Egy riporter dossziéja PDF
Preview Egy riporter dossziéja
FREI TAMÁS EGY RIPORTER DOSSZIÉJA Szüleimnek, akik mindig meséltek Editnek, akinek mindig mesélek Zsófinak és Balázsnak, akiknek együtt mesélünk FREI TAMÁS EGY RIPORTER DOSSZIÉJA PARK KÖNYVKIADÓ © 2001 Frei Tamás © 2001 Park Könyvkiadó, Budapest A könyv megírásában a szerző segítségére volt: Domokos Gábor A borítót tervezte: Gerhes Gábor A fényképeket készítette: Wessely György Szerkesztette: Szalay Marianne Műszaki szerkesztő: Mező Zsuzsa Tördelés: Alinea Kft. Készült a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt.-ben Printed in Hungary Az élet utazás, nem cél. (felirat egy dél-afrikai cukroszacskón) ELŐSZÓ A Perzsa-öböl partján haladtunk. A nap éppen lebukott a túlparton, Irán oldalán. Kuvaitban voltunk, és egy angol gyártmányú bérautóban ültünk, amit egy amerikai kölcsönzőben béreltünk. A rádióból indiai műholdas adó szólt, és Ricky Martin énekelt spanyolul. Már feltűntek Kuvait City fényei, amikor a németek által épített autópálya szélén megláttuk kedvenc kanadai étteremláncunkat, ahol főleg mexikói ételeket kínálnak. Ahogy befordultunk a parkolóba, olasz fiatalembertől kaptunk jegyet, mert az éttermet itt, Kuvaitban olaszok üzemeltették. Az étlapon nemcsak mexikói, hanem arab ételek is voltak, főleg libanoni stílusú kuszkuszfogások. A pincérfiú thai volt, vendégmunkás Bangkokból. A szomszéd asztalnál franciák ültek, rövid ujjú pólóban, ami láthatóan bosszantotta az őmellettük csadorban ülő katari lányokat. Ilyen lenne a világ 2001-ben? Ennyire globális, vagy ha úgy jobban tetszik, amerikanizált? És ha igen, akkor miért? Miért és hogyan jut el egy nyomorgó paraguayi kunyhófaluba a Coca-Cola, és miért kell a világ legjobb desszertborává választott Disznókői Tokaji Aszút már Bécsben is reménytelenül keresni? Kinek sikerül és miért? Melyik országnak sikerül és miért? Van-e nekünk, magyaroknak még esélyünk...? Miközben szerencsés csillagzat alatt születettként megadatott nekem, hogy tíz év alatt a világ több mint száz országában járhattam, sokszor „támadtak” meg ezek a kérdések. Ott, Kuvaitban is... Úgyhogy ez nem önéletrajz. Túl fiatal vagyok, és semmiképpen sem elég bölcs ahhoz, hogy önéletrajzzal próbálkozzam. Ez inkább tíz olyan év története, amely alatt rengeteget változott a világ. A nagyvilág éppúgy, mint Magyarország. Ha olvasóim kezükbe veszik ezt a könyvet, néhány kérdésre talán választ kapnak. Nem mintha én tudnám a válaszokat, hanem talán azért, mert a „történetekben” benne vannak a válaszok. A „világ” mesél önmagáról, sokszor persze újabb és újabb kérdéseket sugallva... Amikor a San Franciscóba tartó gép pilótája nyugodt hangon bejelen- tette az utasoknak, hogy zuhanni fogunk, és megpróbálunk leszállni az óceán vizére, kitört a pánik. Éppen az Atlanti-óceán közepe fölött repültünk. Az utaskísérők kiabálva magyarázták a szülőknek, hogy előbb magukra tegyék föl a maszkot és csak utána a gyerekeikre. Volt, aki sírt. A hatalmas Jumbo szárnyain kinyíltak a kerozincsapok, és mintha óriási permetezőgéppé változtunk volna, úgy ömlött kifelé az üzemanyag. „A pilóták nem akarják, hogy felrobbanjunk” – mondták szinte sírva a stewardessek, de ez persze csak növelte a zűrzavart. Én meg csak ültem, és olyan érzésem volt, mintha filmet néznék. Évekig remegtem attól, hogy mi lesz, ha egyszer leesik velem egy repülő. És magamban, mintha csak egy „élj úgy...” típusú, közhelyes reklámfilm szlogenjét ismételgetném, mindig elhatároztam, hogy „semmit sem hagyok majd ki”. Hogy elmegyek mindenhová, találkozom mindenkivel és mindent kipróbálok... Hogyha