Az elveszett boldogság nyomában

96 Pages·2013·0.547 MB·Hungarian

by  Jean Liedloff

The Continuum-Concept
In Search of Happiness Lost (Alfred A. Knopf, Inc., New York, 1977)
Fordította Barta Judit
Tartalom
Néhány gondolat az új kiadáshoz 2
Hogyan változott meg gyökeresen a gondolkodásom? 8
A kontinuum-elv 18
Az élet kezdete 22
A felnövés 47
Létfontosságú tapasztalatoktól megfosztva 65
A társadalom 80
A kontinuum-elvek visszaültetése a gyakorlatba 87
1
Néhány gondolat az új kiadáshoz
A szülőkről
1975-ben, három hónappal e könyv kiadása előtt, egy barátom megkért, hogy adjam kölcsön a
kéziratot egy párnak, akik épp első gyermeküket várták. Mindketten azonnal elolvasták.
Millicenttel, a feleséggel később találkoztam, beültünk egy étterembe, ahova magával hozta
akkor már három hónapos kisfiát, Sethet is. Orvos férjével, Markkal mindketten erősen hittek
abban, hogy van igazság az általam leírtakban, mert egybecsengtek a saját érzéseikkel.
Millicent nagyon bízott benne, hogy sok szülőhöz eljut a könyv, viszont tartott tőle, hogy
sokakat elrémít a gondolat, hogy több hónapon át magukon hordozzák kisbabájukat.
- Elolvastam, és értettem, hogy miért jó ez - mondta -, de kizártnak tartottam, hogy egy
öt- vagy hétkilós krumpliszsáknak megfelelő súllyal közlekedjem egész álló nap. Attól tartok,
ez sokaknak elveszi a kedvét az egésztől. Miért nem elég az, amit az egyik rádióműsorban is
mondott: „A bevásárlást tegyük a babakocsiba, a babát meg vegyük magunkra." Erre biztosan
sokan hajlandók, és ha hazaérnek, úgysem akarják majd letenni. Én legalábbis sosem tettem le
Sethet, egyszerűen nem vitt rá a lélek.
- Erről van szó - feleltem. - Az egész csak akkor működik, ha ott van velünk a baba, és
hallgatunk az érzéseinkre; de nem azért, mert valaki azt mondta, hogy így vagy úgy kell
tennünk. „Egy kisbaba" kiszolgálása nem vonzó feladat, amíg meg nem érkezik az az egy, és
bele nem szerettünk.
- A fürdést úgy oldom meg, hogy Sethet is beteszem magam mellé a kádba, és közben
őt is megfürdetem - folytatta.
- Ha Mark időben hazaér, sosem tudja megállni, hogy be ne ugorjon mellénk ő is. És neki is
ugyanolyan öröm Sethtel aludni, mint nekem. Szerencsére az állásomat sem kellett feladnom.
Van egy kis nyomdai vállalkozásom, egy barátommal közösen. Állva dolgozom, és már
megszoktam, hogy munka közben Seth egy kendőben van a hátamon vagy a csípőmön. Ha
enni akar, csak előrelendítem. Nem kell sírnia, csak morog egyet, és nyújtogatja a nyakát.
Éjjel, ha hozzám dörgölődzik, tudom, hogy éhes. Szinte fel sem kell ébrednem, hogy
megszoptassam. Megtaláltam a módját, hogy a házi és a kerti munkát is elvégezzem anélkül,
hogy le kéne tennem. Csak ágyazásnál teszem le, de akkor is csak azért, hogy a lepedőben és
a takaróban gurítsam ide-oda, amit imád. A pincéből a szenet viszont Mark szokta felhozni.
Csak akkor válok el Sethtől, ha lovagolok. Közben az egyik barátom vigyáz rá, de a végén
mindig alig várom, hogy újra visszavegyem. Egyszerűen így érzem természetesnek.
Az ebéd alatt Seth végig nyugodt és ellazult volt, könnyű volt tartani, akárcsak a jecána
babákat, akikről a könyvben szó lesz.
Érthető, hogy a civilizált országokban miért nem fogadják tárt karokkal a babákat az
irodákban, boltokban, műhelyekben és díszvacsorákon. Legtöbbször kiabálnak, rúgkapálnak,
kalimpálnak és megfeszítik a testüket, úgyhogy két kézre és sok figyelemre van szükség
ahhoz, hogy féken tartsák őket. Szerintem attól olyan feszültek, hogy túl keveset
részesülhetnek valamely aktív személyből természetesen kiáradó energiamezőből, s így
rengeteg le nem vezetett energia halmozódik fel bennük. Mikor felveszik őket, még akkor is
merevek a bennük lévő feszültségtől, amitől úgy próbálnak meg megszabadulni, hogy
behajlítgatják a végtagjaikat, vagy jelzik az őket tartó személynek, hogy lovacskázni
szeretnének, vagy azt, hogy dobálják őket a levegőbe. Millicentet meglepte, hogy Seth
izomtónusa mennyire eltér más babákétól. Ő laza volt, a többiek meg mind olyan merevek
voltak, mint a piszkavas.
Jó lenne, ha az emberek elhinnék, hogy ha úgy bánnának a babákkal, ahogy elődeik tették
több százezer éven át, akkor garantáltan nyugodt, ellazult és kiegyensúlyozott kis teremtések
válnának belőlük. Ez az egyetlen módja, hogy a dolgozó anyák, akik nem szívesen
unatkoznak egész nap otthon, a felnőtt társaságtól elszigetelve, megszabaduljanak végre
2
szorult helyzetükből. Azok a babák, akiket anyjuk magával visz dolgozni, ott vannak, ahol a
helyük van - az anyjukkal; és az anyák is ott vannak, ahol a helyük van - a kortársaikkal, ahol
nem gyermekgondozással, hanem intelligens felnőttekhez illő elfoglaltsággal töltik az
idejüket. A munkáltatóktól azonban addig nem lehet nagyobb rugalmasságot elvárni, amíg a
babák presztízse nem javul.
