Az elsikkasztott mennyország PDF
Preview Az elsikkasztott mennyország
Az elsikkasztott mennyország Franz Werfel Szent István Társulat (1986) Címke: regény, vallás regényttt vallásttt Franz Werfel expresszionista költőként a hagyományokkal szembeforduló avantgárdista költészet nevezetes alakja volt, majd néhány azonnal világsikerű regénnyel a prózairodalom legnagyobbjai közé emelkedett. FRANZ WERFEL AZ ELSIKKASZTOTT MENNYORSZÁG I. RÉSZ PROLÓGUS GRAFENEGGBEN I. FEJEZET A szentkép Ismertem Tetát. Öreg asszony volt, alacsony, kövérkés, pofacsontja széles; világos nefelejcskék szemében figyelmes, makacs, gyakran gyanakvó kifejezés volt. Ha elsuhanni láttam, feltűnt sietős, igyekvő, bicegő járása, mint az éjszakai állat félénk osonása, ahogyan az emberek veszedelmes közelségéből biztonságot adó barlangjába igyekszik. Annak idején nem is sejthettem, hogy valamikor majd megkísérlem feljegyezni ennek az öreg cselédnek a történetét, aki éppen csak hogy írni és olvasni tudott. De most itt ülök idegen íróasztal mellett, idegen országban és aprólékosan felidézem egy elmúlt világ fájdalmas emlékét. Természetesen, Teta ebben a világban csak a cseléd árnyékéletét élte. Tisztán látom magam előtt a grafeneggi udvarházat. És a csodálatos parkot. A lenyűgöző kilátást a Totes Gebirge meredek, vad magányára. Megőriztem emlékezetemben Ausztriának ezt a nyáron derűs, holdfényes, tavasszal és ősszel ködös, borús vidékét. A szép Grafenegg az Argan család tulajdona volt. Arganék a legjobb barátaim. Kezdettől fogva mellettem álltak és a legnehezebb időkben sem fordultak el tőlem. Mint sok balsikerrel küzdő, elhanyagolt és meglehetősen rendszertelenül élő agglegény, az ő házukban találtam otthont, amennyire egyáltalán lehetséges. Arganék sok vendége között sohasem voltam egy a sok közül, sohasem tekintettem vendégnek magam, hanem törvény szerinti hozzátartozó, szinte családtag. Hiszen a gyerekeket, Philippet és Dorist születésük óta ismertem. Régebben bácsinak szólítottak, később csak pajtáskodóan Theónak, mint a szüleik. Szinte ki sem tudom fejezni szavakkal, mennyire nehezemre esik, hogy Arganékat, ezt a négy rendkívüli embert csak úgy futtában jellemezzem. Szeretném külön könyvben, gyászoló rekviemként megírni a tragikus sorsukat. De ehhez nincs erőm. És különben is, még minden, ami életsorsukkal kapcsolatos, folyamatban van. Kikerestem hát ezt a szerény szereplőt életterüknek pereméről és az ő életének útját akarom követni egészen a végig. Így kedves barátaim és az ő házuk csak a kiindulását adják meg ennek a történetnek és később eltűnnek belőle éppen úgy, mint én magam. Sokkal többet köszönhetek az Argan családnak, mint korlátlan barátságot és vendégszeretetet. A mi korunk durva és szegényes krízisei, motorizált kellemetlenségei és rekordtörő bosszúságai közben az ő házuk olyan volt, mint valami más időkbe tartozó sziget. Milyen szép, nemesen zengő emberek voltak mind a négyen, Leopold és Livia, Philipp és Doris! A ragyogásukkal, a mosolyukkal, a hangjukkal, szívből fakadó melegségükkel és nemes, gyémántkemény egyéniségükkel elbűvöltek-mindenkit, aki átlépte küszöbüket. Akár városi, bécsi lakásukban, akár kinn Grafeneggben, asztaluk mindig terítve volt, pompás ételeket tálaltak vendégeiknek, bőkezűen töltötték a bort. És mindenekelőtt a muzsika volt a ház királynéja. Mert mind a négyen muzsikusok voltak, magasan a jó középszerűség fölött. Leopold – éppen egykorú velem – a bécsi állami zeneakadémia zongoraszakosztályát kitüntetéssel végezte el, amikor meghajolva családja akarata előtt a külügyminisztérium szolgálatába lépett. Lívia elragadó szopránjára még élénken emlékeznek az operalátogatók, akik közvetlenül a világháború utáni években hallhatták Agáta, Amália, Elza, Leonora szerepében. Senki sem tudta megérteni, miért is mondott le ez a ragyogó asszony és művésznő legszebb ifjúságában, minden látható, kényszerítő ok nélkül a színpadi pályafutásról. Amellett Livia ellentétben a