Érik a vihar I. PDF
Preview Érik a vihar I.
MOLDOVA GYÖRGY ÉRIK A VIHAR RIPORT MISKOLCRÓL Elsı kötet URBIS KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2009 © Moldova György, 2009 A táblaborító NAGY PÉTER munkája A kötetben megjelent képeket GYURIS GÁBOR fotóiból válogattuk Néhány töredékes idézet a közelmúltból és napjainkból: „-Borsod-Abaúj-Zemplén megye földrajzilag sokszínő, ám gazdaságilag elmaradott térség. Az ország területének GDP-mutatóit vizsgálva megállapítható, hogy egy fı tekintetében 936 ezer forintot, a magyar átlag 64,2 százalékát teszi ki, mellyel a megyék sorrendjében az utolsó elıtti helyet foglalja el." „-Miskolc kiemelt helyet tölt be a megye gazdaságában. Ma is nagy jelentıségő város, hiszen az ország harmadik legnagyobb lélekszámú települése, állandó lakosainak száma 179 ezer fı [most, 2009 közepére már a 170 ezret sem éri el. - M. Gy.]." „-Évek óta tart már a létbizonytalanság. Miskolc szegény város, a budapesti Váci úton több beruházás valósult meg, mint Borsod-Abaúj-Zemplén megye székhelyén." „-A rendszerváltás minden magyar nagyváros közül Miskolcnak ártott a legtöbbet." „-A statisztikai adatok szerint egy miskolci ember 1,5-2 évvel rövidebb ideig él, és betegebb, mint az ország más területén élı lakosok." „-Aki úgy nı föl, hogy üldözik, annak a számára nincs különbség a törvényen belüli és kívüli között..." Kriminológiai közhely, hogy a rosszul szocializálódó egyén nagyobb eséllyel válik bőnözıvé. „-Iszonyú nagy az őr aközött, ami van, és amit szeretnénk. Indulattal nem lehet betömködni." BEVEZETÉS 2008 júliusában Miskolc város önkormányzatának néhány vezetıje - köztük Káli Sándor polgármester és dr. Mokrai Mihály alpolgármester arra kért fel, hogy írjak egy könyvet a városukról. Kevés ajánlat lephetett volna meg ennél jobban. Csak néhány korábbi riportvállalkozásom egy-egy fejezete főzött a borsodi megyeszékhelyhez, foglalkoztam többek között a környékbeli környezetvédelem gondjaival, rendıri állományának tevékenységével, a helyi büntetés-végrehajtás állapotával, tartottam néhány tucat író-olvasó találkozót, de az utóbbi években csak alkalomszerően látogattam le, kapcsolataim meglazultak. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy ezt a tervezett könyvet esetleg politikai célok szolgálatában kívánják felhasználni - vészesen közeledtek a 2010-es országgyőlési választások. Beláttam azonban, hogy túlbecsülném magam, ha komolyabb jelentıséget tulajdonítanék a saját szerepemnek ebben a kampányban; ha valaki leemeli a polcáról az egyik könyvemet, még nem jelenti azt, hogy növekszik rokonszenve a baloldal iránt. Úgy gondoltam helyesnek, ha a helyszínen tisztázzuk a valódi okot. Mind Káli, mind Mokrai az MSZP-hez tartozik, ezért szükségesnek találtam közölni velük, hogy politikai meggyızıdés tekintetében távol állok tılük - igaz, a jobboldaltól még mélyebb szakadék választ el -, választási gyızelmüket sem segíteni, sem akadályozni nem kívánom. Káli ingatta a fejét: - Mi nem is kérjük ezt magától, azt ír, amit akar. İszintén szólva mindmáig nem sikerült megfejtenem az ajánlat indítékait, legföljebb olyan feltételezések fordultak meg a fejemben, hogy Miskolc épp akkoriban vesztette el azt a csatát, melyet Péccsel vívott az „Európa- Kulturális Fıvárosa" címért, és egy bemutatkozást szolgáló könyvvel is megpróbálja helyreállítani megtépázott tekintélyét. - Tehát, tegyük fel, elvállalom, van valamilyen elképzelésük, hogy kellene csinálnom? Lejövök Budapestrıl, kiszállok a vonatból a Tiszai pályaudvaron, és akkor szólítsam meg a 160-170 ezer miskolci lakost, meséltessem el velük az életüket, kérjem meg ıket, hogy fejtsék ki a véleményüket a város jelenérıl- jövıjérıl, vonjanak le átfogó következtetéseket ezzel kapcsolatban, vagy járjak végig találomra néhány lakótelepet, középületet, és ott vizsgálódjak? Vagy vázoljak fel lírai képet Miskolcról és a lakosairól - inkább a líra, mint a riportírás jegyében? Mire gondolnak? A polgármester megismételte, hogy semmiben sem kívánnak befolyásolni vagy korlátozni, tetszésem szerint választhatom meg a könyv témáját, stílusát, terjedelmét, ık csak annyit kívánnak, hogy az írás a következı évben, vagyis 2009-ben szülessen meg és kerüljön a könyvesboltok polcaira. Hátam mögött ötvenéves írói rutinnal felmértem, hogy ennyi idı alatt gyakorlatilag lehetetlen megoldani ezt a feladatot, még talán a duplája is kevés volna, továbbra is megpróbáltam kitérni elıle. - De hát miért rám, egy kívülállóra