Az Ms magazin hősies erőfeszítést tett, amikor az ott dolgozó anyukáknak megengedte, hogy
kisbabáikat bevigyék magukkal az irodába; de nem lett volna szükség a hősiességre, ha a
babák fizikai kontaktusban lettek volna valakivel, ahelyett, hogy hordozókba rakják őket.
Nem mindenkinek volt rá módja, hogy olyan korán és sikeresen ültesse át a gyakorlatba a
kontinuum-elvet, mint Millicent és Mark, akik azóta több gyereket is Sethhez hasonlóan
neveltek fel. Az egyik édesanya, Anthea azt írta nekem, hogy a könyv elolvasása után jött rá,
hogy az ösztöneire és nem a gyermekgondozási „szakemberekre" kellett volna hallgatnia.
Kisfiával, Trevorral, aki már négyéves volt, „mindent rosszul csinált". Épp a második
kisbabáját várta, akit már a kezdetektől fogva „kontinuum-babaként" akart felnevelni. De mit
tehetnék Trevorral? - tette fel a kérdést.
Kemény dolog lenne egy négyéves gyereket állandóan cipelni, csak azért, hogy pótoljuk
számára az elmaradt „karon ülős" időszakot. Mindamellett az is fontos, hogy saját korának
megfelelő játékokat játsszon, fedezze fel a világot, okosodjon. Ezért azt javasoltam
Antheának és a férjének, Brian- nek, hogy éjjel aludjanak együtt Trevorral, napközben viszont
maradjon minden a régi kerékvágásban, azzal kiegészítve, hogy bátorítsák a kisfiút, üljön az
ölükbe, és amikor csak igényli, legyenek festi kontaktusban vele. Arra is megkértem őket,
hogy jegyezzék fel napról napra a fejleményeket. Mindez röviddel a könyv megjelenése után
történt, és azt gondoltam, hogy tapasztalataik másoknak is hasznára válhatnak.
Anthea lelkiismeretesen készítette a feljegyzéseket. Az első néhány éjszakán egyikük sem
tudott rendesen aludni. Trevor fészkelődött és nyöszörgött. Keresztbe-kasul feküdtek
egymáson, lábujjak akadtak orrokba, könyökök böködtek füleket. A gyerek rendszeresen vizet
kért az éjszaka kellős közepén. Egy ízben sikerült teljesen keresztbetornásznia magát az
ágyon, úgyhogy Anthea és Brian a matrac két szélén találták magukat, és ott kuporogtak
egész éjjel. Brian reggelente karikás szemmel, idegesen szédelgett be az irodába. De
folytatták a küzdelmet, ellentétben azokkal, akik három vagy négy nap után feladták, azzal,
hogy „Nem működik, nem tudtunk aludni!".
Három hónap elteltével Anthea azt írta, hogy elmúltak a nehézségek, és mindhárman vidáman
átalusszák az éjszakát. Ráadásul nemcsak Trevorral javult jelentősen a kapcsolatuk, hanem
egymással is. És - tette hozzá a feljegyzéshez, holott korábban ezt nem is említette - Trevor
leszokott az agresszív viselkedésről az óvodában.
Néhány hónap múlva Trevor önszántából visszaköltözött a saját ágyába. Utólag tehát ő is
megkapta a maga jussát abból, amiből csecsemőkorában kellett volna részesülnie. A húga
továbbra is a szülei ágyában aludt, ő pedig, miután kiköltözött, tudta, hogy bármikor
visszamehet, ha szükségét érzi.
Miért ne legyen bűntudatunk amiatt, hogy nyugati civilizációnkban
nem tartoztunk azok közé a kivételek közé, akik helyesen bántak gyermekeikkel?
Egy másik anya, Rachel, akinek két gyermeke már félig felnőtt, így írt: „Azt hiszem, az Ön
könyve az egyik legkegyetlenebb mű, amit valaha is olvastam. Ezzel nem azt akarom
mondani, hogy jobb lett volna, ha meg sem írja. Még csak azt sem, hogy sajnálom, hogy
elolvastam. Azt viszont igen, hogy rendkívüli hatással volt rám, mélyen felkavart, de fel is
csigázott. Nem szeretnék szembesülni annak az eshetőségével, hogy az Ön elve netán
helytálló lehet, és egyelőre mindent megteszek annak érdekében, hogy elkerüljem a
szembesítést. (Egyébként Isten bocsássa meg Önnek, amit arról írt, hogy mi mindenen
mennek a babák keresztül, mert - Noel Coward halhatatlan szavaival szólva - én soha nem
fogom!...) Igazából nem is értem, hogy nem kövezték még meg. Minden anyának, akinek ez a
3
könyv a kezébe kerül, minden tőle telhetőt meg kell tennie, hogy ne vegye magára a
következtetéseit. Vajon tudja-e Ön, hogy a sok megpróbáltatás, amelyen átmentünk, csupán
addig volt elviselhető, amíg azt gondoltam, hogy ez így normális és elkerülhetetlen, avagy
„természetes" - hogy a gyermekpszichológusok és a hasonló cipőben járó anyák által oly
gyakran használt szóval éljek? Miután elültette bennem a gyanút, hogy mindez másképp is
lehetett volna, hát nem szégyellem bevallani: a könyv elolvasása után egy teljes napig mély
depresszióba estem, nem beszélve arról, amin olvasás közben mentem át. Mikor letettem, a
legszívesebben agyonlőttem volna magam."
