogy ez az Íge
abban az időben kezdett létezni, mikor a világ teremtésében megjelent, mintha nem létezett
volna már azelőtt, hogy hatalma ismertté vált a külső működés kapcsán. Nagyon mást tanít az
evangélista ebben az igeszakaszban, mert nem tulajdonítja az Ígének az idők kezdetét, hanem
azt mondja, hogy kezdetben vala, így felülemelkedik minden korok fölé. Jól ismerem, hogyan
ugat ez a kutya minket, s hogy miféle gáncsoskodásokat fogalmaztak meg korábban az
ariánusok, nevezetesen, hogy Kezdetben teremté Isten az eget és a földet, (1Móz1:1), melyek
mindazonáltal nem örökkévalók, mert a kezdetben szó itt a sorrendre utal, nem pedig az
örökkévalóságot jelöli. Az evangélista azonban szembeszáll ezzel a rágalommal, mikor
kimondja, hogy,
és az Íge vala az Istennél. Ha az Íge az időben valamikor kezdett el létezni, akkor
találniuk kell valamiféle időbeni sorrendiséget Istenben, s kétségtelen, hogy ezzel a kikötéssel
akarta János megkülönböztetni Őt minden teremtett dologtól. Mert sok kérdés merülhet fel:
8
Hol volt ez az Íge? Miképpen gyakorolta a hatalmát? Hogyan tudhatunk róla? Az evangélista
tehát azt jelenti ki, hogy nem szabad a nézeteinket a világra és a teremtett dolgokra korlátozni,
mivel az Íge mindig is egy volt az Istennel, még mielőtt a világ létezett volna. S mikor az
emberek a kezdetet a menny és föld kezdetétől fogva számítják, vajon nem egyszerűsítik le
Krisztust a világ szokásos rendjére, amiből ez az igeszakasz kifejezetten kizárja Őt? Ezzel az
eljárással nemcsak Isten Fiát sértik minden elképzelést felülmúló módon, hanem az Ő
örökkévaló Atyját is, akit megfosztanak a bölcsességétől. Ha nekünk nem szabad Istent az ő
bölcsessége nélkül elképzelnünk, akkor el kell ismerni, hogy nem kereshetjük az Íge eredetét
sehol máshol, mint Isten örökkévaló bölcsességében.
Servetus azt veti ellen, hogy az Íge nem tekinthető létezőnek semmivel korábban, mint
mikor Mózes bemutatja Istent, mint beszélőt. Mintha azért nem állott volna fenn Istenben,
mert nem volt közismertté téve: azaz, mintha nem létezett volna belül addig, amíg nem
kezdett volna el megjelenni nélküle. Ám e leírás borzalmasan abszurd képzelgéseinek minden
hivalkodását lenyisszantja az evangélista, mikor megkötés nélkül kijelenti, hogy az Íge vala
az Istennél, mert ezzel kifejezetten elvon minket minden időpillanattól. Azok, akik az itt
használt ige történeti múlt idejéből8 arra következtetnek, hogy folytatólagos létezést jelent,
csekély erővel bíró érvekkel tudják ezt alátámasztani. A vala, mondják, alkalmasabb a
megszakítás nélküli létezés kifejezésére, mintha János azt mondta volna, hogy lett. Ám az
ennyire súlyos dolgok vonatkozásában nekünk szilárdabb érveket kell alkalmaznunk, s
valóban, az általam felhozott érvet elégségesnek kell tekintenünk, nevezetesen hogy az
evangélista Isten örökkévaló titkaihoz irányít minket, hogy megtanulhassuk: az Íge létezett,
jóllehet elrejtve, már azelőtt, hogy a világ külső szerkezetében kijelentette volna Magát.
Jogosan jegyzi meg tehát Ágoston, hogy ez a kezdet, mely itt említtetik, nem rendelkezik
kezdettel, mert bár a természet rendjénél fogva az Atya megelőzi a saját bölcsességét, mégis
azok, akik az idő valamely pillanataként fogják fel azt, mikor Ő megelőzte a saját
bölcsességét, megfosztják Őt a dicsőségétől. S ez az az örökkévaló generáció, mely a világ
teremtése előtti végtelen kiterjedésű periódusban rejtve volt Istenben, úgymond – ami az évek
hosszú során el volt takarva a törvény alatt élő atyák számára, s végül teljesebben megjelent
testben.
