Gerta Schnirch meghurcoltatása PDF
Preview Gerta Schnirch meghurcoltatása
Gerta Schnirch meghurcoltatása Kateřina Tučková Kalligram (2012) Címke: 2. világháború, deportálás, regény 2. világháborúttt deportálásttt regényttt A regény a hírhedt brünni halálmenet egyik túlélőjének történetét, életét beszéli el. A második világháború után a brünni németeket (20-30 000 embert) gyalog hajtották ki a városból az osztrák határon át, Bécs felé A regény főszereplője, Gerta Schnirch csecsemőjével együtt tette meg az utat, s egyike volt azon kevés szerencséseknek, akik túlélték a menetet. Néhány évig Ausztriában élt és dolgozott, majd sikerült visszatérnie Brünnbe, ahol a huszadik század újabb történelmi viharai befolyásolták életét. KATEŘINA TUČKOVÁ Gerta Schnirch meghurcoltatása TARTALOM Köszönet a menetben részt vett kitelepítettek nyíltságáért, amivel megosztották velem élményeiket, köszönet a tudományos publikációk szerzőinek, és a kutatóknak, akiknek munkái hozzásegítettek az események megrajzolásához. Külön köszönöm Jan Perníčka és David Kovařík történészeknek, akik a könyv alapötletét adták, és utóbbinak azért is, hogy a transzportban részt vettek tiszteletére legyalogolta velem azt a harminc éjszakai kilométert. Bevezetés A murvás országút széle az árokba hullik. A kavicsok között fű nő, a köveken babakocsi kereke ugrál. A bal lába az imént megcsúszott a kőtörmeléken, a bokája tompán sajog, nyilván meghúzódott az ín, megpróbál teljes testsúlyával a talpára nehezedni. Már néhány órája menetelnek, lassan haladnak előre, csak vánszorognak, erősen kapaszkodnak a babakocsiba, időnként rátámaszkodnak, felváltva tolják. Az utat már jó ideje nem látni rendesen. Csak néha ér el hozzájuk a zseblámpák, illetve a teherautók lámpáinak fénye, ilyenkor még szorosabban húzódnak egymáshoz, meggyorsítják lépteiket, és a babakocsira terített kabátjukkal takarják be a gyerekeket. Képtelen pontosan meghatározni, mióta menetelnek. Mintha évekkel ezelőtt indultak volna el. De még nem virrad, úgyhogy alig telhetett el néhány óra. Ő is fáradt, és a mellette lépkedő lány is. Megpróbáljon megállni, és pihenni egy kicsit? Néhányszor földön ülő emberek mellett haladtak el, voltak, akik bőröndöt vonszoltak magukkal, és azokra telepedtek. Azt is látták néha, ahogy ezekhez odarohan valami siheder, és puskatussal veri a fejüket. Félt megállni. Bár fájt a hasa és sajgott a bal lába, tovább erőlködött. A mellette lépkedő lány suttogott, hogy szomjas. Gerta nem szólt semmit. Volt vize, magának és a gyereknek, de nem ajánlhatta fel, hiszen nem tudta, mi vár még rájuk, ő maga is szomjas volt, de hallgatott, és vonszolta magát tovább lépésről lépésre, Isten tudja, hova. Isten? Már évekkel ezelőtt megingott a hite benne. Azelőtt imádkozott hozzá, kérte, hogy segítsen, hogy tegyen valamit. Bármit, ami megváltoztatja az életét. Aztán megértette, hogy az Isten nem teszi meg helyette. De akkor már késő volt. Azóta nem imádkozott, és nem gondolt az Istenre. Úgy döntött, egyedül is bírni fogja, még egy ilyen pillanatban is. Az Isten sem tudja ugyanis, hova hajtják őket. Ezt csak azok az őrjöngő jampecek tudnák megmondani, de még az is lehet, hogy ők sem. Éretlen kamaszok, dühöngött magában, néha elért a füléhez a kiabálásuk, amely aztán beleolvadt az előtte menetelők zsivajába. Időnként látta őket, ahogy a mellettük elhaladó teherautók platóján ülnek, égnek meredő fegyvereikkel egy