Igazat mond-e Däniken? PDF
Preview Igazat mond-e Däniken?
NEMERE ISTVÁN Igazat mond-e Däniken Tartalom 1. DÄNIKEN BEJÖN A KÉPBE 2. JÁRTAK ITT IDEGENEK? 3. DÄNIKEN ÉS A BIBLIA 4. DÄNIKEN ÉS EGYIPTOM 5. ŰRREPÜLÉSEK AZ ÓKORBAN? 6. DÄNIKEN ÉS LATIN-AMERIKA 7. EGYÉB REJTÉLYEK 1. DÄNIKEN BEJÖN A KÉPBE Már nem emlékszem, mikor találkoztam először Däniken nevével. Arra sem, hogy az valamelyik könyve kapcsán történt- e, vagy - ahogyan az akkoriban nálunk szokás volt - először a rendszerhű sajtó próbálta őt befeketíteni. Azokban az időkben ugyanis - mondom ezt a fiatalabb olvasók kedvéért, mivel a hatvanas évek végéről, hetvenes évek elejéről van szó - az volt a szokás Magyarországon és az ún. „szocialista táborban”, hogy az ideológiai ellenfelek munkáit senki sem ismerhette meg, ám annál bővebben olvashatott róluk „leleplező”, elítélő cikkeket a sajtóban. Miközben a Szovjetunióban, a hetvenes években már kiadtak tudományos igényű könyveket, konferenciákat rendeztek, szaksajtóban publikáltak (ugyanezt tették a csatlós országok legtöbbjében, kivéve Kínát és Albániát), aközben Magyarországon ezt a témát komolyan, pozitívan még csak említeni sem lehetett. Később a kínai tudósok is elkezdték az ufókutatásokat, így Albánia és Magyarország magára maradt - gyakorlatilag az egész világgal szemben… és ez így volt persze nem csak az ufók terén, hanem minden olyan tudományos érdeklődésre számot tartó, és azt a világban másutt el is érő témában, mint például a parapszichológia, nem hagyományos gyógyászati eljárások, telekinézis, regresszív és progresszív hipnózis, telepátia, jóslás stb. Magyarországon a tudományos élet begyöpösödött képviselői (tisztelet a kivételnek - de egy kezemen meg tudnám számolni azokat, akik fel merték emelni szavukat az e témákat sújtó „embargó” ellen) minduntalan felhorkantak, ha valaki csak halványan említette ezeket a sajtóban vagy előadásában. Mint megtudtam, egy-egy ufócikk vagy Däniken-ügy kapcsán valósággal felizzottak a telefonok az egykori „fehér házban”, vagyis az egyetlen párt, központi bizottságának tudománnyal foglalkozó (ilyen is volt) osztályán. Ilyenkor aztán onnan ment ki a parancs - megnyugtatandó a panaszkodó tudósokat -, hogy ez vagy az a téma most egy ideig „nem időszerű”, a lapok, folyóiratok erről nem közölhetnek cikket. Mint velem is megesett, ilyenkor gyakran a szerző is „embargó” alá került. Félreértések elkerülése végett: ez nem hasonlított a politikai okból eltiltott írók esetére; ilyenkor a hozzám hasonlókat csak ún. „ismeretterjesztésből” tiltották ki hosszabb-rövidebb időre. De erről persze a delikvens sem írásban, sem szóban nem értesült, amíg baráti főszerkesztők meg nem súgták neki a legfőképpen őt érintő hírt… Felmerül a kérdés, hogy jó szót használtam-e az imént; tudósnak nevezhetjük-e az olyan embert, aki adminisztratív, sőt büntetőjogi eszközöket követel a más véleményt hangoztatók ellen? Aki ma ezt már nem is tudja vagy akarja elhinni, vegye elő a könyvtárakban még sokáig elérhető régebbi újságokat, hetilapokat. Csak emlékeztetőül: olvassa el a korabeli Népszabadság- kirohanásokat Däniken, Nemere István, a székesfehérvári mágneses gyógyítógép hazai készítője és alkalmazója, a ránctalanító arckrém feltalálója ellen. De nem árt, ha emlékezünk az Élet és Irodalomban a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején lezajlott egyéb ilyen természetű „vitákra”, pl. 1986-ban az első Titkok könyvéről (amit egy év múlva követett a másik jóval kisebb vita, amikor napvilágot látott az Új titkok könyve is). Azt sem feledhetjük, hogy ezek az urak milyen nagy hatalommal bírtak akkoriban. Természetesen csak úgy, hogy az uralkodó pártállam köpenyébe bújtak és akkor már csaknem harminc éve ők döntötték el, hogy az úgynevezett „áltudományos” kérdésekről mit írhat meg a sajtó és mit nem. Ők határozták meg, hogy a magyar olvasó mennyit tudhat meg Däniken tanaiból, befolyásuk révén még azt is cenzúrázták, mit jelentenek haza a rádió vagy tévé tudósítói külföldről. Örökké emlékezetes marad, amikor a Magyar Rádió tudósítója első ízben mert Moszkvából, a Pravda és Izvesztyija hasábjain folyó ufóvitáról jelentést küldeni a hazai rádióhallgatóknak. Egyesek fegyelmit követeltek ellene. Sok más esetben el is érték ezt; számos akkori főszerkesztő és rádiós szerkesztő tudna ma