Görgey Arthur a száműzetésben

413 Pages·2012·2.1 MB·Hungarian

by  Görgey István

GÖRGEY ARTHUR
A
SZÁMŰZETÉSBEN

1849-1867
EREDETI LEVELEK FÖLHASZNÁLÁSÁVAL
Írta:
id. GÖRGEY ISTVÁN

BUDAPEST
KIADJA A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA
1918
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
GÖRGEYARTHUR
A SZÁMŰZETÉSBEN
1849 -1867
ELSŐ FEJEZET.

Hajótörés után. – 1849-1850.

Ritkán volt két testvér élete oly szorosan egymással össze-

szőve, mint a magyar forradalom elbukása után is a Görgey Arthure

s az enyim.

Ez szolgáljon előleges magyarázatul – egynémely tisztelt
olvasóm előtt talán mentségemül – hogy valamint korábbi mun-
káimban, szintúgy jelen feladatom közben is, saját személyem és
élményeim emlegetését ki nem kerülhettem.
Jelen feladatom pedig: Görgey Arthurnak 1849. évi nyár-
utójától 1867. évi nyárutójáig tartott száműzetése idejéből szol-
gáltatni mentül több hű adatot az ő valamikor, hivatott tollal
megírandó hitel es életrajzához.

*

Más alkalommal és helyen elmondtam azt, mint választot-

tak el bátyámtól, Arthurtól Nagy-Váradon 1849. évi augusztus

29-ikén, életünk legszomorúbb napjaiban.