Hála istennek, nem tette, mára szoros barátság alakult ki köztünk. Rachel lelkes hirdetője a
kontinuum-elvnek, én pedig tisztelem a szókimondásáért és őszinteségéért. Ugyanakkor az
érzelmek, amelyeket kifejezett - a depresszió, bűntudat és megbánás -, túlzottan is gyakoriak
azoknál az olvasóknál, akiknek már felnőtt gyerekeik vannak.
Nyilván szörnyű belegondolni, hogy mit tettünk épp azokkal, akiket a legjobban szeretünk,
ráadásul a legjobb szándékaink ellenére. De ne feledjük, hogy szerető szüleink hozzánk
hasonlóan ártatlanul, tudatlanságtól vezérelve bántak ugyanígy velünk, ahogy nyilvánvalóan
az ő szüleik is ezt tették velük. Az írástudó világ nagy része áldozatot csinál minden
bizalommal teli újszülöttből, és ez az, ami társadalmunkban normává vált (hogy miért, abba
most nem megyek bele).
Ezek után milyen alapon kellene bárkinek is magára venni a bűntudatot, vagy úgy érezni,
hogy becsapták, mintha egyedül ő lehetett volna birtokában a bölcsek kövének? Másfelől, ha
a hiábavaló személyes bűntudat érzésétől tartva nem vagyunk hajlandók elismerni, hogy mit
teszünk egymással, akkor hogyan reménykedhetünk a változásban?
Nézzük például egy gyönyörű, ősz hajú hölgy, Nancy esetét, aki eljött, hogy meghallgassa az
egyik előadásomat Londonban. Elmondta, hogy miután ő és harmincöt éves lánya elolvasták a
könyvemet, közelebb kerültek egymáshoz, mivel jobban megértették az egymáshoz való
viszonyukat. Egy másik anya, Rosalind, a könyvem elolvasása után napokig csak sírni tudott
az elkeseredéstől. Míg Rosalind szenvedett, mivel úgy érezte, képtelen folytatni az életét
ebben az új megvilágításban, a férje megértő volt, és türelmesen gondozta két kislányukat.
„Egy ponton rá kellett jönnöm, hogy ha tovább akarok lépni, kénytelen leszek újra elolvasni a
könyvet, de most azért, hogy erőt merítsek belőle."
Furcsa természetű vakságunkról
Egy nap az egyik ismerősöm izgatottan hívott fel azzal, hogy milyen érdekes élményben volt
része a buszon. Egy nyugat-indiai nő ült előtte a gyermekével, és olyan könnyed és
tiszteletteljes társalgást folytattak egymással, amely a brit társadalomban ritka, mint a fehér
holló. „Annyira szép volt az egész!", mondta. „Nemrég fejeztem be a könyvedet, és erre ott
voltak ők, élő példaként. Korábban persze számtalanszor mentem el hasonló emberek mellett
anélkül, hogy felfogtam volna, mit látok. Legalábbis sosem jutott eszembe, hogy mennyit
tanulhatnánk abból, ha megértenénk, hogyan jutottak el idáig ők... és miért nem jutunk el oda
mi."
Vakságunkat bizonyítja, hogy Angliában létezik egy szervezet, amelynek a neve
Alvászavaros Gyermekek Szüleinek Országos Szövetsége (National Association for the
Parents of Sleepless Children). Ez a szervezet a Névtelen Alkoholisták mintájára kíván
megerősítést nyújtani a visító babák áldozatainak. A sorstársak különféle vigasztaló
tanácsokkal látják el egymást, úgymint: „Majd csak kinövi a gyerek", vagy: „A házastársak
váltsák egymást éjszaka, hogy legalább az egyikük tudjon aludni!" Vagy: „A babának nem
árt, ha sírni hagyják, feltéve, hogy elhiszik, hogy ezzel nem tesznek semmi rosszat." De ez a
legjobb: „Ha már semmi sem működik, akkor végső esetben nem árthatunk a babának, ha
megengedjük, hogy velünk aludjon." Egy árva szóval sem említik, hogy az állóháborút le is
4
lehetne zárni azzal, hogy hallgatunk a babákra, akik - egyöntetűen és világosan - mindenkinek
tudtára adják, hol lenne a helyük.
A „gyermekközpontúságról", avagy az engedékenységről
Az a szülő, akinek a napjai kizárólag a gyermekgondozás körül forognak, egyfelől
valószínűleg unatkozni fog és mások is unalmasnak fogják találni őt, másfelől nagy eséllyel
nem is lesz képes kielégítő gondoskodást nyújtani. A baba azt igényli, hogy egy aktív személy
életében vegyen részt, akivel állandó fizikai kontaktusban van, és megfigyelheti, hogy milyen
élmények várnak rá később. Az anyja karjában passzív, de az érzékszervei ki vannak
hegyezve. Szereti, ha alkalmanként ráirányul a figyelem, puszilgatják, csiklandozzák,
levegőbe dobálják stb. Ám fő elfoglaltsága az, hogy magába szívja a látott cselekedeteket,
interakciókat és gondozója környezetét, akár felnőttről, akár gyermekről legyen szó. Ezek az
információk teszik lehetővé, hogy megértse a körülötte élők cselekedeteit, és ezzel felkészítik
arra, hogy később megtalálja a saját helyét közöttük. Ha elfojtjuk ezt az erőteljes belső
késztetését - s mintegy fürkészve nézegetjük, amire ő fürkészve néz vissza ránk csak mély
frusztrációt keltünk benne, és megbéklyózzuk szellemi fejlődését. A babának egy erős,
tevékeny, központi személyre van szüksége, aki mellett háttérben maradhat. Ehelyett kap egy
érzelmileg kiéhezett, alárendelődő személyt, aki az ő elfogadását és helyeslését keresi. A baba
egyre többet fog jelezni, de nem azért, hogy figyeljenek rá. Hanem azért, hogy számára
kielégítő élményekben legyen része. Frusztrációjának nagy része abból fakad, hogy a
jelzéseivel („Valami nincs rendben!") képtelen helyrehozni a dolgokat.