gondolnak?! A logika azt diktálja, hogy sokkal alkalmasabb volna egy helyi író, újságíró, netán a kitőnı kultúrtörténész, Dobrossy István, aki szinte minden miskolci utcát, házat, a várossal kapcsolatos eseményt ismer, és hiteles könyvek tucatjai kerültek ki a tolla alól. Okvetlenül magamra vonnám a helyi sajtó haragját-dühét, hiszen méltán éreznék úgy, hogy ez a feladat - és nem mellesleg a vele járó honorárium - ıt illeti és nem egy magamfajta idegent. És én csak azt írom le, amit valóban láttam, terveket nem fogadok el valóságnak. Káli mosolyogva ingatta a fejét, és továbbra sem részletezte döntésük okait: - Csak annyit mondhatok: szeretnénk, ha megírná ezt a könyvet. Elgondolkodtam. Hetvenötödik évemben járván hiúság, mővészi becsvágy nem főtött; ha az eddig megjelent nyolcvan-egynéhány könyvem kevés volt ahhoz, hogy a nevem, ha mégoly szerény formában is, de fennmaradjon, ezt egy miskolci riportkönyv már nem pótolhatja ki. Egyetlen ok tartott vissza attól, hogy azonnal nemet mondjak: idılegesen kifogytam írói anyagomból, elvégeztem minden feladatot, melyet korábban elterveztem, csak egy terjedelmesebb munka várt még rám, önéletrajzi könyvsorozatom, „Az utolsó töltény" befejezı, tizedik kötete. Többször is nekiláttam már, de nem voltam elégedett a kísérleteimmel. Rosszkedvemben olvasgattam, hosszú telefonbeszélgetéseket folytattam, napközben próbáltam behozni évek során felgyülemlett alvásadósságomat. Beláttam, hogy ennél a passzív veszteglésnél még egy tisztességes félsiker - esetleg teljes bukás - is többet ér, végül is hagytam rábeszélni magam a Miskolcról írandó könyvre. (Inkább csak érzelmileg játszott közre, hogy sok-sok évvel korábban milyen illúziók főzıdtek Miskolc nevéhez és egész Borsod megyéhez. Az ország azt képzelte, hogy itt épül fel majd a „magyar Ruhr-vidék", amely kiemel majd minket a háború elıtti félfeudális-félkapitalista elmaradottságból. Úgy gondoltuk: mindennel rendelkezünk egy hatalmas ipari bázis létesítéséhez: bányákkal, kohókkal, nagyüzemekkel, nyersanyagokkal, a szükséges vízzel, és mindenben számíthatunk a „testvéri szocialista országok" segítségére is. Aztán illúzióink szétfoszlottak az évek folyamán, Borsod az ország egyik legszegényebb vidékévé vált, de mint mondani szokás: minden elvesztett hit gyökerei benne maradnak a szívben - így élt bennem - mélyen lefojtva Miskolc emléke.) A megállapodásnál a szokásos feltételeket támasztottam, egy meleg vízzel ellátott szállást igényeltem, egy színes televíziót, egy tájékozott kísérıt és az idegenben való drágább megélhetést, családom fenntartását biztosító ösztöndíjat. A város vezetése mindegyik kérésemet teljesítette; kaptam egy 33 négyzetméteres lakást a fıutcán - a munka egyéves idıtartamára. Sietve hozták rendbe, mikor elsı ízben nyitottam be az ajtón, a levegıben még érzıdött a frissen felkent festék és parkettaragasztó szaga, a televízió azonban valóban mőködött és a zuhanyrózsából is folyt a meleg víz. Virágvázával, dísztárgyakkal meg sem kíséreltem otthonosabbá tenni a környezetet, továbbra sem felejtettem el, hogy nem üdülni jöttem ide. Kísérımül egy koros - bár nálam jóval fiatalabb -, már nyugdíjas egykori szakszervezeti vezetıt adtak mellém, név szerint Básti Jánost. Utólag is be kell látnom, hogy nélküle aligha tudtam volna megoldani vállalt feladatomat. Básti mindent és mindenkit ismert a városban, a köz- és szakmai élet minden területén megbízható kapcsolatokkal és ismeretekkel rendelkezett, gyorsan és sikeresen hozta össze az általam szükségesnek vélt interjúkat, üzem- és intézménylátogatásokat, ellátott megfelelı írásbeli anyagokkal. Tízéves, lehasznált Ford autójával sok ezer kilométert fuvarozott a célba vett helyszínekre. Több mint nyolc hónapot töltöttem Miskolcon. Átlagban öt napig tartózkodtam ott, csak a hétvégeken utaztam haza Budapestre. Legalább vasárnaponként együtt akartam ebédelni a családommal, és el kellett intéznem a felgyülemlett hivatalos ügyeimet is. Vasárnap esténként nyomott hangulatban kapaszkodtam fel az intercity vonatra, amely visszavitt Miskolcra. Lassan beleszoktam ebbe a rendbe, új ismeretségeket szereztem, sok ember jóindulatú közremőködése segített az elırejutásban. Fizikailag leromlottam - nem jutott idım a megszokott reggeli egyórás tornára, kóros álmatlanság hatalmasodott el rajtam, éjjel fél kettı tájban felébredtem, és nem tudtam újra elaludni. Jobb híján leültem az asztalomhoz, és írtam vagy a jegyzeteimet rendezgettem. Mégis élt bennem a