Kíváncsi vagyok, mi indította a latinokat arra, hogy az „ό λόγος”-t Verbum-nak (az
Ígének) fordítsák, mert az inkább a τό ρημα fordítása lenne. De feltéve, hogy volt rá valami
elfogadható okuk, mégsem tagadható, hogy a Sermo (beszéd) szó sokkal alkalmasabb lenne.
Ezért nyilvánvaló, hogy micsoda barbár zsarnokságot gyakoroltak a Sorbonne teológusai,9
akik azért szekálták és támadták Erasmust mivel egyetlen szót egy jobbra változtatott.
És az Íge vala Istennél. Már láttuk, hogy Isten Fia helyeztetik így a világ és minden
teremtmény fölé és kijelentetik róla, hogy minden korok előtt létezett. Ez a kifejezésmód
azonban egyidejűleg egy, az Atyától különálló személyiséget is tulajdonít neki, no meg
abszurdum volna az evangélistának azt mondani, hogy az Íge mindig Istennél volt, ha nem
rendelkezett volna valamiféle sajátságos szubszisztenciával önmagát illetően Istenben. Ez az
igeszakasz tehát Sabellius hibájának cáfolatára szolgál, mert megmutatja, hogy a Fiú
megkülönböztethető az Atyától. Már megjegyeztem, hogy józanoknak kell lennünk a
gondolkodásban és mérsékeltek a beszédben az efféle magasztos titkok vonatkozásában.
Mégis megbocsáthatunk az egyház ókori íróinak, akik, érezvén, hogy semmi más módon nem
képesek fenntartani az igaz és tiszta tanítást az eretnekek kusza és kétértelmű frazeológiájával
szemben, kénytelenek voltak alkalmazni bizonyos szavakat, melyeknek végül nem volt más
jelentése, mint amit a Szentírás tanít. Azt mondták, hogy létezik három személyiség, vagy
szubszisztencia, vagy személy Isten egyetlen és egyszerű lényegében. Az ύπόστασις
(hypostasis) szó ebben az értelemben szerepel a Zsid13-ban, aminek a latin Substaatia

8 Pource qu’il est dit Estoit, et non pas N’este;” — “Mivel itt a vala szerepel, s nem a lett”.
9 „Les Theologiens Sorbonnees.”
9
(szubsztancia) szó felel meg, amiképpen azt Hilary alkalmazza. A személyeket (τά πρόσωπα)
külön természeteknek nevezték Istenben, akik lelki szemeink előtt jelennek meg, ahogyan
Naziánzi Gergely mondja: „Nem vagyok képes az Egyre (Istenre) úgy gondolni, hogy a
Három (Személy) ne ragyogna körülöttem”.10
És Isten vala az Íge. S hogy ne lehessen semmiféle maradéka sem a kételkedésnek
Krisztus isteni lényegét illetően, az evangélista kifejezetten kijelenti, hogy Ő Isten. S mivel
csak egy Isten van, ebből következik, hogy Krisztus egylényegű az Atyával, s mégis,
bizonyos vonatkozásban különbözik az Atyától. A második állításról azonban már beszéltünk.
Ami az isteni lényeg egységét illeti, Arius elképesztő bűnösséget mutatott, mikor azért, hogy
elkerülje Krisztus örökkévaló istensége elismerésének kényszerét, nem is tudom, miféle
képzeletbeli istenségről csacsogott,11 de ami minket illet, mikor azt olvassuk, hogy és Isten
vala az Íge, miféle jogunk van még megkérdőjelezni az Ő örökkévaló lényegét?