Bátyámat Andrássy Norbert osztrák császári őrnagy, Haynau

szárnysegédje átvévén Paskievics herczegtől, elvitte száműzetése

kitűzött helyére Karinthiába. Vele menni csak nejének, dr. Marku-

sovszky Lajosnak, a bátyám nyílt fejsebét kezelő orvosnak és
egy régi szolgának volt megengedve. Engem egy nagy kötelesség-
Pestre hitt.
A kik mint bátyám kísérete, a világosi nap után vele Nagy-
Váradra vitetvén, az orosz fogság napjaiban emitt körülötte
valánk, nekünk mindeniknek már több nappal augusztus 29-ike
előtt, Paskievics herczeg egyenes parancsára a nagyváradi osztrák
16
fő-commissariatus kénytelen volt rendszerinti útlevelet állítni ki,
azon helyre szólót, a hová kiki kívánta. Az én útlevelem a kül-
földre, egész Európára szólt.
Minthogy az ekkor Nagy-Váradtól távollévő fő-commissa-
rius Zichy Ferencz grófnak helyettese Szirmay István gróf nagyon
ellenkezve és csak a herczeg szigorú parancsára (ezt az okiraton
magán megjegyezve) adta ki nekünk ez útleveleket: előrelátható
volt, hogy Szirmay semmit sem fog késni, ezen Paskievics által
rá gyakorlott kényszert Haynaunak följelenteni, a ki viszont
sietni fog – ha egyéb okból nem, hát már Paskievics iránti gyűlö-
letből – ez útleveleket mind érvénytelenné nyilvánítni. Ezért
Duka Tivadar barátom, bátyámnak egyik hűséges segédtisztje,
sietett is, mihelyt kezében volt útlevele, hasznát venni. Búcsút
vett és ez útlevéllel el is jutott szerencsésen Pesten keresztül
Parisba, Londonba, a honnan utóbb Indiákra vitte sorsa. De azt
hiszem: azon a vonalon (Szepesség, Galiczia), melyet orosz csa-
patok tartottak megszállva, még hetek múlva is az ilyen szövegű
útlevelemmel bizton kijuthattam volna porosz területre s így
tovább világgá: míg másrészt, ha napok múlva Pestre megyek
vele, ott valószínűleg elkobzására lehetek elkészülve.
Ennek daczára és ámbár meg valék győződve, hogy a hazá-
ban maradva, az osztrák hadseregbe besoroztatást elébb-utóbb
ki nem kerülhetem: rövid meggondolás után arra határoztam el
magamat, hogy nem élek a külföldre menekülés kínálkozó alkal-
mával; maradok az országban «melyen kívül nincsen számomra
hely», és mivel ekkor besoroztatásom esetén nyolcz évi katonai
kényszer-szolgálatra van biztos kilátásom: most első kötelessé-
gem, menyasszonyomat adott szava alól föloldani – személyesen,
gyöngéden, élőszóval. Szegény leányt rabszíjjon balsorsomhoz
fűzve tartogatni esztendőkig! Nem szabad! Ha valamikor évek
múlva balvégzetem rám ún vagy üldözésemben kifárad s én szaba-
dulván, oly helyzetbe jutok, hogy családot alapíthatok s ha ekkor
az ő keze még szabad: akkor – ez iránt tisztában voltam magam-
mal – újra meg fogom kérdezni tőle, akar-e nőm lenni.
Mihelyt Arthur bátyámat Andrássy őrnagy elvitte Váradról
én Pestre mentem.
Pesten (jól sejtettem) útlevelemet elkobozták. Későn jártam
vele. A Duka Tivadarét kevés nappal elébb még láttamozta Kem-
pen cs. k. altábornagy térparancsnok.
17
Magamat a besorozó testvizsgáló katonai bizottság elé idéz-
tek, mely a (ma már nem létező) pesti városháza földszinti balszár-
nyában tartotta üléseit. De orvos barátaim előre kijárták volt.
hogy őszinte ámulatomra az engem szakértőileg vizsgáló katona-
orvos véleménye alapján a katonai bizottság a hadi szolgálatra
alkalmatlannak jelentett ki. Magam ebben teljesen ártatlan vagyok.
Bizonyítványt felőle azonban, mely a jövőre ezen érdekes
színi előadásnak bármikor megeshető újrázása ellen biztosítson –
nem állítottak ki részemre. Vagy igen! Pest város tömlöcztar-
tója (Gefängniszwärter) a ki, nem tudom, minő compatibilitásnál
vagy congenialitásnál fogva ezen katonai bizottság előszobájában
az idézetteket számon tartotta és sorjában beeregette – az bizo-
nyította nekem egész hivatali tekintélyével és aláírásával, hogy –
már ott jártam.
Jegyesem pillanatnyi megnyugtatására talán elegendő lesz . . .
Most hozzá siettem és feloldám menyasszonyi ígérete alól.
Ő ekkor a maga egyszerű gondolkozásával azt felelte, hogy
a maga javáért ugyan (úgy a mint én értettem és indokoltam az
ajánlatot) ő ezt el nem fogadhatja, ámbár hihetőnek, sőt valószí-
nűnek tartja ő is, hogy engem ismételten zaklatni s utoljára is
osztrák katonának besorozni fognak s ámbár ő minden körülmé-
nyek között csak számos évek múlva remélheti egybekelésünket.
De ha az én sorsomon könnyít vele: akkor ő igenis kész vissza-
lépni s a maga részéről engem szavam alól feloldani.
S ezen kijelentésével frigyünk külsőleg is csak nyert szilárd-
ságban; kiállta az első próbát, melyre, sajnos, keményebbek
voltak következendők.
Engem csakhamar egy újabb kötelesség a Szepességre szó-
lított. Ármin testvérbátyámat, mint volt honvédalezredest,
annak előtte pedig kviétált csász. kir. hadnagyot elfogták és
Kassára (utóbb Aradra) vitték, toporczi birtokát mint valószínű-
