Table Of Content

JAMES LOVELOCK GAIA HALVÁNYULÓ ARCA Utolsó figyelmeztetés AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST A fordítás alapjául szolgáló kiadás: James Lovelock: The Vanishing Face of Gaia. A Final Warning London, Allen Lane (an imprint of Penguin Books), 2009 Fordította Barna László A fordítást az eredetivel egybevetette Láng László ISBN 978 963 05 8923 9 ISSN 2062-1477 Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akademiaikiado.hu Első magyar nyelvű kiadás: 2010 © Barna László, 2010 © Akadémiai Kiadó, 2010 Szeretett feleségemnek, Sandynek Tartalom Előszó Köszönetnyilvánítás 1. Utazás téren és időn át 2. A klíma előrejelzése 3. Következmények és túlélés 4. Energia- és élelmiszerforrások 5. Bolygómérnöki beavatkozás 6. A Gaia-elmélet története 7. Gaia különböző percepciói 8. Zöldek legyünk-e vagy sem 9. Egy következő világ felé Fogalomtár Ajánlott irodalom Előszó Kicsit több mint negyven évvel ezelőtt az Apollo 8 űrhajósai Hold körüli pályán keringve lefényképezték a Földet – a földi bioszféra képe éles kontrasztban áll a Hold steril felszínével, amelyen éppen akkor jelentek meg az emberi lábnyomok. Az Apolló felvételei ráébresztették a világot arra, hogy a „Föld-űrhajó” mennyire sérülékeny, hogy épségben való fenntartása ökológiai kötelességünk. Mindennek volt egy másik, szintén globális hatású lecsapódása is, méghozzá nem egy kép, hanem egy lebilincselően izgalmas, romantikus színezetű, új fogalom formájában. Ez a Gaia-gondolat, amelynek a lényege az, hogy a Föld bioszférája úgy viselkedik, mintha a bolygó egyetlen, hatalmas élő organizmus lenne. A Gaia-koncepciót korunk minden bizonnyal egyik legeredetibb és legnagyobb hatású tudósának, James Lovelocknak a lényeglátása alkotta meg. Véleménye szerint fajunk soha nem tapasztalt igénybevételnek teszi ki a bolygónkat, a klímaváltozás pedig egy végletesen elszegényedett ökológiájú, az ember számára alig élhető világhoz vezethet. Koncepciójának még ijesztőbb (és még több vitát kiváltó) aspektusa, hogy szerinte talán már magunk mögött is hagytuk azt a pontot, ahonnan még vissza lehetett volna fordulni. Bolygónk közel négy és fél milliárd éves. Ha valamiféle földönkívüliek a születése óta figyelemmel kísérnék a sorsát, vajon mit láthatnának? Az eltelt hosszú idő során a változások majdnem mindig folyamatosan, egyúttal azonban fokozatosan következtek be. A kontinensek vándoroltak, a jégtakaró vastagodott és vékonyodott, a globális hőmérséklet emelkedett és süllyedt, fajok alakultak ki, fejlődtek tovább és haltak ki. A földtörténet egy rövidke, egymilliomod résznyi, legutolsó szakaszában azonban – ami csupán néhány ezer évet tesz ki – a vegetáció összetétele sokkal gyorsabban kezdett változni, mint korábban bármikor. Ez jelezte a mezőgazdaság megjelenését. A változás üteme az emberiség lélekszámának növekedésével, a városi és ipari fejlődés kibontakozásával tovább gyorsult. A fosszilis energiahordozók felhasználása a széndioxid légköri előfordulásának abnormálisan gyors növekedését eredményezte, megváltozott az éghajlat, és a világ melegedni kezdett. Ha a bolygónkat figyelő földönkívüliek értenének az asztrofizikához, akkor magabiztosan megjósolhatnák, hogy amikor majd felragyog a Nap, és végül „vörös óriásként” ellobban, a bioszféránkra pusztulás vár. De vajon láthatták-e előre ezt a Föld élettartamának felénél hirtelen fellépő „lázat” – ezeket az emberi eredetű változásokat, amelyek látszólag eszeveszett sebességgel követik egymást? És vajon mit láthatnak majd képzeletbeli megfigyelőink a következő száz év során? Vajon a stabilitás időszaka követi-e a rohamokat? És ha igen, akkor vajon Földünk bekövetkező stabil állapotában továbbra is alkalmas marad-e az emberi életre? Vagy nem szándékolt beavatkozásaink bolygónkat már visszafordíthatatlanul átbillentették egy új és sokkal forróbb klímaállapotba? Ha így van, akkor a most élő állat- és növényfajokból mennyi lesz képes fennmaradni? Ezek a kérdések – a klímaváltozás és a biodiverzitás eltűnése – a nemzetközi érdeklődés