remény, hogy mégiscsak sikerül megbirkóznom a kezdetben megoldhatatlannak látszó feladattal; elrajtoltam, és most már végigfutom a távot, atlétáknak nem illik összeesni a célba érés elıtt. Mint az olvasó tapasztalhatja, végül is megszületett a könyv. Nem képzelem, hogy a rendelkezésemre álló rövid egy év alatt sikerült átfogó képet kapnom és adnom Miskolcról - az alapító Miskóc nemzetség históriájától az egyetemig, a szénbányászattól a nano-technológiáig. A szőken szabott keretbe bele kellett férni az anyaggyőjtés mellett a megfogalmazásnak, a gépírónı küszködésének sokszor olvashatatlan szövegemmel, a nyomdai munkálatoknak, a kereskedelmi terjesztés szervezésének és így tovább. Ilyen szoros korlátok közé kényszerülve eleve tudomásul kellett vennem, hogy számos tárgyi tévedés: hibás adat, név vagy szám is belecsúszik az anyagba. Nem futotta az idıbıl, hogy hetekre beüljek a könyvtárba, vagy több szakértıvel is átnézessem és korrigáltassam a szöveget. Annyit azonban nyugodt lelkiismerettel elmondhatok, hogy mindig az általam elérhetı hitelességre törekedtem, egyetlen sort sem írtam le politikai érdekek szolgálatában, sem az önmutogatás szándéka, sem a külön pénzkereset reménye nem vezérelt. „Feci omnia quod potui faciant meliora potentes" - mondja a latin -, megtettem mindent, ami tılem telhetı volt, tegyenek többet, akik arra képesek. İszintén remélem, hogy hamarosan jön majd egy jobb képességekkel rendelkezı krónikás, aki összefoglaló, az én szerény észleleteimnél hitelesebb, átfogóbb képet nyújt majd Miskolcról. (Lehet, hogy inkább már az utószó fogalomkörébe tartozna, de kell tennem egy megjegyzést. 2008 nyarától, mikor is Miskolcra érkeztem, a felhık már gyülekeztek a város fölött; a gazdasági helyzet rosszabbodott, a munkanélküliség fokozódott, a gyárak sorra álltak le vagy legalábbis csökkent a teljesítményük. Elképzelhetetlennek tőnt azonban, hogy a város fıterén fasiszta gárdisták vonulnak majd végig, sokezres tömeg ırjöngı ünneplésétıl kísérve - végül ez is bekövetkezett.. Munkám jelentıs részén akkor már túl jártam és a számomra kijelölt idıtartamon belül már nem állt módomban újrakezdeni és kiigazítani az adatokat. A pontatlanságoknak ez a része engem terhel, bár ez nem mentség, legföljebb magyarázat.) ÉPÍTÉSZEK Kezdjük az „alapító atyákkal", az építészekkel. Plesz Antal, a híres miskolci építésziskola megalapítója és mestere már elmúlt nyolcvanéves, Borsodból rég felköltözött Óbudára. Nehézkesen csoszog a szobájában, de az emlékezetét, hivatástudatát nem kezdte ki az idı. Most valahonnan a Hegyaljáról bort küldtek neki, kibontja az üveget, és tölt a poharakba: - Egészségedre! - Egészségedre! Frissnek látszol. Mi tartja egyben a gondolkodásodat? - kérdezem. - Tudom én?! Talán az, hogy a kérdezés jogát soha nem engedtem ki a kezembıl. Pedig sokszor megpróbálták kicsavarni. - Hol kezdted a pályát? - Tizenkilenc éves koromban még építész technikusként lementem Komlóra, 390 forintos havi fizetésért. Kifogtam egy nagyképő fınököt, akinek hiába javasoltam bármit is, mindig elutasította: a kolléga nem ismeri az ábrázoló geometriát! Neki pedig a bányáról nem volt fogalma, a tervei nyomán egymást érték a halálos balesetek. Jobbnak láttam elmenekülni, mielıtt még Vas Zoltán, a kormánybiztos engem is börtönbe küldött volna. Feljöttem Budapestre, beálltam egy épület felújításokat végzı céghez. Egybıl egy önálló részleget kaptam 1050 forintos fizetéssel, az általam aláírt sekkeket 25 ezer forintig elfogadták, 100 ember és 80 teherautó tartozott a kezem alá. Nem szerettem volna az életem végéig hivatalnok maradni, elhatároztam, hogy igazi építész leszek. Emlékszem, akkor adták ki két kötetben „A magyar építészet történetét", az ÁVH-nak valami nem tetszett benne, másnap jöttek, összeszedték és vitték a zúzdába. Tizennégy példányt ki tudtam menteni belıle - egyet megtartottam magamnak, azt forgattam egész nap. Ahogy olvastam a régiekrıl, úgy erısödött bennem a szándék. Sikerült átkerülnöm az Ipartervbe, ez volt az egyetlen olyan tervezıvállalat, melyet az államvédelem hagyott dolgozni. A könyvtárak kizárólag szovjet könyveket, folyóiratokat kaptak, csak a Központi Bizottság tagjai juthattak hozzá nyugati anyagokhoz, én elintéztem, hogy mi is elolvashassuk ıket. - Miért tőrték el nektek? - Azért, mert a mi munkánkra szükség volt. A KÖZTI vagy a LAKÓTERV munkájába beleszólhattak: ha a lakásokat selejtesen, félig készen adták át, ez legföljebb a benne lakókat érdekelte, ık