Table Of Content

J. K. Rowling Harry Potter és a Halál ereklyéi a animus® Budapest, 2008 2 A mű eredeti címe: Harry Potter and the Deathly Hallows Copyright © J. K. Rowling 2007 Minden jog fenntartva; a műnek részletei sem közölhetők, és semmilyen formában nem sokszorosíthatók a jogtulajdonos engedélye nélkül. A Harry Potter nevet, a könyvsorozat szereplőinek, színhelyeinek és tárgyainak nevét engedély nélkül felhasználni tilos. Copyright and trademark Warner Bros., 2000™ Borítógrafika: Mary GrandPré Borítóterv: Mary GrandPré és David Saylor Copyright © 2007 by Warner Bros. A fordítás a Bloomsbury Publishing 2007-es kiadása alapján készült Hungarian translation © Animus Kiadó 2008 Fordította: Tóth Tamás Boldizsár Kontrollszerkesztő: Rose Kinga ISBN 978 963 9715 43 1 Kiadta az Animus Kiadó 2008-ban 1301 Bp. Pf.: 33 [email protected] www.animus.hu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó: Balázs István Felelős szerkesztő: Gábor Anikó Nyomdai előkészítés és tipográfia: Scriptor Kft, Korrektúra: Bencze Mariann, Füzesi István A nyomtatás és kötés a debreceni ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató 3 Ezt a könyvet hétfelé ajánlom: Neilnek, Jessicának, Davidnek, Kenzie-nek, Di-nak, Anne-nek és Neked, ha elkísérted Harryt útja végéig. 4 Kínja e törzsnek, ó, jaj, keserű nagy átok vérbevegyült csapása! Nyögő, el se viselhető gond! Verő, el nem emésztő kín! Máshol ezekre nincs ír sehol, csak e házban, máshol vérbevegyült viszályban. A lenti isteneké e himnusz. Boldogok ott lenn, az imám fületek érje el, és már küldjetek üdvöt, győzelmet a sarjaitoknak. Aiszkhülosz: Áldozatvivők Devecseri Gábor fordítása Mint tenger köztük, annyi csak barátoknak a halál: egymásban élnek akkor is. Hisz’ mind itt kell legyen, ki abban él s szeret, mi mindenütt jelen. Mennyei tükör, mely színről színre láttat, szabadon egymást s bűntelen. Ez nyújt barátnak enyhet, legyen bár múlandó mind, a barát s a társ, köztük a legtisztább kötelék mégis örök, mert halhatatlan. William Penn: A magány újabb gyümölcsei (Bocsor Péter fordítása) 5 Első fejezet A Sötét Nagyúr felemelkedése A két férfi egymástól néhány méterre tűnt elő a semmiből a keskeny, holdsütötte dűlőúton. Egy másodpercig mindketten mozdulatlanul, varázspálcájukat a másikra szegezve álltak, majd miután felismerték egymást, a pálcát köpenyük alá rejtették, és gyors léptekkel elindultak. – Hírek? – érdeklődött a magasabbik. – A legjobbak – válaszolta Perselus Piton. A dűlőutat bal felől alacsony növésű, kusza szedercserjék, jobbról magas, ápolt sövény szegélyezte. A hosszú köpenyek alja szárnyként verdesett a gyalogló férfiak bokája körül. – Attól féltem, elkésem – jegyezte meg Yaxley. Durva ábrázata el-eltűnt, ahogy mentében árnyékot vetettek rá a holdat eltakaró lombos faágak. – Egy kicsit nehezebben ment, mint gondoltam. De remélem, elégedett lesz. Te biztos vagy a kedvező fogadtatásban? Piton csak bólintott, nem bocsátkozott magyarázatba. Kisvártatva ráfordultak egy jobbról nyíló széles felhajtóra. A magas sövényfal is elkanyarodott, s a távolba veszve folytatódott azon az impozáns, kétszárnyú kovácsoltvas kapun túl, ami most a két férfi útját keresztezte. Egyikük sem lassított léptein; köszöntésféle mozdulattal némán felemelték jobbjukat, és úgy haladtak át a kapun, mintha a fekete fém csupán füst