A legingerültebb és „legdacosabb" gyerekek azok, akiknek antiszociális viselkedése valójában
segélykérés, hogy mutassák meg nekik, miképpen kell együttműködőén viselkedniük. A
folyamatos engedékenység megfosztja a gyereket a felnőttcentrikus világ megtapasztalásának
lehetőségétől, aminek alapján megtalálhatná a helyét a több, illetve kevesebb tapasztalattal
rendelkező személyek természetes hierarchiájában - ahol kívánatos cselekedetei elfogadásra,
nemkívánatos cselekedetei pedig elutasításra találnak, de ahol őt magát mindig elfogadják.
A gyerekeknek fontos, hogy alapvetően jó szándékú, ösztönösen szociális lényként bánjanak
velük, akik próbálnak helyesen viselkedni, és akik megbízható reakciókat várnak el a
felnőttektől, hogy legyen mi alapján tájékozódniuk. A gyerek folyamatos tájékoztatást igényel
arról, hogy mit szokás és mit nem szokás tenni. Ha mondjuk eltör egy tányért, akkor fontos,
hogy a felnőtt arcán lásson némi dühöt vagy szomorúságot a veszteség láttán, de
semmiképpen sem azt, hogy őt kevéssé becsülik azért, amit tett - mintha ő nem lenne
ugyanolyan mérges vagy szomorú, hogy a tányér kicsúszott a kezéből, és nem fogadta volna
meg azon nyomban, hogy legközelebb jobban fog vigyázni.
Ha az engedékeny szülők nem különböztetik meg a kívánatos és nemkívánatos
cselekedeteket, akkor a gyerek gyakran egyre zavaróbban és helytelenebbül fog viselkedni,
hogy rákényszerítse szüleit a visszajelzésre. Aztán, mikor a szülőknek elegük lesz abból, hogy
a gyerek próbára teszi a türelmüket, minden visszafojtott mérgüket egyszerre öntik rá a
gyerekre, sőt talán azt is mondják neki, hogy „elegük van belőle", és elküldik a szemük elől.
Ezzel azt közvetítik felé, hogy minden, amit korábban csinált, ők pedig toleráltak, az
valójában rossz volt; hogy addig elkendőzték valódi érzéseiket; és hogy a gyerek
jóvátehetetlen rosszasága miatt többé már nem színlelik azt, hogy elfogadják őt. Sok
családban folyik ez a játék, és a gyerekek arra a következtetésre jutnak, hogy azt várják tőlük,
mindaddig rosszalkodjanak, amíg már nem ússzák meg és végre megkapják a büntetésüket -
akkor kiderül, hogy milyenek is ők: elfogadhatatlanok. Néhány szélsőséges esetben - főleg
késői gyerekeknél - a szülők annyira ajnározzák a gyereküket, hogy soha nem adnak
semmilyen jelzést arra vonatkozóan, hogy mit csinálhat és mit nem, amivel éppenséggel
szörnyű frusztrációba kergetik. A gyerek már reflexből lázad, mikor örökösen a kedvében
5
próbálnak járni. „Ezt szeretnéd?" „Azt szeretnéd?" „Mit szeretnél enni? ...csinálni
...felvenni?" „Mit csináljon a mama? " És így tovább.
Ismertem egy gyönyörű két és fél éves gyereket, akit így kényeztettek. Egy idő után már nem
is mosolygott. A szüleinek minden hízelgő javaslatára, amivel örömet akartak neki szerezni,
elégedetlen fintorral válaszolt, és dacosan hajtogatta: „Nem!" A visszautasítására még
behódolóbban reagáltak, és az elkeseredett játszma így folytatódott. A kislány képtelen volt
rávenni a szüleit, hogy mutassanak példát, amiből tanulhat, ehelyett mindig tőle várták az
irányítást. Bármit odaadtak volna neki, amit akart, de nem értették meg, hogy ő csak azt
akarja, éljék a maguk felnőtt életét az ő jelenlétében.
Mikor a gyerekek minden erejükkel a figyelem felkeltéséért küzdenek, akkor nem magára a
figyelemre van szükségük. Azt jelzik vele, hogy nem elfogadható élményben van részük, és
fel akarják hívni a róluk gondoskodó személy figyelmét, hogy javítsa ki a hibát. Mikor valaki
még felnőtt fej- Jel is állandó késztetést érez arra, hogy kicsikarja magának a figyelmet, az
pontosan abból a gyermekkori frusztrációból ered, hogy akkor nem sikerült, s ezért a figyelem
hajhászása önmagáért való céllá alakult, egyfajta kényszeres akaratversengéssé. így az olyan
szülői figyelem, ami csak még több jelzést vált ki a gyerekből, nyilvánvalóan helytelen. A
természetes logika nem engedi meg, hogy egy olyan faj evolúciójában higgyünk, amelyiknek
az a jellegzetessége, hogy kiskorú egyedei millió szám mennek a szüleik agyára. Ha egy
pillantást vetünk a harmadik világban élő másik néhány millió szülőre - akiknek nem volt
olyan „szerencséjük", hogy azt tanítsák nekik, hogy a gyerekük érthetetlen és megbízhatatlan
-, akkor egymással békében élő családokat láthatunk, ahol minden négyévesnél idősebb
gyerek örömmel és hasznosan vesz részt a családi munkamegosztásban.