pedig oldják meg a bajaikat úgy, ahogy tudják. De akkoriban, a harmadik világháború kitörésének árnyékában az ipar építésével nem lehetett viccelni, üzembe kellett állítani a gyárakat. Az Iparterv valóságos eldorádónak számított, itt győltek össze a korszak legnagyobb nevei: egy Lauber László, egy Nyíri és a többiek. İk nemcsak a szakmát ismerték, de a neveléshez is értettek. Tudták, hogy dogmákat, ideológiát nem szabad tanítani, ki kell csalogatni a fiatalokból az érdeklıdést. Azt egyetlen tehetséges ember sem fogadja el, hogy hamarabb kapja meg a feleletet, mint ahogy a kérdés elhangzott volna. Bigott vallásos vagy bigott kommunista nem ismeri el az egyetlen lehetséges munkakapcsolatot: a mellérendeltséget, csak az alárendeltségben hisz. Iriggyé kell tenni a tanítványokat, lépjenek túl rajtunk. Onnan az Ipartervtıl jelentkeztem a Mőegyetemre, a diploma megszerzése után elvégeztem a mesteriskolát is. Késıbb tanítottam is itt: 120 jelentkezıbıl 20-at vettek fel, ebbıl 6 az én „cuvakszom" maradt. Pedig nem tutujgattam ıket. Kitartottam az elveim mellett: más a felfedezés és más a kitalálás; megteremtek- e valami újat, vagy alkalmazok valamit, ami már régrıl ismerıs. A munka, az beszél egyedül; ha valaki letesz valamilyen alkotást az asztalra, többet tudok meg róla, mintha a mellszobrát rakná oda. Plesz felhajtja a borát, újra tölt a pohárba, aztán várakozóan rám néz: - De hát te biztos nem azért másztál fel ide a negyedik emeletre, hogy egy öregember fantazmagóriáit hallgasd. Kérdezz, amit akarsz. - Mérnökként hol kezdted a gyakorlati munkát? Miért nem maradtál inkább az egyetemen? - Túl népszerőnek találtak az egyetemisták között, meguntam a folytonos egzecíroztatást, áthelyeztettem magam Zalaegerszegre, majd néhány hónap után ide menekültem Miskolcra, az Északtervhez. Miskolc akkoriban sötét városnak számított, de megvoltak a maga elınyei is, például kitőnı szakmunkásgárdát neveltek. Tudták, hogy a csata megnyeréséhez nem elég a tábornok, aki lebombáztatja az ellenséges területet, gyalogságra is szükség van, amely elfoglalja. Hirtelen eszembe jut a kérdés, melyet már sokszor feltettem, de sohasem kaptam rá meggyızı választ: - Tudom, hogy szükség volt a panelházak építésére, mert az országban sok százezer embert kellett lakáshoz juttatni. Egy panel építése mennyivel került többe, mintha téglából készült volna? - A könyvek általában 1,8-as szorzót említenek, de itt, Miskolcon, néhol háromszoros faktorral is számolhatunk - és állandó veszélynek tették ki a panelben lakókat. Semmi sem sikerült; a mérnökök szaktudása addig terjedt, hogy a sablonokat álló helyzetben használták és nem fekvıben. Az avasi lakótelepet egy Kálvária helyére telepítették, nem törıdtek a tízemeletes házak helyének megfelelı kijelölésével. Minden funkcionárius megváltónak érezte magát. A lakótelepet a hegy lábához kellett volna rakni, de Bodnár feltétette a gerincre. Megtehette: ı volt a megyei párttitkár. Azt mondta, hogy „ha jövök haza Budapestrıl, én már Nyékládházáról látni akarom az én lakótelepemet!" - De egyáltalán kinek jutott eszébe, hogy ilyen típusú lakótelepet építsen? Lehetetlen, hogy más módon nem lehetett volna megoldani. - Egy nagy cvikli rejtızött a háttérben. Az történt, hogy a Szovjetunió vásárolt a franciáktól két Camus rendszerő házgyárat, mellyel 80 ezer lakást akartak felhúzni. Elıször Moszkvában próbálták ki, itt nem vált be, akkor átszállították Leningrádba, ott is csıdöt mondott. Közben persze a malmok ıröltek tovább, lekoppintották a Camus szerkezetét, nekiálltak sorozatban gyártani, csak akkor álltak le vele, mikor már 14 példány elkészült belıle. Mit csináltak? Ami a legegyszerőbb: eladták nekünk. Nálunk aztán nyomták orrvérzésig, ahelyett hogy azt a törekvést támogatták volna, hogy a lakásra szorulók a napi munka után, helyi anyagokból, a saját ízlésük szerint építsék fel ezt az új Miskolcot. (Plesz akkori tevékenységére így emlékszik vissza tanítványa, Bodonyi Csaba: „- Gyakran éttermi szalvétákra skiccelte fel koncepcionális ötleteit, majd utána csodálhattuk, ahogyan ezt tőhegyes fekete és színes grafitceruzákkal hajszálpontosan felszerkesztette, és gyönyörő, fegyelmezett, szabadkézi építészírással feliratozta. Rajzai kiállításképek voltak, nem láttunk ilyet sem az egyetemen, sem a tervezıirodában. Újszerően hatott ránk a pályázatot nyerı OTP (késıbb Juno Szálló) terve, melynek hotelszárnya nagyvonalú hídszerkezetre épülve emelkedett ki a tapolcai völgyet megülı