2. Ez kezdetben az Istennél vala. S hogy még mélyebben belevésse elméinkbe az eddig
elhangzottakat, az evangélista egyetlen rövid mondatba foglalja össze az előző két állítást,
miszerint az Íge mindig vala, s hogy az Íge vala Istennél, így megérthető, hogy a kezdet
minden időknek előtte volt.
3. Minden ő általa lett. Megerősítvén, hogy az Íge Isten, s kijelentvén az Ő örökkévaló
lényegét, most a cselekedeteiből bizonyítja az istenségét. S ez a gyakorlati tudás az, amelyhez
főleg hozzá kell szoknunk, mert a puszta Isten név Krisztusra való alkalmazása csak kevéssé
befolyásol bennünket, ha hitünk a tapasztalat alapján nem érzi azt, hogy így van. Az Isten
Fiára utalva olyan kijelentést tesz, ami szigorúan és tulajdonképpen az Ő személyére
vonatkozik. Igaz, néha Pál egy szerűen azt jelenti ki, hogy Isten által vannak mindenek
(Rm11:36), de bármikor, ha Fiú az Atyához hasonlíttatik, rendszerint ezzel a jellel
különböztetik meg tőle. Ennek megfelelően az a szokásos kifejezésmód szerepel itt, hogy az
Atya a Fiú által alkotott minden dolgot, s hogy minden dolog Isten által lett a Fiún keresztül.
S az evangélista célja, mint már mondottam, annak megmutatása, hogy nem hamarabb lett a
világ megteremtve, mint ahogyan Isten Ígéje külső működésbe lépett, mert előzőleg
felfoghatatlan lévén a lényegében, most általánosan ismertté vált erejének hatása alapján.
Valóban vannak néhányan még a filozófusok között is, akik Istent teszik meg a világ
építőmesterének oly módon, hogy értelmet tulajdonítanak neki ennek a munkának az
alakításában. Eddig a helyes úton járnak, mert egyeznek a Szentírással, de mivel azonnal
felületes spekulációkba kapnak, nincs okunk rá, amiért esengve kellene vágynunk a
bizonyságaikra, hanem éppen ellenkezőleg, meg kell elégednünk ezzel az ihletett
kijelentéssel, jól tudván, hogy sokkal messzebbre megy, mint amennyire a mi elméink elhatni
képesek lennének.
És nála nélkül semmi sem lett, a mi lett. Jóllehet ennek az igeszakasznak nagyszámú
olvasata létezik, ami engem illet, én nem vonakodom folyamatosnak venni ekképpen: egy
dolog sem alkottatott, ami alkottatott, s ebben a legtöbb görög kézirat, vagy legalábbis a
legelfogadottabbak egyetérteni látszanak, amellett az értelem is ezt követeli. Azok, akik
elválasztják a semmi sem lett szavakat az előző kijelentéstől, hogy összekapcsolják az utána
következővel, erőltetett értelmezést használnak: ami lett, benne élet volt, azaz élt, vagy
életben tartatott.12 Ám soha nem fogják kimutatni, hogy ez a kifejezésmód bármilyen esetben

10 Az olvasó a szerzőnek a Szentháromságról alkotott nézeteit nagyon bőségesen magyarázva az Institúció 1.
könyve 13. fejezetében találja meg, s nem tudja majd eldönteni, hogy a csodálatos éleselméjűséget, vagy az
ítélkezés józanságát csodálja, mely a teljes elemzést átjárja – a szerk.
11 “Que c’estoit je ne scay quel Dieu qui avoit este cree, et eu commencement;”— “Hogy volt nem is tudom
milyen Isten, aki teremtetett, és akinek volt kezdete.”
12 Az olvasatbeli különbségek teljes mértékben az írásjelek használatában rejlik, s a vita tárgyát az képezi, hogy
vajon az ό γέγονεν szavak a harmadik igevers végét, vagy a negyedik elejét alkotják. Kálvin a kéziratok ama
többségével való egyetértését fejezi ki, melyek a kérdése szavakat a harmadik vershez kapcsolják az alábbi
módon: και χωρις αυτου εγένετο ουδε εν γέγονεν, és nélküle semmi dolog sem alkottatott (vagy jobban szó
10