Új gondolatok a pszichoterápiáról
Kezeléseim során eleinte úgy igyekeztem gyógyítani a gyermekkori deprivációk hatásait,
hogy megpróbáltam reprodukálni magukat a hiányzó élményeket, később azonban az
elmaradt élmények hatására a pszichében rögzült tudatos vagy tudattalan, de mindenképpen
káros üzenetek felülírására helyeztem át a hangsúlyt. Pszichoterápiás gyakorlatomban azt
tapasztaltam, hogy az ember képes megváltoztatni saját alacsony vagy negatív elvárásait
önmagával és a világgal szemben, ha megérti, hogy mik ezek az elvárások, hogy kerültek oda,
és miért hamisak. Az önnön értéktelenségünkről kialakított legmakacsabb meggyőződés
gyökerénél is megtalálható értékességünk velünk született tudata. Ezt a tudást árulják el és
rombolják le azok az élmények, amelyek nyomán hibás, de csecsemő- és gyermekkorunkban
megkérdőjelezhetetlen vélekedések alakulnak ki bennünk. A félelmek - névtelen, alaktalan
fenyegetések a következményektől, amelyekre még gondolni is szörnyű - lehetetlenné tesznek
bármiféle szabad cselekedetet vagy akár gondolatot, ami segít, hogy felismerjük őket. Ezek a
félelmek néha annyira korlátozóak tudnak lenni, hogy van, aki a teljes életét egy magára
erőszakolt börtönben éli le.
Ha felnőtt fejjel visszaásunk ezeknek a félelmeknek a gyökeréhez, akkor kiderül, hogy olyan
élményekről van szó, amelyek csak egy gyermek számára félelmetesek. A szüntelen, kimerítő
erőfeszítés, hogy ne kelljen szembenézni ezzel a félelemmel, végre megszűnik, és az ember
életének az a része, amely emiatt béklyóba volt kötve, végre felszabadulhat. Ekkor
megengedheti magának, hogy azt tegye, ami eddig tilos volt: hogy sikeres legyen vagy
kudarcot valljon; rendes legyen, avagy most már ne legyen annyira rendes; hogy szeressen,
avagy elfogadja, hogy szeretik; hogy merjen kockáztatni, vagy ne vállaljon több kockázatot -
azaz megszűnik az a helytelen kényszer, amely megakadályozza, hogy hasznát vegye saját
ösztönös vagy éppen racionális ítélőképességének.
Az 1970-es évek vége felé alkalmam volt részt venni dr. Frank Laké munkájában, aki a
születésterápiában végzett úttörő kutatásokat az angliai Nottinghamben. Ez volt harmincéves
kutatásának utolsó éve. Dr. Laké olvasta a könyvemet, és meg akarta mutatni, hogy az
6
emberek észlelésére gyakorolt káros hatások nem a születéssel kezdődnek, hanem már az
anyaméhben. Látván, hogy páciensei - majd az enyémek közül is néhányan - milyen drámai
módon élik át újra ezeket az élményeket, beláttam, hogy igaza van, főleg hogy bennem is
felidézte a magzati reakciókat még azelőtt, hogy másokat láttam volna kiszolgáltatottan
kuporogni a sajátos magzati pózban, a magzati korra sajátosan jellemző hangokat hallatva és
érzelmeket kifejezve.
Még ma is használom ezt a módszert, mikor a pácienseim elérkeznek arra a pontra, hogy
szükségessé válik felidézni, tudatosítani magukban születésüket, kora csecsemőkori vagy
méhen belüli élményeiket. Ugyanakkor úgy tapasztaltam, a születésterápia, bármennyire
drámai is, önmagában meg nem bír gyógyító erővel. Az élmény értéke az információban
rejlik, amelynek fényében az alany képes átértékelni, hogy miképp is állnak a dolgok az
életében (ellentétben azzal, ahogy hitte, hogy állnak). Előfordul, hogy a magzati reakció épp a
kirakós játék utolsó darabja, amikor az ember képes a megértésből előrelépni a felismerésig, s
a spontán viselkedés a felismert igazság tükrözése lesz. De kizárólag az igazság képes
előidézni az átalakulást, függetlenül attól, hogy került felszínre: akár kitartó, logikai
következtetéseken és időnként általánosításon alapuló detektívmunkával; akár azoknak a
vélekedéseknek az újraértékelésével, amelyek gyermekkori kialakításuk óta nem kerültek
felülvizsgálatra (általában a „jó" és a „rossz" fogalmakkal kapcsolatban); akár a magzati
reakción keresztül; akár olyanoktól szerzett adatok alapján, akiknek nem állt érdekében
elfelejteni egy olyan eseményt, amely az alany számára pusztító erejűnek tűnhetett. E
folyamat felszabadító hatása általában elég hamar érvényesül, s a jelentős átalakulások inkább
hónapokba, mint évekbe telnek.
A kontinuum-elv fényében a segítséget kereső személy ösztönösen „jó" teremtmény, akinek
fajspecifikus igényeit nem elégítették ki annak idején, és akinek evolúciós szempontból
tökéletes várakozásai valószínűleg önelégült visszautasításra vagy elítélésre találtak épp azok
részéről, akiknek az lett volna a szerepük, hogy azokat tiszteletben tartsák vagy kielégítsék.