gyakran formátlan drámai szopránokkal, leányos megjelenés volt, nagyon magas. Karcsú nyakán a feje finoman metszett kámeához hasonlított. A tizennyolc éves Doris örökölte édesanyja sötét haját, sápadt gemmákhoz hasonlatos színű bőrét és hangját. Philipp pedig minden elképzelhető hangszeren játszott, a muzsikáló angyalok legtisztább zenei ösztönével, a dzsesszmuzsikus fortélyos ügyességével és a zenebohóc ötletes tréfás kedvével. Ó, hány éjszakát muzsikáltunk át Arganéknál, kalapáltunk a zongorán, hegedültünk, dudorásztunk egészen sebesröptű, ránk csodálkozó reggelig! Azután az elragadtatástól szédülten feküdtünk le, minden erünkben éreztük a muzsika borostyánkősárga mámorát, mert a száz meg száz melódiafoszlánnyal átszövött lélek a "Seid- umschlungen-Millionen" hangulatával tért nyugovóra. Sohasem láttam még embereket, akik ilyen kitárt lélekkel fogadták volna az élet, a természet, a dal és a kép igazi ajándékait mindenféle megnyilvánulásban. Emlékszem, egyszer Grafeneggben kezembe került Adalbert Stifter híres leírása az 1842-es napfogyatkozásról. Ebéd után felolvastam a néhány oldalt. A legszebb résznél, ott, ahol az "ólomszínű fényiszony" már elmúlt, "a tárgyak ismét árnyékot adnak, a víz ismét csillog, a fák lassanként visszakapják zöld színüket", egy pillantást vetettem körbe. Örökre felejthetetlen maradt számomra a kis Doris arckifejezése. Doris akkor még csak tizenhárom éves volt. Ez az egész lélekkel való figyelés, az odaadó hallgatásnak ez a platoni megtestesülése, ez a feszült elmerülés és odaadás, a szellemi szépség nyugodt élvezése, a láthatatlan léleknek ez a tiszta megnyilatkozása és láthatóvá lényegülése – ez volt az a ritka pillanat, amikor egy ilyen arc kedvéért megrendítő szeretet, az egész emberiségnek szóló szeretet ragadja meg azt, aki láthatja. Bizonyosan mindenki megérti, mit jelentettek nekem, az írónak az ilyen hallgatók, mint Arganék. Egyetlen sort sem nyomattam ki, amíg alá nem vetettem ítéletüknek. És ítéletüket nem annyira az utána következő bírálat jelentette, mint megvesztegethetetlen hidegségük vagy felmelegedésük előadásom közben. Mintha meghallgatásuknak ez a fel-le hullámzása lett volna a fixírfürdő, amely könyörtelenül napfényre hozta az értéket vagy értéktelenséget, sikert vagy balsikert, tisztaságot vagy foltokat. Így éltek Arganék, erős és mozgalmas lelkük teljességében, valami boldog másvilágban, amelyet ők az annyira másként gondolkozó környező világból formáltak ki. Közben pedig minden oldalról közeledett az özönvíz, a szellemi és lelki napfogyatkozás ólomszínű fényiszonya. Szinte hallom az ellentmondó hangot: – Barátainak könnyű volt kiformálni ezt a boldog másvilágot a környező világból és élni az esztétikusok, zenebolondok, természetbarátok és könyvrajongók tétlen társadalmi életét. Nem gondolja, hogy azt az anakronisztikus szigetet, amelyről beszélt, a gazdasági helyzet teremtette meg? – Gyalázat reánk, akik mindig és mindenhol az ember adottságaival és kötöttségeivel adunk mindenre ellentmondást nem tűrő magyarázatot, akik fölényes szemhunyorítással teszünk hitvallást a nehézkedés törvényének valamennyiünket hatalmában tartó százféle formája mellett, akik öngyilkos kárörömmel bámulunk el az emberek szívét körülabroncsozó polipszerű determinizmuson.) És a természet örök folyásának engedelmeskedve, ez az abroncs nem pattanhat le sohasem. Szinte azt hiszem, nem azért tesszük, hogy egy kis levegőhöz jussunk, hanem a plebejus tompa dühével, hogy eláruljuk lelkünk isteni nagyságát és szabadságát. Nem, Arganék minden körülmények között, egészen más adottságok és előfeltételek mellett is olyanok lettek volna, mint amilyenek: nagy tehetségükkel, valódi őseredetiségükkel és féktelen életörömükkel. Egyébként, Leopold egyáltalán nem volt gazdag ember. Szépen keresett, ahogy mondani szokták, de természetesen mindig el is költötte az utolsó fillérig, sőt sajnos még annál többet is, amint később, a nagy csapások után kiderült. Ki