volna. A tiszafa-sövény elnyelte a két férfi lépteinek zaját. Jobbra tőlük megzörrent valami, mire Yaxley előkapta pálcáját, s útitársa feje 6 fölé célzott vele. Mint kiderült, egy hófehér páva motozását hallották, a madár kevélyen lépdelt a sövény tetején. – Mindig is tudott élni ez a Lucius. Pávák… – Yaxley gúnyosan horkantott, és eltette varázspálcáját. Az egyenes felhajtóút végén takaros udvarház bontakozott ki a sötétből. Rombusz osztású földszinti ablakain gyenge fény szűrődött át. A sövényen túl, valahol a sötét kertben szökőkút csobogott. Piton és Yaxley talpa alatt ropogott a murva, ahogy a bejárati ajtó felé siettek – az közeledtükre kitárult, jóllehet nem tűnt fel senki, aki kinyitotta volna. A gyéren megvilágított belépő tágas és fényűző berendezésű volt, kőpadlójának nagy részét pompás szőnyeg borította. A falakon lógó portrék sápadt lakói szemükkel követték az áthaladó Pitont és Yaxleyt. A két férfi megállt egy súlyos faajtó előtt, egy szívdobbanásnyi ideig tétováztak, azután Piton lenyomta a bronzkilincset. A szalonban néma alakok sokasága ült egy hosszú, díszes asztal körül. A helyiség hétköznapi berendezését alkotó bútorok rendetlenül, a fal mellé zsúfolva álltak. Az egyedüli fényforrás a harsogva lobogó tűz volt egy szép márványkandallóban, melynek párkánya fölött aranykeretes tükör díszelgett. Piton és Yaxley megtorpant a küszöbön. Mikor a szemük hozzászokott a homályhoz, tekintetüket elsőként a jelenet legfurcsább része vonta magára: egy ájultnak tűnő ember, aki fejjel lefelé lebegett az asztal fölött, és lassan forgott, mintha láthatatlan kötélen lógna. Alakját megháromszorozta a fali tükör és az üres, politúrozott asztallap. Az asztalnál helyet foglalók közül senki nem törődött a különös jelenséggel – kivéve egy sápadt fiatalembert, aki a lebegő ember közvetlen közelében, jóformán alatta ült. Ő szemlátomást nem tudta megállni, hogy percenként rá ne pillantson. 7 – Yaxley, Piton…! – csendült egy éles, hideg hang az asztal végén. – Kis híján elkéstetek. A beszélő a kandalló előtt ült, így az újonnan érkezettek először csak a sziluettjét látták. Közelebb lépve azonban már ki tudták venni a tar, kígyóét idéző ábrázatot a réssé szűkült orrlyukakkal és a vörösen izzó, függőlegesen megnyúlt pupillájú szemeket. Az arc annyira sápadt volt, hogy jószerével világított a sötétben. – Perselus, ide! – szólt Voldemort, s jobbra, az övéhez legközelebb álló székre mutatott. – Yaxley, Dolohov mellé. Mindkét férfi elfoglalta a számára kijelölt helyet. Az asztalnál ülők többsége Pitont követte a tekintetével, s Voldemort is hozzá fordult először. – Nos? – Nagyúr! A Főnix Rendje jövő szombaton, a sötétség beálltakor készül kihozni Harry Pottert jelenlegi védett tartózkodási helyéről. A hír szemlátomást felcsigázta az asztalnál ülők érdeklődését. Egyesek mozdulatlanná dermedtek, mások fészkelődni kezdtek, s immár mindenki Pitont és Voldemortot nézte. – Szombaton… sötétedéskor – visszhangozta Voldemort, Piton fekete szemébe fúrva tekintetét. Vörös szeme úgy izzott, hogy néhányan elfordultak, nehogy megperzselje őket a pillantás tüze. Piton ellenben higgadtan nézett Voldemortra, s a nagyúr pengevékony szája egy hosszú pillanat elteltével mosolyfélére görbült. – Remek. Kitűnő. Az információ forrása pedig… – A már említett személy – mondta Piton. – Nagyuram… Yaxley a hosszú asztal fölé hajolva nézett Voldemort és Piton felé. Most őrá szegeződtek a tekintetek. – Én mást hallottam, nagyúr. 