ilyen példákat mesélni. Én is, bár semmilyen szerkesztő nem voltam. Ezek voltak azok az emberek, akik annak idején megcenzúrázták a Titkok könyvét és kihagyásra ítéltek egy fejezetet. (Ennek „mulatságos” történetét mostanában másutt is megírtam.) Hogy lássuk, milyen időben és társadalmi-politikai környezetben bukkant fel Däniken Magyarországon, tudnunk kell, hogy az ismeretterjesztést akkoriban ezek az elvek és ezek az emberek uralták. Ha úgy hozta úri kedvük, a párt segítségével és tartós támogatásával (az utolsó évekig) azt a könyvet vagy témát, esetleg szerzőt tilthatták be Magyarországon, akit akartak. Mindezt általában ideológiai köntösbe öltöztették. Ehhez a pártkorifeusok támogatását azzal érték el, hogy az illető szerzőket vagy műveket, könyveket, cikkeket, filmeket, sőt filozófiai és tudományos áramlatokat „szocialistaellenesnek” bélyegezték és úgy festették le ezeknek a képzetlen pártembereknek, mintha azok alapjaiban fenyegetnék a kommunizmust építő társadalmakat, rossz eszméket ültetnének az emberek fejébe… a recept, ismerős, a képlet egyszerű. Az efféle módszerek harminc-negyven éven át hatásosak maradtak; még Kossuth-díjas (tehát a rendszer által kiemelt és olykor bizony sokféleképpen dédelgetett) kutatók is rosszul jártak, ha e büszke cím birtokában mégis kacérkodni kezdtek Däniken vagy mások tanaival. Erről is lehetne mesélni. Ne feledjük azt sem, kik voltak ezek az emberek. Például egyikük egy vezető napilap „tudományos” rovatvezetője, aki e megtisztelő állásba egyenesen egy gyereklap meserovatából került, mint a rendszer feltétlen kiszolgálója és hithű ideológusa, mellesleg még ma is meg-megszólal a sajtóban. Aztán a Magyar Tudományos Akadémia egykori vezető személyisége, aki a rendszerváltás idején látványosan kiállt az ellenzék mellett és ezért sokan hajlandók neki elfelejteni, mennyire élesen támadta személyükben is azokat, akik a kommunista világ utolsó tíz évében mertek e témákban mást is írni. Vagy egy harmadik úr, akinek könyvét annak idején a legmagasabb tudományos szerv adta ki többször is; a művecske arról szólt, hogy parapszichológia nincs, nem létezik varázsvesszős vízkutatás, nincs jóslás, nincsenek a mieinktől eltérő gyógymódok, tehát akupunktúra, bioenergia-átadás sem, ezek mind hazugságok. Természetesen eme neves szerző és tudós szerint nem volt telepátia, sem regresszív hipnózis, sem ufók… a dolog pikantériája, hogy eme vaskalapos ideológus ki tudja miért, az új rendszerben egyik egyetemünk rektora lett, sőt más igen fontos tudományos beosztást is nyert… Mindezt csak azért említem meg, hogy az olvasó lássa, milyen idők uralkodtak itt akkor. Amiket pár mondattal előbb említettem, azok mind „áltudományok” voltak, annak lettek kikiáltva, miközben valójában ezt a fogalmat a huszadik század végén már nem lehetett definiálni, gyakorlatilag jól meghatározni. Én magam másfél évtizede, amikor az első ufós cikket írtam a magyar sajtóban, úgy vélekedtem: nincsenek áltudományok, sem áltudósok. A főszerkesztő igen sok fejmosást kapott utána a hetente tartott főszerkesztői értekezleten. Ez is megérne egy misét, talán akad majd, aki megírja ezt az intézményt. Röviden: a párt egyik sajtóügyi ideológusa vagy helyettese minden héten összetrombitálta a főszerkesztőket és sorban, név szerint kiosztották az óvodából ismert piros és fekete pontokat, a jó és rossz jegyeket az elmúlt heti teljesítményükért, lapjuk tartalmáért. Úgy bántak velük, akár a gyerekekkel, és bizonyos fokig azok is voltak, voltunk mindnyájan, akik e félelmetes rendszer árnyékában éltünk akkor. Az áltudományok azok a kutatási területek, amelyek óriási többségükben valaha - hamarosan vagy nagysokára - be fognak kerülni az „igazi” tudomány sáncai közé. Egy kutató barátom így írta le: van a jól megvilágított zóna, ahol mindent vagy majdnem mindent ismerünk, ez a nagy T-betűs Tudomány, tehát az ismert, felkutatott, megtapasztalt zóna, az ismeretek összessége. (Ami nem zárja ki azonban, hogy ez a terület tegye fel nekünk a legizgalmasabb és még megválaszolhatatlan kérdéseket, beleértve, a „hogyan tovább?”, izgalmát is.) Valahol a távolban, igen messze ettől a megvilágított területtől található mindaz, amire ma még semmiképpen sem tudunk válaszolni, sőt, azt sem tudjuk, hogyan és honnan kellene elkezdeni azon témák kutatását (a térdimenziók, az idő igazi tulajdonságai, a világűr milyensége, világunk története és jövője, az igazi kozmogónia és ezer más kérdés). És végül, de nem utolsósorban, ott van e két terület közti harmadik zóna, amely szintén igen széles lehet. Ez a „szürke zóna”, ahová ugyan kiszűrődik egy kis fény a már megvilágított, ismert területekről, de ez korántsem elég ahhoz, hogy ott bármit is teljesen megvilágítson. Ez a szürke zóna és minden ottani téma bizonytalan, cseppfolyós még, amit a kommunista rendszer tudósai (inkább őket lehetne igazi áltudósoknak nevezni…) nem akartak elfogadni, amiből ideológiai ellenfelet csináltak, és amitől féltek. Nem is ok nélkül, persze. Hiszen a regresszív hipnózis például, amelytől úgy rettegtek, mint ördög a szenteltvíztől - azt látszik bizonyítani, hogy van túlvilági élet, és onnan való valamiféle visszatérés, reinkarnáció, tehát esetleg mégis az egyházaknak, az ősi ideológiai ellenfeleiknek van igazuk? Nem akarták megkockáztatni még annak lehetőségét sem, hogy Magyarországon az emberek elolvassák az erről szóló anyagokat és maguk kezdjenek el töprengeni a dolog fölött. Számos ilyen téma lapul ma még a „szürke zónában”; örülhetünk, hogy velünk együtt ezek is kiszabadultak ideológiai bilincseikből és ma már nem ezek az „ismeretterjesztők” (helyesebb lenne őket inkább ismeret visszatartóknak nevezni több évtizedes munkásságuk nyomán) döntik el, megtudhatjuk-e egyáltalán, miről beszél a világ ez ügyben. Ám ezenközben a világ egyik szeletén ezek a témák zavartalanul fejlődtek; foglalkoztak velük kutatók, szenzációhajhász újságírók (ezt sohasem lehet kizárni az információk szabad áramlásának emberi joga alapján), amatőrök és felkészült hozzáértők, buták és okosak stb. Nyugaton az emberek évtizedek óta olvastak mindarról, amiről mi Keleten szinte semmit sem hallottunk. Ebbe a mesterséges és kényszerű csöndbe robbant bele egy név: Erich von Däniken. Először azt sem tudtuk, ki ez - a név német arisztokratát sugallt, aztán megtudtuk, svájci amatőr kutató. Heinrich Schliemann óta ez volt a második eset, amikor egy amatőr megkísérelte a siker reményében két vállra fektetni a „komoly tudósokat”. Nem bosszúból, hanem tiszta kíváncsiságból, és elégséges akarattal rendelkezve; azért, hogy megtudjon valamit, amit szerinte a tudomány vagy elhallgat, vagy nem vesz elég komolyan. A párhuzamot nem én, hanem külföldi komoly tudósok állították fel - méghozzá olyanok, akiknek tetszett Däniken működése. Mert ilyenek is akadtak! Heinrich Schliemann gazdag halkereskedő volt, aki passzióból tíznél több nyelvet megtanult és beutazta a fél világot, amikor érdekelni kezdte a régészet. Az ő korában - a múlt századról van szó - a tudomány úgy vélte, a legendák csak legendák és mindig is azok maradnak. Az ismert eposzokkal sem bántak jobban. Így a trójai háború az akkori tudomány számára éppen olyan mese volt, mint sok egyéb eposz vagy másféle történet. Egészen addig, míg Schliemann meg nem jelent a színen. Ő komolyan vette a dolgot, ezerszer elolvasta az eposzt, különösen azokat az adatokat szedte ki belőle, amelyek az ostromlott vár helyére engedtek következtetni. Aztán elment Törökországba, saját pénzén régészeti expedíciót szervezett, kitartóan ásott és ásatott, majd… megtalálta Trója romjait! Kilenc, különböző korban élt várost ásott ki a föld alól, köztük azt is, amelyről Homérosz mindazt leírta, amit annyiszor olvashattunk nagy élvezettel. A tudomány megfricskázására több példát is láttunk a huszadik században. Egyetlen szakma sem szereti azonban, ha valamilyen zseniális megoldást „kívülről” hoz be valaki (ráadásul egy amatőr, akinek nincs is megfelelő képzettsége), és leteszi az asztalra: „íme, itt van, így kell ezt csinálni”. Ha belegondolunk, hogy ha ott lennénk a másik oldalon, bizony mi sem örülnénk egy ilyen esetnek. Nos, a kutatók sem örültek, emberi dolog, megbocsátható. Hiszen ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy - különösen az utóbbi évtizedekben, amikor a tudomány legtöbb ágazata eszköz- és pénzigényes lett, valamint nagyrészt csak csoportmunkában képzelhető el - az eredmények 99,99 százalékát mégis az igazi kutatók szolgáltatják; az amatőröknek már csak nagyon kevés esély, hely és lehetőség maradt. Tehát azért nem úgy néz ki ez a
The list of books you might like