tudja, talán aranyos könnyelműsége, vendégszeretete, adakozó kedve valami sötét előérzetből fakadt. De ami a grafeneggi birtokot illeti, az ódon, meglehetősen tágas udvarház az álomszerű park közepén, a legsajátosabb osztrák hegység lábánál – ezt nem ő maga szerezte, hanem örökölte. Ebben a házban enyém volt az egyik vendégszoba. Azt mondom, "enyém' volt, mert kizárólag és kifejezetten nekem rendezték be és senki más nem lakhatott benne. Miután már hosszú évek óta nagy utazásaim miatt nem volt állandó lakásom, még a fővárosban sem, ez a grafeneggi szoba volt az egyetlen, amelyet a magaménak tekinthettem. Tele is raktam minden holmimmal, amelyekkel az évek folyamán összenőttem. Itt halmoztam fel könyveimet és kézirataimat, befejezett és félbehagyott munkáimat, nem is szólva a sok kezdetről, tervről, vázlatról és rengeteg haszontalan céduláról. Ilyesmi egy évtizeden keresztül ijesztően összegyűlik az író fiókjában. Minden esztendőben, tavasszal, ha Grafeneggbe utaztam dolgozni – még jóval a család megérkezése előtt – egyre szaporodó házi szellemeim fogadtak, amikor átléptem a szoba küszöbét. Mindannyiszor csodálatosan otthonos, igen, szinte elképzelhetetlenül derűs és kedélyes első órát töltöttem ott. Fel és alá járkáltam a szobában, a viszontlátás örömével üdvözöltem ezt meg azt, kezembe vettem néhány tárgyat, elolvastam itt egy mondatot, ott egy verset, nagy gazdagságomnak tudatában szinte csipegettem, torkoskodtam saját magamból. Ebben az első órában nem lebegtem többé elhagyottan a levegőben, hanem volt sok közeli és távoli rokonom, akik mind ragaszkodtak hozzám és kezemnek egyetlen intésének engedelmeskedtek. Igazán semmi okom sem lehetett a panaszra és nem kételkedtem abban, hogy így megy majd tovább és számtalanszor megismétlődik még ez az évenkénti találkozás, míg végre egyszer, mint szellemi gyermekeimnek tekintélyes ősapja, szelíden elalszom örökre, ha Isten is úgy akarja, ebben a szobában, amelyet barátaim egész életemre rendeztek be nekem. És csak ezután, mielőtt még hozzáláttam volna az új munkához, szoktam lemenni a ház földszinti helyiségeibe és üdvözöltem Livia és Leopold, Philipp és Doris sokkal vidámabb szellemeit. Ezek is itt éltek, elmúlt nyári szép hangjuk nevető visszhangjaként és egyúttal az elkövetkező nyár boldog hírnökeiként is. Ez a grafeneggi nyár éppen olyan szép volt, mint az előzők. Az Argan család korábban érkezett meg, mint más években. Jó egyetértésben töltöttük a júniust és július első felét. De ha egészen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy ennek a nyaralásnak a boldogsága már nem volt olyan zavartalan és tiszta, mint az előző éveké. Bár mintha valami csendes megállapodást kötöttünk volna, egyikünk sem beszélt soha politikáról, de a közeledő, elkerülhetetlennek látszó háború már előrevetette árnyékát valamennyiünkre és súlyosan nehezedett lelkünkre. Minden délután négy óra tájban, amikor a postás, a világesemények sánta követe, megérkezett a fővárosi reggeli lapokkal, már valamennyien együtt voltunk és valósággal harcoltunk az újságokért. Már a rádiót sem kizárólag arra használtuk, hogy hangversenyeket és operaelőadásokat fogjunk fel a terhes éterből. Esténként Philipp, Livia tiltakozása ellenére, mindig meghallgatta a híreket is. Mi volt az, amitől féltünk, vagy amit vártunk és reméltünk, arról sohasem esett szó közöttünk. De azért tudtam, hogy Livia leginkább Leopold miatt aggódik. Július vége felé barátaim egy időre távoztak Grafeneggből. Philippet és Dorist jó barátok hívták meg egy tiroli kastélyba. Ott konvencionális fiatalság verődött össze. Leopold szerint nem ártott, ha nagyigényű és rendkívül kritikus gyerekei néhány napot ilyen ártatlan mindennapi társaságban töltenek. Ő maga Liviával Salzburgba utazott, hogy meghallgassák az ünnepi játékok néhány előadását. Engem is meghívott, hogy tartsak velük, de köszönettel visszautasítottam. Úgy tervezték, hogy augusztus tizenkettedikéig valamennyien