Azok a szülők, akik nem reagálnak a gyermekeikre, sajnos azt éreztetik velük, hogy nem
szerethetőek, vagy nem érdemlik ki a szeretetüket, vagy valamiért nem elég „jók". A gyermek
koránál fogva nem képes azt hinni, hogy ők tévednek; azt gondolja, hogy vele van a baj. így
aztán amint valaki felismeri, hogy egykori sírása, duzzogása, önmarcangolása, lehangoltsága
vagy lázadása normális emberi reakció volt arra, hogy helytelenül bántak vele, többé nem érzi
magát rossznak. Saját személyes történetének átértékelése önmagában jótékony hatással bír,
és megteremti a gyógyulás lehetőségét annak, aki hozzászokott, hogy értéktelennek, nem
szívesen látottnak vagy bűntudatosnak érezze magát. Örömmel hallottam, hogy sok más
pszichoterapeuta is hasznosnak találta a kontinuum-elvet, akár a maga, akár a tanítványai,
akár egyes páciensei számára.
A megjelenés óta eltelt évtizedben számos területen - a szülészetben, a gyermekgondozásban,
a szociális intézményekben, a pszichológiában és a széles közvéleményben - jóval
fogékonyabb lett a közhangulat a könyvben kifejtett gondolatokra, miközben egyre erősebb az
igény megbízható elvekre, amelyeknek mentén élni lehet. Nemrégiben a Time magazin egyik
filmkritikájában olvastam egy reménykeltő jellemzést az egyik szereplőről: „Társadalmi
felelősségérzete kikezdhetetlen ösztönből és nem valami gyanús ideológiából fakad."
Bízom benne, hogy ez az új kiadás és különböző nyelvekre lefordított változatai
hozzájárulnak ahhoz, hogy „kikezdhetetlen ösztöneink" egyre jobban átvegyék az irányítást
erősen „gyanús ideológiánktól".
London,1985
7
Adam Yarmolinskynak, Jonathan Millernek, John Hardernek, Jonas Salknak, Tarzie
Vittachinak és Dávid Hearnnek, akik, miután megértették a kontinuum-elvet, segítettek a
terjesztésében. Ajánlom továbbá Mouse-nak és Janetnek, sok szeretettel.
Hogyan változott meg gyökeresen a gondolkodásom?
Ez a könyv egy elvet igyekszik bemutatni, nem pedig egy történetet elmesélni, mégis hasznos
lehet, ha röviden elmesélem a saját történetem, s ezen keresztül azt, hogy mi készítette elő a
talajt, amelyben az elv megfogant. Talán segít megmagyarázni, hogyan és miért távolodtak el
a nézeteim olyan messzire azokétól a huszadik századi amerikaiakétól, akik közt felnőttem.
A dél-amerikai dzsungelbe nem úgy mentem, hogy már a fejemben volt a kész elv, amelynek
bizonyítása célom volt. Kizárólag az indiánok iránti kíváncsiság hajtott, illetve egyfajta
homályos megérzés, hogy valami fontos tudásra lelhetek ott. Első európai utamon, Firenzében
két olasz meghívott, hogy menjek velük gyémántot bányászni Venezuelába, az Orinoco
mellékágának, a Caroni-folyónak a környékére. A meghívás az utolsó pillanatban jött, így
mindössze húsz percem volt arra, hogy eldöntsem: visszasprintelek a szállodámba,
összecsomagolok és kiszáguldok az állomásra, majd felugróm a peronról épp kizötyögő
vonatra.
Az egész nagyon izgalmas volt, aztán inkább ijesztő, amikor kissé lehiggadtam, és
körülnéztem bőröndökkel zsúfolt vonatfülkénkben, ahová bevilágított a poros ablakon
beszűrődő fény, én pedig ráébredtem, hogy tényleg egy igazi dzsungel felé tartok.
Időm sem volt, hogy sorba vegyem az indokokat, amelyek az utazás mellett szóltak, de a
döntésem azonnali volt és biztos. Nem a gyémánt gondolata volt ellenállhatatlan, bár tény,
hogy akkoriban ezerszer vonzóbb perspektíva volt egy trópusi folyóágyban keresni a
szerencsémet, mint bármely egyéb munka, ami eszembe jutott. Valójában a dzsungel szó
babonázott meg, talán egy gyermekkori emlékem miatt.
Nyolcéves lehettem, és akkor nagyon jelentőségteljesnek tűnt az élmény. Ma is értékes
tapasztalatként gondolok rá, de mint a legtöbb ilyen megvilágosodást nyújtó pillanat, ez is épp
csak felvillantotta egyfajta rend létét, anélkül, hogy feltárta volna a rend logikáját vagy azt,
hogy miképpen lehetne megőrizni e rend képét a mindennapi élet kuszaságában. A
legkiábrándítóbb azonban az volt, hogy hiába tudtam, hogy megpillantottam a tünékeny
igazságot, mindez semmit vagy szinte semmit sem ért a tekintetben, hogy kivezessen a
kuszaságból. A rövid látomás túl törékeny volt ahhoz, hogy túlélje a kirándulást, és
átültethessem a gyakorlatba. S bár akkor alulmaradt összes hétköznapi motivációmmal, még
inkább pedig a szokás hatalmával szemben, talán mégis említésre érdemes, mivel felsejlett
benne annak a (jobb szó híján) helyességnek az érzete, amelynek kereséséről ez a könyv szól.