ködszint fölé. Az épület az akkori modern építészet kiváló példája volt, alaprajzi szerkesztésében és tömegének eloszlásában a Le Corbusier-féle aranymetszés arányrendszerét követte. Plesz szuverén egyéniség, aki nem tudott beilleszkedni a tervgyárként mőködı 600 fıs nagyvállalat formális rendjébe. Számára nem volt „munkaidı", csak munka és idı, sem „munkafegyelem", csak munka és fegyelem. Számos átfogó városépítészeti javaslattal állt elı, de közben más terveket is alkotott, fıleg pályázatokra jelentkezve: az amszterdami városházára, a német motelhálózatra, Bécs déli városrészére, a miskolci Tiszai pályaudvarra és így tovább." Másik, már országos hírő tanítványa, Bán Ferenc így jellemzi: „Összetartozás, kapcsolat, a gyengék szükségleteinek védelme - ezek voltak a nevelési célkitőzései. Számolatlanul szétosztani azt is, ami nincs, a hálálko- dót pedig elzavarni. Megalkuvásra, gyengeségre nem ismert mentséget. Elbukni vagy nyerni egyre megy, de mindezt csak elegánsan lehet. Ez volt nála a kapcsolati etalon, amihez tartotta magát, és amit az átmenetileg hozzá tartozóktól is elvárt.") Az öregember egy új üveg bort hoz, most tőnik fel, hogy húzza a lábát - egy régi motorbaleset maradványaként. - Szóval én nem vállaltam el a miskolci házgyár építését. Tudnod kell, hogy a tízemeletes házak alá egy „hidat" kell tenni, ez védi meg a szél és a víz agressziójától, olyan egyszerő, mint a faék, építész ilyet nem vállal fel. A lakótelep kivitelezésébıl persze kivettem a részemet. - Milyen nyomást bírtak ki ezek az elsı tízemeletesek? - kérdezem, bár érzem, hogy a megfogalmazás nem túl szakszerő. - Egy centiméteres ingadozást, ha ezt a határt túllépték, eltorzulhatott az egész épület. Csak úgy összehasonlításul megemlítem: a téglaépületek négy centit is elviselnek. Az épületen belül egy négyzetméternek 300 kilós terhelést kellett tartania. Ugyanakkor a beton önmagában nem biztosította a beköltözı családok megfelelı életfeltételeit, komfortérzését, kívülrıl-belülrıl szilikátanyagokkal kellett lefedni. - Te nem tettél változtatási javaslatokat? - Dehogynem. Az Avas gerincére épített lakótelep helyett a városon kívül, a Miskolc-Mályi közötti részt ajánlottam, ötvenezer embert lehetett volna elhelyezni ott - élhetı körülmények között. A toronyházak helyett kétszintes lakásokból összeálló, függıkertes magánházakat terveztem, iparszerően elıállítható vályogházak tervét vetettem fel. Persze kapásból elutasították minden ötletemet. - A munkával párhuzamosan tovább tanítottál? - Igen, bár a tanítás külön mesterség, minden fiatal egy-egy esélyt jelent, melyet neked, a tanárnak kell megvalósítanod. Egy kis fa vékony gyökere megerısödik és áttöri az ıt eltakaró betont. Ha valami mozog benned, a tanárban, akkor tovább kell mozdulnia a hallgatóidban is. Nincs helye azonban semmi sablonnak, a gondolataidat fazonírozni kell; ha a diák ásít vagy kimegy a terembıl, amíg beszélsz, akkor vesztettél, mert nem tudtad átadni neki a gondolataidat. Nemcsak tudást, de szemléletet is kell nyújtanod neki. Nincs fogalma a világról, abban él, amibe bele kényszerítették. És nem oldhatsz meg mindent egy képpel, mert a kép elhanyagolja a részleteket, a felfogásához nincs szükség az agyunkra. Munka, játék, teremtés, alkotás - ebbıl kell összeállni egy folyamat elsajátításának. A buta ember is szereti a szépet, de a jót kell szeretnie. Mert a jóból hamarabb lehet szép, mint a szépbıl jó. Szép a hülyeség is lehet, sıt a törekvés a túlzott szépségre akár kártékonnyá is válhat. Ezért nagy felelısség a tanítás és a tanulás is - minden fiatalember egy-egy kitöltetlen váltó, melyre hatalmas összegeket lehet felírni, de el is lehet tépni. Már beszéltem neked az alkalmazó típusú emberrıl, aki azonnal átvesz egy gondolatot, konzerválja a rítust. Az illetı jó lehet papnak, párttitkárnak, mert belepasszol abba a keretbe, amit a világ kiszab neki, eszébe sem jut, hogy senkit sem lehet felmenteni a szakmai fejlıdésbe való kontinuális részvétel alól. A gondolkodó embereket viszont unják fent, mert nincs kiállhatatlanabb dolog, mint ha valaki okosabb nálunk. Mindig készen kell állnunk a változásra, azért nem szerettem írni sem, mert ha öt perc múlva elolvastam a saját feljegyzéseimet, már rájöttem, hogy nem igazak. - Egyszóval nem tudtál kitérni a tanítás kényszere alól? - Nem, én is úgy nıttem fel, hogy mesterek ölében ültem, Dávid Károly például magának Le Corbuisier-nek volt a tanítványa. Magyarországon mindig is rengeteg tehetség