visszatérnek, mert tizenhetedikén volt Livia születésnapja, amelyet minden évben tréfás ünnepélyességgel, valamiféle előadással szoktak megünnepelni. És így, mint már annyiszor, egyedül maradtam a nagy házban, mert Tetán, a szakácsnőn kívül a személyzet is szabadságot kapott. A hirtelen magányosságot eleinte egészen szívesen fogadtam. Ugyanis az utóbbi hónapokban sokat lustálkodtam, sok időt fecséreltem el haszontalanul és így megszabott munkatervemmel meglehetősen hátrányban voltam. Ha valami művészi munka megakad és nem akar előrehaladni, annak megvan a maga oka. Az író ilyenkor szentül hiszi, hogy hiányzik a megfelelő hangulat vagy a kiválasztott téma nem felel meg és makacsul ellenáll formálásának. De engem megtanított a tapasztalat, hogy ilyesminek sohasem a téma, sohasem a hangulat az oka. Ha nincs hangulat, az azt jelenti, hogy valami nincsen rendben. És nem a téma nem akar formálódni a kezünk alatt, hanem a valamelyik pontján megsértett igazság. Egyetlen hamis hang megzavarja az egész kompozíciót. Egyetlen emberi tevékenységben sem kapcsolódik a siker olyan elválaszthatatlanul a logikához és etikához, mint a művészi alkotásban, az úgynevezett "szép látszatok világá"-ban. Öreg, nagyon tapasztalt költő mondta valaha nekem: "Isten lehet logikátlan, vagyis minden felismerhető következetesség nélkül való, az író nem." Ennek az embernek igaza volt. Csak ha az irodalmi alkotásban az igazságnak minden fokozata megvan, a legkezdetlegesebb valószínűségtől kezdve a magasabb igazságon és őszinteségen keresztül a végső összhangig, akkor éli át az író a ritka csodát, hogy az elképzelt élet forrásai maguktól összefolynak és epikus víztükröt alkotnak, amelynek hullámai magasra emelik és hátukon viszik őt, a boldog úszót. Ilyenkor mintha testének súlya csökkenne és az alkotás elemi gyönyörűsége tölti be. Ilyen kivételes esetekben a művész színész és néző egyszemélyben és írás közben csak az okoz nehézséget, hogy lélegzetvisszafojtva, sietve kell leolvasnia azt, ami benne és körülötte már készen fel van jegyezve. Sohasem voltam távolabb ettől a boldog állapottól, mint ezeken a nyári napokon, barátaim elutazása után. A hirtelen magány arra kényszerített, hogy felállítsam munkám mérlegét, munkámét, amelyen már csaknem egy esztendeje dolgoztam. Egyszerre úgy láttam, hogy könyvem történelmi anyaga rossz, emberei merevek és élettelenek, párbeszédei erőltetettek, cselekménye fonák és egészében mesterkélt és képtelenül rosszul sikerült. Terjedelmes mű volt és már vagy ötszáz oldalt írtam meg nehéz küzdelmek között. Nem volt erkölcsi erőm, hogy ezt a hatalmas mennyiséget megsemmisítsem, sem pedig türelmem, hogy a már kész munkát felfejtsem és egészen elölről, másképpen kezdjem el. A művészetben ez a Pénelopé-munka az egyetlen helyes. De a világ minden négy hétben megváltoztatja arcát és ami tegnap még elhihető volt, arról mára kiderül, hogy csalás. Ugyan kiben van elegendő nyugalom és határozottság, vagy akár vakság és süketség, hogy kitartó buzgalommal, eredeti elhatározásához hűen építse tovább fantáziája alkotását? Azért mégis megkíséreltem. Minden reggel sóhajtva ültem le az íróasztalomhoz. Elindítottam képzeletemet, de úgy hallottam, mintha fáradtan nyikorogna, mint a berozsdásodott gépezet. Egy-két oldalt teleírtam, azután felugrottam és kiszaladtam, mintha rossz szellemek üldöznének. De kinn a legragyogóbb időben, a szívemnek olyan drága vidéken elfogott a legvadabb kétségbeesés és ismét visszaszaladtam a szobámba, anélkül hogy élveztem volna a reggel ragyogását, a Totes Gebirge erős, mézízű levegőjét, anélkül hogy hálás szívvel tudatára jutottam volna szerencsés helyzetemnek, hogy ilyen környezetben, mindennel ellátva, meglehetősen gondtalanul szentelhessem magam a szellemi munkának. Ingerülten és undorral olvastam át újra meg újra, amit leírtam, míg végre összegyűrtem és bedobtam a papírkosárba. Hogy vágyódtam már barátaim hazatérésére! Akkor
The list of books you might like