Az eset egy maine-i természetjáró túrán történt, egy nyári tábor alkalmával. Egy erdőben
jártunk, én voltam az utolsó a sorban. Lemaradtam egy kicsit, ezért siettem, hogy utolérjem a
csapatot, amikor a fák között megláttam egy tisztást. A túlsó oldalán volt egy hatalmas
fenyőfa, a közepén meg egy bucka, amelyet fényes, szinte világító zöld moha borított. A
délutáni nap sugarai csíkokat rajzoltak az erdő kékesfekete és zöld hátterére. Az ég boltíve
tökéletes kék volt. Az egész képből egyfajta varázslatos teljesség áradt, valahogy minden a
helyén volt. Éreztem, hogy meg kell állnom.
Elindultam a tisztás felé, és puhán, mintha egy mágikus vagy szent helyre lépnék,
belépdeltem a közepére. Leültem, majd lefeküdtem, arccal a friss mohára dőlve. „Ez az!"-
gondoltam, és éreztem, hogy a szorongás, ami állandóan jelen volt az életemben, egyszeriben
lepereg rólam. Itt végre minden úgy van, ahogy lennie kell. Minden a helyén - a fa, a talaj, a
szikla, a moha. Ősszel is olyan lenne, amilyennek lennie kell, és télen, a hó alatt is tökéletes
lenne téliességében. Aztán eljönne újra a tavasz, és egyik csodából bontakozna ki a másik,
8
minden újabb csoda a maga ütemében, egyes dolgok elhalnának, míg mások első tavaszukkal
sarjadnának, de mind egyenlő és tökéletes helyénvalóságban.
Úgy éreztem, hogy végre felfedeznem a dolgok hiányzó centrumát, a helyesség kulcsát, hogy
bele kell kapaszkodnom ebbe a tudásba, ami oly tisztán mutatkozott meg itt. Kísértésbe
estem, hogy magammal vigyek egy kis mohadarabot emlékül, de egy, az akkori koromhoz
képest felnőtt gondolat megakadályozott ebben. Belém nyilallt, hogy ha egy moha-amulettet
dédelgetek, akkor lehet, hogy elvesztem az igazi kincset: hogy ha csak addig érzem
biztonságban a látomást, amíg megvan a moha, akkor egy nap arra ébredhetek, hogy nincs
egyebem, mint egy maroknyi elszáradt növény.
így aztán nem vittem el semmit, de megígértem magamnak, hogy minden este elalvás előtt
felidézem magamban a Tisztást, s így soha nem távolodom el kiegyensúlyozó erejétől. Már
nyolcévesen tudtam, hogy az az értékzavar, amelyet a szüleim, a tanáraim, a többi gyerek, az
óvónők, a táborvezetők és mások keltettek bennem, később csak egyre rosszabb lesz. Az évek
múlásával csak még bonyolultabbá válik minden, és még inkább elbizonytalanodom azzal
kapcsolatban, hogy mi helyes és mi helytelen, mi kívánatos, és mi nemkívánatos. Eleget
tapasztaltam ahhoz, hogy ezt tudjam. Ám ha képes vagyok megőrizni a Tisztást, akkor
sohasem bizonytalanodom el, gondoltam.
Aznap este a tábori ágyban felidéztem a Tisztást, és elöntött a hála. Újra megfogadtam, hogy
megőrzöm ezt a látomást. Aztán éveken át minden este ugyanolyan erősen láttam magam előtt
a dombot, a fenyőt, a fényt, a teljességet.
Később azonban, ahogy teltek-múltak az évek, gyakran kaptam magam azon, hogy napokig
vagy akár hetekig is elfeledkeztem a Tisztásról. Próbáltam újra átélni az üdvözülés érzését,
ami korábban a látomásommal együtt járt. De a világom egyre tágult. Az óvodás jókislány-
rosszkislány értékharc helyét fokozatosan átvette egy új értékrendszer-ütközés: a kultúra
általam vallott értékei szemben a családom értékrendjével. Ebből aztán egyfajta keverék lett:
viktoriánus erények és udvariaskodások, erős individualista beidegződések, illetve a liberális
nézetek és művészi képességek iránti fogékonyság. Mindenekfelett pedig a ragyogó és eredeti
elme iránti nagy megbecsülés, amit egyébként anyám is magáénak mondhatott.
15 éves lehettem, amikor rájöttem tompult szomorúsággal (mivel már nem emlékeztem, hogy
mit is gyászolok), hogy a Tisztás jelentése elveszett számomra. Tökéletesen fel tudtam még
idézni az erdei jelenetet, ám a jelentősége, mint ahogy tartottam is ettől annak idején, amikor
lemondtam arról, hogy elvigyek magammal egy kis mohadarabot emlék gyanánt,
elhalványult. A Tisztásról alkotott mentális képemből csak egy üres amulett lett.
Sokáig a nagymamámmal laktam, és amikor meghalt, úgy döntöttem, elmegyek Európába, bár
még nem fejeztem be az egyetemet. Gondolataimat elhomályosította a gyász, de mivel
anyámhoz nem akartam fordulni, a ugyanis mindig az én megbántódásommal végződött, úgy
éreztem, meg kell tennem azt az óriási lépést, hogy a saját lábamra állok. Hidegen hagyott
minden olyan cél, ami addig a szemem előtt lebegett - továbbtanulás, modellkarrier vagy
újságírás divatlapokba.
Útban Franciaország felé sírva fakadtam a hajókabinomban attól való félelmemben, hogy
mindent, ami ismerős volt számomra, feladtam valami ismeretlen reményében. De vissza
fordulni nem akartam.