kígyóhajú Medúzafejre emlékeztették. Egy mérges, felbőszült Medúzára, egy gyilkosra, a primitív csőcselék részeg, veszedelmes pofájával. Nézz rájuk, és szörnyethalsz. Kővé válsz, vagy lelőnek. Gyűlölte őket, és ez volt minden, amit tehetett. Csak a gyűlölet. Persze nem látványosan, ha túl akarta élni ezt az egészet. Alázatosan lépdelt a társnője mellett, és hallgatott. Az éjszaka lassan szürke hajnalba csúszott át, és körülötte csöndes, fáradt emberek vonszolták magukat. A lépéseiket, télikabátjuk suhogását és a félhangosan átadott szavakat csak az őrök kiabálása szakította félbe, no meg a sebesültek jajszavai, és néha lövések hangja. Hogy hányadszorra, Gerta már nem is tudta számon tartani. Mikor is kezdődött ez a szörnyűség? Amikor anyja sírjára hullottak a virágok, már mindannyian érezték, már tudni lehetett, hogy baj van. Az apja is kezdett nyugtalan lenni, pedig ő vakon hitt az ügyben. Amikor Gerta feléje sandított, látta, erőt kell vennie magán, minden arcizmát megfeszíti, hogy el ne sírja magát, kimereszti a szemét, majd gyors pislogással ismét becsukja. Pedig nyugodtan sírhatna, gondolta Gerta, sírnia kellene, az anyja koporsójáról földet szórni kopaszodó, szőke feje búbjára. Vagy kenné az arcára, és hagyná, hogy összemosódjon a könnyeivel, de mindenekelőtt megbocsátásért kellene esedeznie. Így kellene tennie. Nem pedig egyenruhában parádézni itt, mint egy galamb a dúcon, és magát vigyázzba vágva nézni, ahogy a felesége koporsója eltűnik a göröngyök alatt. Ne dobáljátok rá, álljatok meg! ‒ akart kiáltani Gerta, de Friedrich megállította a mozdulatát. Olyan erősen szorította meg a karját, hogy megijedt tőle. Friedrich sem sír? Hogy is tehetné, apuci hű képmása. Gerta ismét belenézett a mély gödörbe, már csak helyenként látszódott a szürke koporsó. Egyszerű temetés volt. Egyébként nem is ekkor kezdődött. Ez a temetés csak egy láncszem volt a katasztrófák láncolatában, amelyek hónapról hónapra követték egymást. Amióta kitört a háború. Azelőtt olyan szép volt az élet. És nem csak az övé ‒ mindannyiuké. Az övé, Friedriche, az apjáé, az anyjáé, Janinkáé és Karelé. Mindegyikük életének értelme és rendje volt, együtt és külön- külön, volt jövőjük, amelynek körvonalaival Gerta teljesen tisztában volt. Negyvenkettő telén, amikor az anyja eltűnt a Schnirch családi sírboltban, már csak részben volt így. A biztonság utolsó morzsáját az az úrnapi akció söpörte el negyvenötben. De az előtt még sok minden történt. 1. RÉSZ Schnirch bélyeggel a háborúban . I Janinka törékeny teremtés volt, szinte áttetsző. Arra az aranyszemű fátyolkára hasonlított, aki az ablakpárkány sarkában rekedt. Aranyhártya-szárnya és pisztáciazöld kis teste rezgett, és hosszú csápjaival addig vívott az ablaküveggel, amíg Gerta ki nem engedte a meleg júliusi éjszakába. Janinka törékeny volt, mint a hópihe. Vékony, alacsony lány, a melle, mint két kis domb, a lába pipaszár, egyenetlenül vágott, fátyolszerű, szőke haja a válla alá ért. Amikor Gertával először találkozott, hallgatott, és nem azért, mintha szégyenlős lett volna. A legtöbbször ilyen szótlan volt, bezárkózott egzotikus virágokkal, színes pillangókkal, különös állatokkal és tekergő indájú, addig nem látott arabeszkeket mintázó növényekkel teli belső világába. Lelkének külső peremét nyitotta meg Gerta és a többi gyerek előtt, de a legnagyobb bizalommal Kmenta tanár úr iránt volt, akit mindig elsőként hívott oda, hogy