dolgozott az építészirodákban, a kiemelkedéshez nekik elég volt, ha hallották, hogy mirıl beszélnek az öregek, milyen megoldásokon gondolkodnak. Aztán harmincéves korukra minden eldıl: többet tudnak-e, mint amennyit tanultak, a terveikbıl ki lehet következtetni, hogy él-e bennük az áldozatkészség, vagy csak a pénz és a csillogás vágya hajtja ıket. Meg tudják-e különböztetni a szart attól a kerítéstıl, amelynek a tövében fekszik. Megértik- e, hogy az építészet nem maga a ház, az csak olyan, mint a pont a mondat végén. Nekünk azzal kell számolnunk, ami meghatározott: a talajjal, a vízzel, az anyaggal, az utakkal, a napsugarak szögével. Mindent meg kell figyelnünk és az értékén kell kezelnünk. Mert például, ha utakat létesítünk, elıfordulhat, hogy valaki egy helytelen irányt jelöl ki, néha maga sem tudja, miért, a butaságnak is megvan a maga ösztönössége. Ilyenkor ki kell állnunk vele szemben. A bor a vége felé jár - mintegy jelezve az idı múlását -, illik elköszönni az öreg építésztıl. Búcsúzóban még megkérdezem: - Miért nem foglaltad össze egy könyvben a tapasztalataidat? - A németek kértek, hogy írjam meg, kaptam volna rá ösztöndíjat is, de az illetékesek nem adtak útlevelet; itthon meg mindig elvitte az idımet egy más munka. Plesz átnyújt egy sokszorosított lapot, amelyre egyik tanítványa jegyezte fel azokat a mondásokat, melyeket még a mesteriskolában hallott tıle. Íme néhány közülük: „1. Az építés emberépítéssel kezdıdik, az autonóm emberével. 2. A mestertıl viselkedés és szakma egyaránt tanulható kell hogy legyen. 3. A mestert a tanítványai választják és becsülik. Az önjelölés és a közönségsiker nem emel mesterré. 4. Az a tanítvány válik mesterré, aki többet és jobbat ad tovább. 5. A mőhelyben a meggyızés eszköze a belátó értelemre való apellálás..." A már említett tanítvány, Bodonyi Csaba Plesz baráti beszélgetéseken elhangzott mondataiból is kiragad néhányat. „ ...A mőalkotás az ember sajátos logikájából fakadó élmény, nem eszközfüggı, ugyanakkor szellemi szabadságot sugároz. Az epigon mindig szolga marad. - A remekmő leválik az alkotójáról, a fércmő a nyakán marad. - Ihletett szakmagyakorlás során a mesterember, a mővész a kézmővesség eredetét, a rítust és a tragikus mozzanatokat firtatja-kutatja. - Az önjelölt mővészben dúl a bosszús-gıgös dölyfösség, mert a szellemébıl hiányzik az attikai só, a humor. - Nem vagyunk egyformák. A mővelt ember többet tanult, mint amennyit tud, az okos annyit tud, amennyit tanult, a kreatív, akivel a legtöbb baja van a világnak, többet tud, mint amennyit tanult. - Csak a fegyelmezett fantázia hordozója jogosult a közösség képviseletére. - A közösségi ember „tartását" cselekvı ritmusa, arányai és a lelkébıl fakadó dallamának varázsa emeli éthosszá. - Éthosz nélkül nincs kultúra, kultúra nélkül nincs boldogság. - Három szemléleti örökség birtokában reményteljes az ember élete. Diogenész szerint, ha megtanuljuk azt, hogy mennyi az elég; dosztojevszkiji tanulság számomra: a csoda, a titok és a tisztelet, a dolgok tisztelete; apámtól, aki építımester volt Sásdon, azt tanultam meg, hogy a valamirevaló ember mindig magányos. - Az önfeledt ifjú kíváncsi, örül, ha kap valamit. Aktív korában az ember a létért való küzdelemben fel akarja falni a világot, hajlott korában boldog, ha adhat, és kevéssel beéri. - A jó pedagógus szeretve tanít; kavicsért hajol le, és csillagot emel föl. Plesz hunyorogva mosolyog. - Én is így éltem és dolgoztam lent. Miskolc nem volt, hanem Plesz! Plesz nem tekinti tanítványának Puskás Pétert, Miskolc Ybl Miklós-díjjal kitüntetett építészmérnökét, és amennyire kiveszem, Puskást sem főzik erısebb kötelékek a mesterhez. A két nemzedék stílusában is eltér egymástól, Plesz egyszerő negyedik emeleti szobája nem mérkızhet Puskás nehéz bútorokkal, dísztárgyakkal, diplomákkal telezsúfolt stúdiójával. Láthatólag igyekszik rövidre fogni az interjút, én sem vesztegetem az idıt mellékes témákkal, egybıl a miskolci városképre terelem a szót. - Ma már látszik - mondja a mérnök -, hogy mekkora kár volt a szocializmus idején a négyszeresére növelni a város lakosságát. Minden reggel 60 ezer ember csorgott le az agglomerációból a gyárakba, és hazafelé tartva este ugyanígy. Aztán tízezer számra be is költöztek a városba, egymás után jöttek létre a lakótelepek. - Ha annak idején magára bízzák, talált volna jobb megoldást? - Valószínőleg nem, tudom, hogy a világon sokfelé megvalósítottak ilyen panelprogramot. Miskolcon azonban