leg elkobzás alá esőt zár alá vették: derék neje három kicsi fiú-
gyermekkel támasz nélkül van. Ezenkívül anyai nagyanyám
Lőcsén meghalt időközben: rendezni kell a hagyatékot és óvni
távollévő örököstársaim, ezek között Ármin gyermekei jogait.
Oda utaztam hát. Nagyanyám hagyatékát rendbehoztam, lőcsei
háza eladási árából hitelezőit kielégítettem, a tiszta örökséget
törvényes örökösei közt (magam i/g-részes) felosztottam; ángyo-
dat tanácscsal, tettel támogattam. Ezen munka közben kaptam
18
az idézést a császári katonai hatóságtól: 1850. évi január utolsó
napjainak valamelyikén Kassán megjelenni, máskülönben szöke-
vénynek fognék tekintetni.
Megjelentem Kassán. Besoroztak. Be – honvédet egyszerre
négyszázunkat; tisztet közel harminczat. Adtak ránk kék bugyogó
nadrágot és sapkát, szürke köpenyt, durva vászon átalvető tarisz-
nyát. Feleskettek a császári zászlóra. Január 31-én mindnyájun-
kat útnak indítottak Galicziának, Ollmützbe – egy gyönge század
Schönhals-gyalogság őrkísérete alatt.
Az első esti állomáson Lemcsányban, a «halt!» vezényszóra
a transport parancsnoka Schwanda Budolf százados két császári
tiszttársával Furher Károly főhadriagygyal és Klach Emil had-
nagygyal együtt arczunk elé lépve, elmondta, hogy ők bennünket
volt honvédtiszteket most is katonatiszteknek néznek és a szerint
kívánván velünk bánni, nekünk minden a szolgálat korlátain
belül lehetséges könnyebbséget akarnak engedni, föltéve, hogy
mi viszont nekik ezen jó szándékuk kivitelét meg nem nehezítjük.
Ha tehát ezt nekik megígérjük: akkor válaszszunk magunk
közül egy, mind a 400 volt honvédet vezénylő parancsnokot és
tartsuk magunk rendben az embereinket. Megköszöntük az ember-
séges szót, s az ajánlatot és föltételét elfogadván, vezénylőnknek
Máriássy Tiborcz honvódszázadost (hadjárat előtti kathol. lel-
készt, a későbbi báró Máriássy János cs. és kir. altábornagy testvér-
bátyját) választottuk meg. Ekkor történt, hogy Furher főhad-
nagygyal egymásra ösmertünk mint régi ösmerősök az 1849. évi
július 2-ki komárom-ácsi nagy csatából, hol az ácsi erdőnek egy
tisztásán mint ellenségek álltunk szemközt.
Még Kassán a tarisznyámra ráírtam volt a nevemet. A mint
másnap elindult a csapat, az utánam menetelő egyik honvéd-
tiszt pajtásom leolvasván hátamról a Görgey nevet, felkiáltott:
«Ennek köszönhetjük a nyomorúságunkat!» Nevét elhallgatom.
Az egy Rochlitz Gyulán kívül, ki a tényeket igazságosan ítélte,
mind a többi tiszttársaim hangos szóval vagy ékesen szóló hall-
gatással éreztették velem, hogy egyéni szerencsétlenségükért Arthur
bátyámat teszik felelőssé . ..
A haza veszedelmeért még ekkor nem . . . Még eddig az a
rettenetes szó nem hangzott fel fülem hallatára; «honárulás». De
be fog telni bátyám végzete! be fog telni! – – Lehet hogy már
most is csak engem kiméinek mégis; hiszen mívelt, fenkölt lelkű
19
férfiak is lépdelnek itt velem egysorban a havas országúton isme-
retlen czél felé. Lehet az is, hogy besoroztatásom, Ármin bátyám
várfogsága, a közös sanyarúságban osztozásunk gondolkodóba
ejtette őket: «hogy nem bírt az, ki maga kegyelmet nyert, legalább
a testvéreinek is kivételes helyzetet, mentességet kieszközölni,
kiket szeretett».
Hogy Kossuth Lajos widdini levele már az őszszel eldörögte
az «áruló» szót s hogy ez a hír szárnyain már befutotta az országot
és mint a méreg már a nemzet ereiben szétárad: még ekkor nem
tudtam; talán társaim sem.
Míg így a kassa-eperjesi országúton menetelt a fogoly hon-
védcsapat s én hallgattam a kemény szót balsorsosaim ajakáról
és lestem a jövő pillanatban tán felhangzó iszonyúbbat: addig a
rám adott osztrák közkatonaköpeny alatt melltárczámban rej-
tegetett levélre gondoltam, melyet talizmánul az elcsüggedés ellen
magammal vittem, – buzdító például a változhatatlanban való
férfias megadásra, az ernyedetlen kitartásra.
Ε levél Arthur bátyám levele volt, melyet nagyváradi kény-
szerű elválásunk óta tőle száműzetése helyéről Klagenfurtból
vettem.
De nem a magam kicsiny hajótörése – hanem az övé -
jelen följegyzések tárgya.
És minthogy az általam évtizedek óta szakadatlan gonddal
gyűjtögetett levelezése leginkább alkalmas világot deríteni Arthur
bátyám számkivetési életszakára, helyzetére, külső és belső éle-
tére: én e leveleknek a közönséget érdekelhető helyeit (csupán
az érdektelen részeket kihagyva) vagy szószerint eredetiben, vagy
értelemhű fordításban – a szerint, a mint magyarul vagy néme-
tül vannak írva – mindeniket alkalmas helyére beillesztve, ezen-
nel közrebocsátom.
MÁSODIK FEJEZET.
1849-1850. – Levelek Görgey Guidához és másokhoz. – Gróf Zichy Edmund
bűnváddal fenyegetődző hírlapi czikkei. – Manz bécsi könyvkiadó sürgetésére
Görgey Arthur irodalmi munkához készül. – Görgey Ármin és Kornél hadi-