megtekinthesse a festményét, és bevehesse magát a molyhos és kerek szirmú virágokkal gazdagon borított dzsungelbe. Kmenta tanár urat mintha megérintette volna a sűrűn telefestett papírból áradó illat, hosszasan álldogált felette, és békével eltelve, átszellemült mosollyal sétálgatott a kép ösvényein. Aztán megsimogatta Janinka szőke haját, aki nagy kék szemmel és kérdő tekintettel csüngött rajta. Halkan megdicsérte a rajzot, Janinka lesütötte rövid, világos szempilláit és rámosolygott művére. Utána a többiek is megnézhették, mit sikerült a papírra varázsolnia. Gerta büszkén állt a háta mögött és ragyogott, mintha maga rajzolta volna, mintha Janinka kezemunkája az övé is lenne egyben. Sehr gut, mondta. A gyerekseregből utolsóként tért vissza az asztalához, hogy befejezze a virággal teli kancsót vagy a kéztanulmányt, ahogy éppen azon az órán feladatul kapták. Janinka rajza drágakőként ragyogott a többi rideg szénrajz között a fal mentén kihúzott madzagon, amelyre ruhacsipesszel függesztették fel őket. Egyetlen látó a vakok között, virágdzsungel a csonka emberi karok és az esetlen formájú, szögletes kancsók között. A jezsuita Jakobskirche falai mentén sétáltak hazafelé Janinkával a parkon keresztül, amely a Künstlerhaustól a Pressburger Strasseig, illetve az első házak mögött egészen a Blatná utcáig húzódott. Gerta beszélt, és a lépései ritmusára lóbálta horgolt szatyrát, amelyben az akvarellfestéke és az ecsetkészlet lapult, Janinka egy kissé lemaradva haladt mögötte. A háború előtt hosszú évekig egy irányba mentek hazafelé, aztán mindennek vége lett. Kmenta úr eltűnt az életükből, de anya azt mondta, hogy már úgyis vége lett volna, hiszen Gerta éppen középiskolás lett, és Kmenta úr már amúgy sem mesélhetett volna nekik híres művészekről, Michelangelóról vagy Rembrantról, és rajzfeladatokat sem adhatott nekik. Janinka még egy évig járhatott volna Kmenta tanár úrhoz, de az iskola titkárnője a telefonba röviden csak annyit közölt, hogy idén Kmenta úr rajzszakköre nem indul be, és később sem lesznek órái, más helyről, ahol Kmenta úr szakkört tartana, nem tudott. Gerta erre szomorúan letette a kagylót a postai nyilvános telefonfülkében. Janinka szeme könnyben úszott, csontos keze remegett. Aztán együtt ültek a parkban egy padon, kéz a kézben. Janinka lehajtott fejjel hallgatott, és sötétkék lakkcipőjét nézte vékony lábán, Gerta pedig az aranyló bokrokra szegezte tekintetét. 1939 vénasszonyok nyara volt. Kmenta úr és a rajzszakkör eltűnése, amelyre már a múlt évben feliratkoztak, talán előre jelezték anya titokzatos kijelentéseit, amelyeket mostanában oly gyakran lehetett hallani náluk. – Mostantól minden másképp lesz, és senki sem lesz olyan boldog, mint eddig ‒ mondta Gerta, és odafordult Janinkához. Janinka cipője sarkával ritmusosan rugdosta a pad lábát. Lehajtott fejjel bólintott, hogy érti, és tovább hallgatott. II. A háború hosszú volt. Észrevétlenül kezdődött, s mire Gerta felocsúdott, már életük minden rétegét behálózta. Kmenta úr szakkörének megszűnésével kezdődött, és fokozatosan elért hozzájuk is, az otthonukig, sőt, a konyhájukig, ahol apja nevetve olvasta fel nekik az újságból, hogy az Esplanade kávéházból egy meztelenre vetkőztetett zsidót úgy dobtak ki, hogy a lépcső alján a gerincét törte. Az anyja ekkor elsírta magát azon, hogy ilyen méltatlan módon érjen véget egy ember élete. Erre persze apja
The list of books you might like