különösen rosszul sikerült: öt-hat emeletnél magasabb házakat máshol ritkán húztak fel hegyek között. Ezekben a mesterségesen létrehozott feltételek között kellett aztán elhelyezni nemcsak a városi körülményekhez szokott szakmunkásokat, de a többnyire falvakból beszorult paraszti sorsú segédmunkásokat is - lehetıleg tekintetbe véve a különbözı igényeket. Sikertelenül. Az 52 négyzetméteren a parasztember levegıt sem kapott, fogta a sámliját, és leült a ház elé, rossz idıben pedig a konyhában. A tervezésnél igyekeztek célszerően megoldani az egyes helyiségek kialakítását. Kiszámolták, hogy hány embernek kell építeni egy általános iskolát, még azt is lemérték, hogy egy háziasszonynak hány kilométert kell ide- oda megtenni a konyhában, ha ebédet fız. Csak azt nem kérdezték meg, milyen tetıt húzzanak a házakra, alagútzsalus rendszerrel dolgozzanak, vagy más technológiával; melyik adna jobb minıségő életteret. Mintha egy elképzelt leltárt használtak volna, és abból pipálták volna ki, hogy mi szükséges egy-egy városrészben. Óvoda, iskola, ilyen-olyan bolt lett, csak éppen piacokat, mozikat, templomokat és más hasonlókat nem építettek. Közösségi terek hiányában nem alakultak ki közösségek. (Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy magának Miskolc városának sincs egy megyeszékhelyhez méltó fıtere, ahol ünnepségeket, rendezvényeket lehetne tartani. Újabb tervek szerint az egyszer már kılapokkal lefedett Szinva-patakról próbálják eltávolítani a takarást, így akarnak megfelelı központot kialakítani.) - Persze annak idején nem is az volt a cél, hogy minél élénkebb közösségi életet alakítsanak ki. A munkás reggel elment és este hazajött, délelıtt tízkor vagy délután háromkor egy lélek sem sétált az utcákon. Az éttermeket - ha építettek ilyet egyáltalán - bezárták, ételszolgáltató kombinátokká alakították át ıket, hogy „megkönnyítsék a dolgozó nık második mőszakját". - A késıbbiekben megpróbálták lakhatóbbá tenni ezeket a épületeket? - Történtek kisebb-nagyobb kísérletek. Így például a nyílászárókat eredetileg fából készítették, késıbb fémkeretbe foglalták az ajtókat és ablakokat. Bizonyára jót akartak, de ez a változás csak azt eredményezte, hogy a pontosabb illeszkedés következtében megszőnt a lakás levegıjének mozgása: a szobák sarkaiban megtapadt a por, és a falak elpenészesedtek. Még a szekrények mögött is látszottak a foltok. Most sorra szigetelik be a panelházakat, valósággal bepakolják ıket, mint ahogy az áruházban a csomagokat szokták. A hıszigetelés kétélő fegyver, különösen akkor, ha a főtés egész rendszeréhez nem tudnak hozzányúlni, alig alkalmaznak egyéni fogyasztásmérıket. Biztos, hogy elıbb-utóbb megoldják valahogy. Egy dolgot azonban nem szabad elfelejteni: minden változás célja és eszköze az ember kell hogy legyen, ıt viszont nehezen lehet meggyızni. Nekem úgy tőnik, a hivatal nem is törekszik a célszerő befolyásolásra, nem gondolja végig a döntéseit. Az önkormányzat néhány éve hárommillió forintot fizetett ki szılıtelepítésre, most négymilliót ad, hogy kivágják a tıkéket. Ha szabad egy példát mondanom: Miskolc egyik testvérvárosa Valenciennes, ott egyértelmően zajlottak a dolgok. Ott is a kohászat számított a struktúrát meghatározó iparágnak, mikor felszámolták a kohókat, még a helyüket is felszántották, nehogy az embereknek nosztalgiájuk támadjon a múlt iránt. Itt, Miskolcon nehezebben megy az átállás, ezt néha magam is tapasztalom. - Sok épületet tervezett Miskolcon? - Sokat, de többet szerettem volna. Ebben a városban az igazi nagy munkákat nem a helybeliek kapják, például a Mővészetek Palotáját pécsiek építették. A Motoros Nagydíj létesítményeit is ide tervezték eredetileg, végül Sárrétre került. Puskás hirtelen elmosolyodik: - Mondok egy példát, ez tetszeni fog magának. Egy szer egy hivatalba mentem és a szegélyköveken túl parkoltam le a kocsival, de olyan helyen, ahol még egy szál fő sem nıtt. Megbüntettek érte. És tudja, mi az érdekes? Azt az egész utcát én terveztem. Egy rövid belvárosi sétára indulunk. Puskásnak meghatározó szerepe volt a környezet rekonstrukciójában. A fıutcán éppen úgy ottmaradt a keze nyoma, mint a zsidó templomon és a családi házakon is. Füstölög magában: - Jelen állapotában túlságosan nagynak tartom Miskolcot, 172 ezren laknak itt, elég volna 50 ezer lakos, mint amennyi a háború elıtt volt. Miskolcnak nincs haszna abból, hogy ekkorára duzzadt, ha kisebb volna, olyan ékszerdobozt lehetne kialakítani a belvárosból, mint a