8 Yaxley kivárt, de Voldemort nem szólalt meg, így hát folytatta: – Dawlish, az auror úgy mondta, hogy Pottert csak harmincadikán, a tizenhetedik születésnapja előestéjén hozzák ki. Piton elmosolyodott. – Forrásom azt is közölte, hogy félrevezető információkat terveznek elhinteni. Bizonyára ez sem más. Dawlish köztudottan érzékeny a konfúziós bűbájra, nyilván azt szórtak rá. Nem az első eset lenne. – Biztosíthatlak, nagyuram, hogy Dawlish ezt mély meggyőződéssel állította – erősködött Yaxley. – Ha konfúzzá tették, akkor is mély meggyőződéssel mondja, amit kell – érvelt Piton. – Ha úgy tetszik, biztosíthatom, Yaxley, hogy az auror csoport a továbbiakban nem vesz részt Harry Potter védelmezésében. A rend ugyanis úgy tudja, hogy beépített embereink vannak a minisztériumban. – Legalább egyvalamit jól tudnak, he…? – kajánkodott egy Yaxleytől nem messze ülő köpcös férfi. Szavait rekedt villogással toldotta meg, s néhányan vele nevettek. Voldemort nem nevetett. Pillantása felfelé vándorolt, a levegőben lassan forgó ember irányába; úgy tűnt, gondolataiba mélyed. – Nagyúr… – folytatta Yaxley –, Dawlish szerint egész csapatnyi auror jelenlétében hozzák ki a… Voldemort felemelte nagy, fehér kezét, mire Yaxley elharapta a mondatot. Bosszúsan vette tudomásul, hogy a nagyúr ismét Pitonhoz fordul. – Hol akarják ezután elrejteni a fiút? – A rend valamelyik tagjának a házában – közölte Piton. – Forrásom szerint az új menedéket a rend és a minisztérium a tőlük telhető mindenfajta mágikus védelemmel ellátta. Úgy 9 vélem, nagyúr, miután a fiú célba ér, aligha lesz esélyünk az elfogására – hacsak jövő szombatig el nem bukik a minisztérium. Abban az esetben természetesen lehetőségünk lenne felderíteni és hatástalanítani a védőbűbájok nagy részét, a maradékon pedig át tudnánk törni. – Nos, Yaxley? – dobta a kérdést az asztal túlsó vége felé Voldemort. Vörös szemében a tűz visszfénye lobogott. – Elbukik jövő szombatra a minisztérium? A fejek ismét együtt fordultak. Yaxley kihúzta magát. – Ebben a kérdésben jó hírrel szolgálhatok, nagyúr. Jelentős erőfeszítések árán, számos akadályt legyőzve sikerült az Imperius-átok hatása alá vonnom Pius Thicknesse-t. Bejelentésével Yaxley kivívta a körülötte ülők többségének elismerését; közvetlen szomszédja, a torz képű Dolohov hátba veregette őt. – Biztató kezdet – mondta Voldemort. – De Thicknesse csak egy ember a sok közül. Scrimgeourt a mieinknek kell körülvenniük, amikor támadok. Egy sikertelen merénylet a miniszter ellen súlyosan hátráltatna céljaim elérésében. – Hogyne, nagyúr… természetesen… de Thicknesse a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetőjeként személyes kapcsolatban áll nemcsak a miniszterrel, de az összes többi minisztériumi főosztályvezetővel is. Most, hogy az ellenőrzésünk alá vontunk egy ilyen magas rangú tisztviselőt, úgy hiszem, könnyedén elbánunk majd a többiekkel, és akkor valamennyien segítségünkre lesznek Scrimgeour megbuktatásában. – Feltéve, hogy Thicknesse barátunk nem lepleződik le, mielőtt mellénk állíthatná a társait – mutatott rá Voldemort. – Akárhogy is, valószínűtlen, hogy jövő szombatig át tudom venni a hatalmat a minisztérium fölött. Ha pedig a célba érkezése után 10