középpontjába kerültek. James Lovelock sokat tesz azért, hogy ott is maradjanak. Sok tudós néz fel tisztelettel rá – köztük jómagam is. Individualista életpályája üdítő ellenpontja annak a specializált, kváziipari stílusnak, amiben a legtöbb kutatás zajlik. A hatvanas években egy olyan érzékeny műszert tervezett a légköri szennyezés legapróbb nyomainak kimutatására, hogy eredményei sok kollégánk számára hihetetlenek voltak. Nem lekötelezettje egyetlen intézménynek sem. Szabadon lépi át a tudományágak határait, amelyek általában keretek közé szorítják az „intézményi” gondolkodókat. James Lovelock elméjének és egyéniségének fénye ragyogja be ennek a fontos és olvasmányos könyvnek az oldalait. Világosan, sőt szórakoztatóan fogalmaz, számos találó analógiára támaszkodva. Egyúttal szenvedélyesen érvel, gondolatait egy kiemelkedő életpálya alapozza meg. Amellett, hogy kitűnő tudós, ékesszólóan buzdít a cselekvésre is. Sokan még mindig reménykedünk abban, hogy civilizációnk zökkenőmentesen léphet át egy alacsonyabb szénszennyezettségű, kisebb népességű világba – minden trauma és katasztrófa nélkül. Ez a pozitív végkifejlet viszont elszánt és azonnali cselekvést követel a kormányoktól. A gyors cselekvés feltétele azonban, hogy a folyamatos meggyőző kampányok képesek legyenek átalakítani a közgondolkodást és az életstílust. A „tiszta energia” előállításának olyan prioritást kell kapnia az egész világon, mint amilyennel a hatvanas években az amerikai kormány kezelte az Apolló-programot. Nekünk, tudósoknak abban kellene versenyre kelnünk egymással, hogy utolérjük James Lovelock találékonyságának szintjét; az ő elkötelezettségének és másokkal való törődésének pedig ösztönzésül kell szolgálnia minden polgár számára. Nem túlzás azt állítani, hogy civilizációnk hosszú távú jövője azon áll vagy bukik, hogy az ebben az izgalmas könyvben felhangzó utolsó figyelmeztetés mennyire széles körben talál meghallgatásra. Martin Rees Trinity College, Cambridge 2009. január Köszönetnyilvánítás Őszintén hálás vagyok Richard Bettsnek, John Graynek, Armand Neukermansnak, Sir Crispin Tickellnek, Brian Foulgernek, Gari Owennek, Tim Donaldsonnak és Elaine Steelnek, akik elolvasták ezt a könyvet, és hasznos megjegyzéseket fűztek hozzá, valamint Chris Rapley-nek, Stephan Hardingnak, Peter Lissnek, Andrew Watsonnak, Tim Lentonnak, és Dave Wilkinsonnak értékes tanácsaikért. Köszönettel tartozom a GAIA alapítványnak (regisztrációs szám: 327903) az íráshoz nyújtott támogatásért. 1. Utazás téren és időn át A jelképek nagyon fontosak a számunkra: a kereszt, a handzsár és a sarló-kalapács összességében két évezred óta határozza meg az életünket és a történelmünket. Vannak, akik számára a legmélyebb jelentésű jelkép a kék-fehér Föld látványa, úgy, ahogyan az az űrből az űrhajósok szeme elé tárul. Ez a látvány jelenleg finom változásokon megy keresztül, ahogyan eltűnőben van a fehér jég, ahogyan a zöld erdők és mezők a sivatagi homok színét öltik magukra, és ahogyan az óceánok elvesztik kékes-zöldes árnyalatukat, és tisztább, uszodakék színt vesznek fel – mert maguk is sivataggá válnak. Ezért próbálok majd meg kilencvenévesen, az űrhajósok nyomában felszállni, hogy az űrből láthassam a Földet, mielőtt végleg eltűnik. Onnan akarok egy pillantást vetni a Földre, amellyel egész életemben együtt éltem. Ez a feltett szándékom, még ha nagyrabecsült orvosom, Douglas Chamberlain óva is int ettől a túlzott kockázat miatt. Belevágok a figyelmeztetések ellenére, mert újra át akarom élni a megrendült felismerésnek azt a pillanatát, amelyet negyvennégy évvel ezelőtt az akkor az űrkutatás központjának számító Jet Propulsion Laboratoryban, Kaliforniában éreztem: bolygónkat lelki szemeimmel ekkor láttam először olyasvalaminek, ami talán egyedülálló a világegyetemben – élő entitásnak. Azóta érzem, hogy a Föld megnevezés egyszerűen nem elég, hogy leírja azt az élő bolygót, amelyet benépesítünk, aminek részei vagyunk. Hálás vagyok az író William Goldingnak azért a javaslatáért, hogy bolygónkra jobban illik a