német és francia kisvárosok. Ugrásszerően megnıne a idegenforgalom. És valóban, a vedlı házfalak, foghíjak ellenére fantázia és elegancia sugárzik a házakból. Puskás mutatja az általa tervezett házakat, létesítményeket, például a Hısök terét, nem egyhangú, hanem három különbözı, de harmonikusan összeillı színő kövezet borítja. Leérünk a Szinva-patakhoz. A miskolci-diósgyıri ipar csúcsra járatása idején fekete, bőzlı vízfolyásként szelte át a várost. Ha egy érkezı utas kilépett a pályaudvarról, az elsı pillantása erre a sötét felületre esett. Nemcsak az esıcsatornák csorgó vizét fogadta magába, hanem például feljebb, a Papírgyár szennyes kibocsátását is. A gyár akkor még rongyot használt alapanyagnak, a koszos göncöket itt mosták tisztára - ma már svájci alapanyag lépett a helyébe. A kohászat is leállt, a Szinva vize állítólag olyan tisztává vált, hogy pisztrángok úszkálnak benne. Békés a táj, de attól félek, hogy ez a temetık békéjéhez hasonlít. A város - beszorulva egy hosszú, de keskeny völgybe a hegyek között - mindig is szőkölködött közterületben, kihasználták a patak megtisztulását, egy szakaszon lefedték új, kihasználható felületeket teremtve. A Belvárosban, élve a lehetıségekkel Puskás egy pihenı-szórakozó parkot tervezett - nem tudom, egyedül-e, vagy társakkal osztozva a munkán. Itt, a „Szinva park"-ban nyári estéken emlékezı öregek és fiatal párok üldögélnek a padokon, a sörözık teraszán vendégek emelgetik a poharakat, a patak túlsó partfalánál egy megvilágított vízesés hullik alá. Szabadtéri hangversenyeket, elıadásokat rendeznek itt, szokássá vált, hogy a frissen esküdött párok egy lakatot hoznak magukkal, rákattintják egy kicirkalmazott vasrács valamelyik résére, és a kulcsot eldobják, kapcsolatuk felbonthatatlanságát jelezve. Alig néhány éve alakították ki ezt a térséget, de már számos nyoma látszik a vandál pusztításoknak. A díszrácsokról lelopták a díszítıgömböket, a márványtáblákat is sok helyen összetörték vagy kikezdték. Puskás felemel a földrıl egy szilánkot, és egy kiszögellés sarkára mutat vele: - Nézze meg, mennyi munkát fektettünk bele. Minden sarkot asztalosfalccal alakítottunk ki, sehol a világon nem kínlódnak ilyen bonyolult megoldásokkal. A virágokat is sok helyütt kitépték, a házak város felıli oldalán a házakról lepergett a vakolat, senki sem lakik bennük. Puskás leverten mondja: - Hısök kellenének ide, akik megvédik az értékeket. - Mindenki lehet hıs, akár maga is! - gondolom, de nem mondom ki, mert tudom, hogy megsérteném vele az építészt. Késıbb többször is jártam errefelé, láttam, hogy a víz korántsem kristálytiszta, a felületén üres pillepalackok, szétázott újságok sodródnak. Engem mégis a szabadtérre kirakott óriási piros kıalmák zavarnak leginkább. A világ legnagyobb, kínai technikával készült pirogránit kerámiáit a Svédországba szakadt Kraitz Gusztáv ajándékozta városának, 2006 decemberétıl állnak itt a Szinva teraszon, idegen testként kiríva a természetes környezetbıl. Voltak más rendezési tervek is, Plesz annak idején számos javaslatot terjesztett a város elé. „A Szinva lefedése ellen tiltakozva - írja tanítványa, Bodonyi Csaba - dolgozta ki kétfenekő, szétválasztott viző javaslatát: alul folyna a szennyvíz, felül pedig a nyílt tiszta, pisztrángokkal, aranyhalakkal; meg sem hallgatták, a Szinvát lefedték. „Röhöghetnek a patkányok!" - mondta Plesz keserően. Ugyanerre a sorsa jutott a kötélpálya, illetve magasvasút terve is. A város jelenlegi fıépítésze, Viszlai József jól menı magántervezıi praxist adott fel a jelenlegi posztjáért. Ismeri Miskolc történelmét, adottságait, helyzetének ellentmondásos voltát. Alapállását egy folyóiratban megjelent nyilatkozatában is megfogalmazta: „Miskolc városszerkezetében a XIX. század köszön vissza: árvizek, tőzvészek nyomai, melyek újjáépítésekor, bár adott volt a lehetıség egy új városkép megálmodására, a városszerkezet átalakítására, a megvalósítás idırıl idıre elmaradt. Elmaradt annak ellenére, hogy egy évszázaddal ezelıtt is megfogalmazták már, milyen inspiráló természetes környezettel bír ez a város - amelynek építészetében a táj adta lehetıségek mégsem tükrözıdnek igazán. Megdöbbenünk, ha a témáról száz évvel ezelıtti írásokat veszünk elı, és összevetjük azokkal, amelyek a közelmúltban születtek. Úgy tőnik: sem az adottságokból, sem a katasztrófákból nem tanultunk... Az elhibázott, félrecsúszott fejlesztéseken, az elkészült produktumokon lényegében már nem
The list of books you might like