egyszer elindul a gép lefelé, akkor úgy érezzem, „többet” éltem, mint a „többiek”, mert akkor talán nem félek majd zuhanás közben. És tényleg nem féltem... Szinte megdöbbentem, hogy úgy érzem, itt vagyok 35 évesen, és nem baj, ha vége... De aztán eszembe jutott Edit és a gyerekek. Hogy velük mi lesz... és szinte fájt, annyira hiányoztak. Azt hiszem, ezt sosem fogom elfelejteni... a magányt azon a zuhanó repülőn... Aztán valahogy mégis rendbe jött a hajtómű, bár nyomáskiegyenlítés nem volt a repülőn, de végül néma csendben, alacsonyan repülve az óceán fölött visszaértünk Londonba, ahol nagy nehezen leszálltunk. Nem sokkal később következett be a „támadás”. És most a pályámon kezdtem el „zuhanni”, egyre mélyebbre, de ott volt Edit, és ott voltak a gyerekek, úgyhogy a valódi óceán fölött eltöltött két óra után úgy éreztem: nem tud olyan igazságtalan lenni a „becsapódás”, hogy ne bírnám ki mosolyogva. És nem is tudott... Köszönöm nekik... SZOMÁLIA avagy Soha nem felejtem el az elsőt... Az ifjú titán A taxi akár Londonban is lehetett volna. Fekete, magasított cab, hogy cilinderben is be lehessen szállni. Kenyában ez kicsit nevetségesen hatott, de legalább rögtön a repülőtéren érezni lehetett, hogy „angol” gyarmatra érkeztem. A kenyai „száműzetés” előtt a taxi valószínűleg „lehúzott” 20 évet Londonban, de most itt volt, hogy Nairobiban, a vezetési tudást rengeteg dudaszóval és hangos káromkodással helyettesítő sofőr kezei között szenvedjen. Vadul vágtunk át a mezítlábas helyiek tömegén, néha úgy közéjük hajtva, mintha csak hangyák lennének. A kisujján a körmöt 2 centi hosszúra meghagyó sofőr (így jelzik arrafelé, ha valaki nem „szolga”, hanem „értelmiségi”, és a taxivezető ott már annak számít), szóval a sofőr Nairobi legendás hoteljébe, az Old Stanleybe tartott velem. A szálloda előtt aztán hófehér zsakettbe öltözött, koromfekete bőrű ajtónálló hessegette el a lábatlankodókat, elefántcsont bottal ütve jó nagyokat a hátukra. Úgy éreztem magam, mint egykor, a gyarmati időkben Kittenberger Kálmán, amikor ugyanebbe a híres hotelbe érkezett kelet- afrikai vadászatai előtt. Reggelire, megint csak a gyarmati idők emlékeként, sózott mazsolás kenyér volt, Darjeeling teával. Bár Kenyában csak „átutazóban” voltam, az igazi végcél a klánháború dúlta szomszéd ország, Szomália volt, mégis kéjutazásnak indult a riporteri munka. De aztán minden megváltozott, mert másnap elkezdtem szervezni az utazás folytatását... Tíz hosszú napot ültem reggeltől estig, az esős évszak beköszöntét jelző, párás, fülledt, 40 fokos hőségben, a Vöröskereszt külvárosi épülete előtt. Tíz napig tartott, amíg végül nagy nehezen felrimánkodtam magam egy kis légcsavaros repülőgépre, és szó szerint az injekciós tűs kartondobozokon ülve jutottam be Szomáliába. Az ország abban az időben két nagy részre oszlott, és a demarkációs vonal a fővároson, Mogadishun húzódott keresztül. Az egykor egymilliós afrikai nagyvárost szinte földig rombolták. A különböző klánok már évek óta harcoltak ott egy „klasszikus” afrikai diktátor, a palotájában tigriseket és oroszlánokat tartó Sziad Barre ellen. Aztán amikor nagy nehezen sikerült eltakarítani, vagyis hát menekülésre kényszeríteni őt, akkor a klánok a koncért egymásnak estek – úgyhogy Mogadishuból nem sok maradt. Négy hétig tartott a „klánháború”, és ezalatt a város háromnegyedét aknavetőkkel szétlőtték, a halottak számát pedig százezerre becsülték. Érkezésemkor már csak hét klán volt „talpon” – köztük két igazán nagy, amelyek felosztották egymás között a területet. Alig kétórás volt a repülőút. Menet