Párizsban bóklásztam, ahol skicceket rajzoltam és verseket írtam. Felajánlottak egy modell-
állást a Diornál, de nem fogadtam el. A francia Vogue-nál voltak kapcsolataim, de nem
használtam ki őket, eltekintve egy-két alkalmi modellmunkától, ami nem járt
elköteleződéssel. Ám ebben az idegen országban jobban otthon éreztem magam, mint a
szülővárosomban, New Yorkban valaha is. Éreztem, hogy jó úton vagyok, de még mindig
nem tudtam volna megmondani, mit is keresek. Nyáron elutaztam Olaszországba, először
Velencébe, majd egy lombardiai látogatás után Firenzébe. Ott találkoztam a két fiatal olasszal,
akik meghívtak Dél-Amerikába gyémántot bányászni. Mint amikor Amerikából eljöttem,
9
most is megrémített saját lépésem merészsége, de egy pillanatig sem mérlegeltem a
visszavonulást.
Mikor az expedíció, sok készülődés és késlekedés után végre elkezdődött, elindultunk felfelé
a Carcupi-folyón, amely a Caroni-folyónak egy kis, felfedezetlen mellékága. Az akadályok
ellenére egy hónapon belül komoly utat tettünk meg felfelé a folyón. Utunkat elsősorban fák
keresztezték, amelyeken baltákkal és késekkel kellett utat vágnunk magunknak, vagy
vízeséseken és zuhatagokon át kellett cipelnünk a mázsányi holmit, két indián segítségével.
Amikor a kis folyó már csak fele olyan széles volt, mint a torkolatánál, letáboroztunk, hogy a
kisebb mellékágakat is felkutassuk.
Ez volt az első pihenőnap, mióta elindultunk a Carcupin. Reggeli után az olasz vezető a két
indiánnal elment, hogy megvizsgálja a geológiai helyzetet, míg a másik olasz boldogan
ringatózott a függőágyában.
Jómagam elővettem az egyik könyvet a kettő közül, melyeket Ciudad Bolívarban, a repülőtéri
könyvesboltban vásároltam, és elhelyezkedtem egy hatalmas fa gyökereinek tövében,
melynek lombja a folyó fölé hajlott. Már jócskán előrehaladtam az első fejezetben, és
figyelmesen követtem a történetet, mikor egyszer csak belém hasított a felismerés: „Ez az! A
Tisztás!" A kislánykori megvilágosodás minden izgalma azon nyomban visszatért. Egyszer
elvesztettem, de most egy felnőtt Tisztáson, a Föld legnagyobb dzsungelében visszatért. A
dzsungel életének rejtelmei, sajátos állatai és növényei, lenyűgöző viharai és naplementéi,
kígyói, orchideái, csodálatos szűziessége, áthatolhatatlansága és leírhatatlan szépsége
tükrében csak még szembetűnőbben és valóságosabban helyesnek tűnt. Intenzív
helyénvalóság. Mikor elrepültünk fölötte, úgy nézett ki, mint egy óriási, zöld óceán, minden
irányban szétterülve a horizonton, vízfolyásokkal szabdaltan, méltóságteljes hegyeken kúszva,
felkínálva magát az égnek a fennsíkok nyitott tenyerén. Minden sejtjéből lüktetett az életerő
és a helyénvalóság - ami örökké változó, örökké érintetlen és mindörökre tökéletes.
Aznap örömömben azt hittem, hogy megtaláltam, ami kerestem, hogy elértem a célom: végre
tisztán látom a dolgokat, legjobb és legmélyebb valójukban. Ez volt az a „helyén valóság",
amit gyermekkori kusza elmélkedéseim s a kamasz évek gyakran hajnalig tartó beszélgetései,
eszmecseréi, viták során próbáltam tetten érni. Ez volt a Tisztás, az elveszett majd megtalált
és most újra felismert Tisztás, ami már örökké velem marad. Körülöttem, felettem, a lábam
alatt mindé úgy volt jó, ahogy volt - született, élt, elmúlt és fennakadás nélkül kicserélődött,
minden annak rendje és módja szerint.
Szeretettel futtattam végig a kezem a hatalmas gyökereken, amelyek úgy tartottak, mint egy
karosszék, és játszani kezdtem a gondolattal, hogy örökre a dzsungelben maradok.
Mikor a Carcupi-expedíció véget ért (találtunk néhány gyémántot), és visszamentünk
utánpótlásért Los Caribesbe, a tükörbe pillantva örömmel vettem észre, hogy felszedtem
néhány kilót, s életemben először karcsúnak és nem gebének éreztem magam. Ráadásul
erősebbnek, ügyesebbnek és kevésbé félénknek, mint valaha. Imádott dzsungelemben
elkezdtem kivirágozni. Fél évem volt arra, hogy kigondoljam, miképp maradhatnék még ott
az expedíció után; a gyakorlati problémákkal egyelőre nem kellett szembesülnöm.
Ám ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre inkább késznek éreztem magam az indulásra.
Viruló egészségemet ledöntötte a malária, a hangulatomat meg elrontotta a hús és a zöldségek
iránti éhség. Akár az egyik nehezen megszerzett gyémántunkat is elcseréltem volna egyetlen
pohár narancsléért. És soványabb voltam, mint valaha.
De hét és fél hónap után sokkal pontosabb képet kaptam a dzsungel helyénvalóságáról.
Megismertem a tauripi indiánokat, nemcsak azt a kettőt, akit felvettünk segédnek, hanem
egész klánokat és családokat. Láttam őket az otthonaikban, a kunyhóikban, csoportosan
utazva, vadászva. Élték az emberi faj életét a maguk lakóhelyén, mindenféle külső segítség
nélkül, eltekintve attól, hogy az eredeti kőbalta helyett bozótvágó kést és acélbaltát
használtak. Náluk boldogabb embereket még sehol sem láttam, ám akkor ezt alig vettem
10