törvényszéki elitéltetésöket várják. – Szerző Galíciában hagymázba esik. –

A transportot vezénylő osztrák tisztek bánása a besorozott honvédtisztekkel. –
Szerző Biala-Bielitzen felgyógyul hagymázából. – Bécsbe érkezvén, beosztják
a Haynau nevét viselő 57. sz. császári gyalogezredbe.–Osztrák tisztek.

Ε levelek nem a nyilvánosság számára írattak. S egészen bizal-
mas tarta lmu knál fogva – a meddig a levélíró él – ne m is illenék
azokat a nyilvánosság elibe tárni.
Majdani halála azonban tőből megváltoztatja a helyzetet és
ekkor felfogásom szerint annak, ki egykor hivatottan vagy hiva-
tatlanul változó szerencsével oly mélyen belé avatkozott nemzete
történetébe, épen legtitkosabb gondolatjait, legrejtettebb érzelmeit
hű kebelbe kion tő bizalmas levelezése is a nemzetnek törvényes
öröksége, – szállományvagyona a történelemnek – nyilatkozni
köteles tanúja a halott bűneinek, ha vannak, vagy–erényének.
Görgey Arthur egyénisége m aradandó nyomot hagyott hazája
történetében s a nemzetnek joga van megtudni, mint élt, mint
gondolkozott ő, mint érzett azután is számkivetésében, miben áll

legbensőbb magva annak a férfiúnak, kire rá illik még ma is Schiller-

nek e mondata: «Von der Parteien ... Hass verzerrt schwankt

sein Karakterbild in der Geschichte.»

*
Görgey Arthur Görgey Guidónak Bécsben. Kelet: Klagenfurt,
1849 September 26. (Eredetije németül.)
«Édes Gidám! A mennyire megszomorított a kaján véletlen
21
hogy (Bécsben) átutaztomban nem láthattalak: annyira felvidított,
engem és feleségemet, kedves leveled, – az első, oly hosszú idő
után! Újra abba az időbe érzem magamat visszavarázsolva, a mikor
a katonasorból kiléptem, – mert leveledből most is épen úgy, mint
akkor, a kipróbált hű testvér és barát köszönt – a mindég vál-
tozatlan! Olyan ember mint te, édes Gidám! kevés van a világon.
És mennél gyakrabban és élénkebben jutott ez eszembe életemnek
imént lezárt utóbbi szakában: annál komolyabban bántott az
aggodalom, hogy én miattam rosszul találsz járni. Ezért elgondol-
hatod, mekkora nehéz kő esett le szívemről, mikor azt írod, hogy
helyzeteddel meg vagy elégedve.
«Régen írtam volna neked; de nem tudtam azt, hogy itt nekem
látogatási és levelezési teljes szabadságom megvan, melylyel most
annál szorgalmasabban szándékozom élni, hogy helyrepótoljam a
sok elmulasztottat és újra fogékonyabbá tegyem enmagamat az
élet örömei iránt, melyek már szinte terra incognitává váltak életem
legszomorúbb tapasztalásai idejében.
«Testvéreink sorsa iránt én még nagyobb bizonytalanságban
vagyok, mint magad. Pistát Nagyváradon láttam utoljára... Ha
besorozzák: akkor a végzet nem a legbarátságosabb módon bontja
fel viszonyát menyasszonyával. Az életét nem tartom veszélyben
forgónak. Annál komolyabban aggódom Kornél és Ármin miatt –
és ezért az ő érdekökben, valamint számos derék bajtársam érdeké-
ben nagyon szeretném legközelebbi leveleid valamelyikében meg-
czáfolva látni, a mit Haynau paciíicáló rendszabályai felől Magyar-
országon – széltére beszélnek. Ármintól Debreczenben váltam
el – Kornéltól Görgőn. Utóbbi akkor már veszélyesen beteg volt.
Mikor elbúcsúztunk is nagyon aggódtam életéért.
«És most egyetmást magamról és Adélról.
«Mi itt tulajdonkép még mindég készültségben vagyunk újra
csomagolni s odább vándorolni, Isten tudja merre. Ez a kényel-
metlen érzés részben onnan is van, hogy már szinte második ter-
mészetünkké vált az örökös költözködés; részint végzetünk mese-
szerű fordulatából ered, melyet nemcsak nem vártam, de őszintén
megvallva, magamnak nem is óhajtottam. Hogy feleségem boldog-
nak érzi magát e fordulat miatt: az irántam való hű ragaszkodásá-
nál fogva könnyen érthető; én pedig reménylek enmagamban még
elegendő erőt találni, nehogy a változhatatlan sorson való felháboro-
dás bennem erőt vegyen azon nemesebb érzésen, mely arra ösz-