közben mégis hétszer változtattunk útirányt, mert a rádión kapott információk alapján a pilóta nem tudta eldönteni, hogy északon vagy délen szálljon-e le, annak függvényében, hol kisebb épp a csetepaté. Végül földet értünk valahol délen, a homokdűnék között, és vártunk. Vártuk, hogy ki jelenik meg először a homokbucka túloldalán. A vöröskeresztes dzsipek – vagy pedig a klánok emberei. Persze hogy a klánemberek jöttek. Kivénhedt, orosz terepjáró, strandpapucs, rövidnadrág, olajos trikó – és egy Kalasnyikov. Körülbelül ennyiből állt arrafelé egy klánember. Odajöttek, leszálltak a kocsikról, aztán azt mondta a főnökük, hogy jó napot, ez itt a határ, úgyhogy ellenőrzés lesz, az útleveleket kérném. Hogy beüthesse a vízumot. A strandpapucsos. Képzelhetik... Végül kiderült, hogy talált valahol egy 1949-es olasz, gyarmati pecsétet, amit most, a sivatag kellős közepén, strandpapucsban állva nagy büszkén nyomott az útlevelünkre. És kért érte húsz dollárt. Úgyhogy ez volt a vízum... Amikor végre bejutottam a városba, a vöröskeresztesek rögtön közölték velem, hogy nem tudnak elszállásolni, mert ők nem arra szakosodtak, hogy újságírókat lássanak vendégül. De azért kaptam tőlük egy vöröskeresztes papírt, amin valami olyasmi volt olvasható, hogy Kérem, segítsék Frei Tamást, aki a Magyar Rádió tudósítója stb., és fölötte a világ minden táján ismert (és elismert) vörös embléma. Szálloda – extrákkal Mivel tehát szállásról magamnak kellett gondoskodnom, elmentem egy újonnan nyílt „hotelbe”. A hotel története érdekesen alakult, tekintve, hogy az épület pár nappal azelőtt még a város börtöneként szolgált – és mondhatom, úgy is nézett ki. Amikor viszont az egyik nagy klán átvette a hatalmat a börtön környéki utcákban, a fegyveresek egy hirtelen ötlettől vezérelve kivonultak a börtönhöz, szitává lőtték az őröket, sorban kinyitogatták a cellákat, és elzavarták az összes rabot. Aztán fehér festékkel kipingálták a börtön falára, hatalmas betűkkel, hogy HOTEL 50 $. Ez volt a szálloda. Szomália amúgy is borzasztóan néz ki. A legrosszabb sivatag, amit el lehet képzelni. Kicsit kavicsos, kicsit homokos, a szél mindenhol bogáncsos, szúrós bokrokat görget maga előtt. A helyi nomádok éjsza- kánként egy-egy ilyen „ördögszekérbe” bújnak bele, erre terítik rá a ruhájukat, hogy ne fújja rájuk a szél a homokot, aztán reggel kikelnek ebből a tövises bokorból, letörnek belőle egy darabot, és azzal sikálják meg a fogukat, mert ez nekik a fogkefe... A polgárháború okozta zűrzavar és nyomor elől százezrek próbáltak meg ezen a sivatagon át Etiópiába menekülni, de legalább a felük éhen vagy szomjan halt. Szóval nyomor – mellbe vágó módon. Eljött az első éjszaka. A cellámban. Ajtaja persze nem volt, mert azt kiemelték, vagyis szabadon ki-be járhattam, de ez volt ott az egyetlen luxusszámba menő körülmény. Mosakodni onnantól kezdve két hétig nem sikerült. Vaksötét volt. Áram sehol. Este hatkor lement a nap, úgyhogy akkor mintha elvágták volna. Csak a csillagok adtak néha valamennyi fényt. De annyit nem, hogy olvasni lehetett volna, ahhoz meg kellett várni, amíg másnap reggel felkel a nap. Ahogy feküdtem ott a priccsen, egyszer csak valami nagyon furcsa hangot hallottam. Mintha vonszolnának valamit. Valami nagyot, nehezet. Méghozzá odakint, a folyosón, a „szobám” előtt. Mire kinéztem, a beszűrődő halvány csillagfényben valami olyasmit láttam, amit nemigen akartam elhinni. Egy fehér ember, machetével és mindenféle késekkel felszerelve, épp egy krokodilt ráncigált be a szomszéd cellába. Egy krokodilt. Tévedés kizárva.
The list of books you might like
