Acélsodrony - Az ötvenes évek I.

249 Pages·2014·22.708 MB·Hungarian

by  Aczél Endre

1950
 „Ötéves” az ÁVH
 Rákosi közigazgatási reformja
 A hidrogénbomba
 Szovjet életszínvonal emelés
 Az első ötéves terv
 Vietnam
 Magyar sztahanovisták
 Egy finn „tűzoltó”
 Kolhozosítás
 A koreai háború előjátéka
 A Standard-per
 A Tito-dilemma
 Joe McCarthy fóbiája
 Hersey és Hemingway
 „Egy a jelszónk, a béke”
 „Harc a klerikális reakció ellen”
 A DISZ és az egyetemi ifjúság
 A Felelettől a művészeti díjakig
 A koreai háború
 Közjáték Moszkvában
 A német gazdasági csoda és Korea
 Tábornoki vérfürdő
 A „leningrádi ügy”
 Az operett életben marad
 Ingrid Bergman kiűzetése
 A Schuman-terv
 Az új magyar képzőművészet
 Egy ÁVH-vezér halála
 Új államhatárok
 Angol balett
 Korszakos filmek
 Földreform Nyugaton és Keleten
 Autózzunk!
 Szétverik a Fradit
 Focivébé Rióban
 Magyarok a jégen
1951
 A moszkvai ukáz
 Észveszejtő tervszámok
 Macarthur tábornok leváltása
 A „japán csoda”
 Színészhalál
 Európai hadsereg
 Hajtóvadászat „honi” kommunisták után
 Magyar írókongresszus
 A perzsa kőolaj
 Kitelepítések Budapestről
 Rákosi csillapíthatatlan étvágya: a Grősz-per
 Tajvan: teljes fordulat
 Tibet bekebelezése
 Az OTP vállalkozik
 A gyarmatok végének előszele – Marokkó
 Válság Egyiptomban
 Civil a pályán
 Lanza és Gigli
 A Rosenberg házaspár pere
 Evita
 Beindul a Szabad Európa Rádió
 Churchill visszatérésének előjátéka
 Konzervatív győzelem Nagy-Britanniában
 Slánsky bűne
 Bajnok a Budapesti Bástya
1952
 Parasztnyúzás
 II. Erzsébet és alattvalói
 Rákosi 60 éves
 Megszületik a „műszív"
 A prériházaktól Sztálinvárosig
 Házingatlan-államosítás Magyarországon
 Lázad a francia „mintagyarmat”
 Faruk Király bukása
 Miniszterelnök: dr. Kwame Nkrumah
 A trükkös torok"
 A nagy német játszma
 Királylány a feleségem
 Magyar autonóm terület Romániában
 Tisztogatás román módra
 Az öreg halász és a tenger
 A Felelet-vita
 Német pénz – Izraelnek
 Hirdetni a rádióban? Nem!
 A Volga-Don-csatorna
 „A legyilkolt költők éjszakája"
 „A színpad Paganinije"
 A szovjet párt XIX. kongresszusa
 Tábornok a Fehér Házban
 Hogyan csináljunk sikerfilmet?
 A magyarok legjobb olimpiája
1953
 Az ÁVH főnöke rács mögött
 „Fehér köpenyes gyilkosok „
 Rákosi „zsidó ügyei"
 Dulles belépője
 Sztálin halála - ahogy Magyarország megélte
 Koponyákkal kikövezve
 A Salk-szérum
 Római vakáció
 Szomszédok
 Malenkov megmondja
 A „német kérdés”
 „Választás" Magyarországon
 Főpróba az NDK-ban - előadás később
 Ketten a világ tetején
 A csehszlovák „pénzreform”
 A félelem bére
 Rákosiék moszkvai dorgatóriuma
 Berija
 Nagy Imre bemutatkozik
 Fegyverszünet Koreában
 Rosenbergék kivégzése
 Irodalmi „olvadás”
 Moncada
 Egy új háború szelei? – Trieszt
 Két klasszikus Agatha Christie-től
 Megint Adenauer
 A szovjet fogyasztó
 Az olaj kísértete
 A sah előbújik
 Népstadion
 6-3 (vagy akkor még 6:3)
1954
 Személyi igazolvány
 Gyónások Kiszeljov elvtársnál
 A „négy nagy" Berlinben
 Kádárt rehabilitálják
 Nasszeré a hatalom
 NSZK: adósból hitelező
 Olvadás
 Robert Capa halála
 Az MDP III. kongresszusa
 Nagy Imre nem hátrál
 „Rock around the clock”
 Pierre Mendès-France, „a változások embere”
 Távozás Szuezből
 „Gőz csapkodja a fazék fedelét”
 A Szabad nép lázadása
 A párizsi szerződések
 Nagy Imre kiszorítása
 Nagykövet colttal
 A brit oroszlán eltűnt
 Megállapodás Triesztről
 Noel Field különös esete
 Hemingway Nobel-díja
 Algéria lázad
 Nem könyvet, filmet égetünk
 „Deutschland über alles”
 És mégis: a magyar sport gyönyörű éve
© 2014 Aczél Endre
© 2014 Park Könyvkiadó, Budapest
A Park Könyvkiadó az LS Kiadói Csoport tagja
Borítóterv © Gerhes Gábor
Szerzőfotó © Szebeni András
A képanyagot válogatta Rédei Ferenc
A szöveget szakmai szempontból ellenőrizte Rainer M. János
A könyv megírását az OTP Bank támogatta.
A címoldalon: Szobrászok dolgoznak a 60 éves Rákosi Mátyás dekorációnak szánt, nagyméretű
gipszportréján, 1952 (Magyar Nemzeti Múzeum, Búza Barna fotója)
ISBN 978-963-355-032-8
összISBN 978-963-530-896-5
Felelős szerkesztő Szalay Marianne
Szerkesztette Gáspár Zsuzsa
A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér és Markwarth Ágnes
Műszaki szerkesztő Kuha Zulejka
A belső oldalakat tervezte Köböl Vera
Készült a Gyomai Kner Nyomda Zrt.-ben
Printed in Hungary
Feleségemnek, fiamnak.
Fiam nemzedékének.
BEVEZETÉS
Megvallom, gyötrődtem egy keveset. Sokan biztattak, hogy az Acélsodrony 60-as, 70-es és 80-as
évekről szóló kötetei után haladjak tovább - előre. Én azonban úgy döntöttem, hogy ennek az egész
történetnek a „kommunizmus” évtizedeit kell lefednie, és abból, amit eddig megírtam, hiányzott az
úgynevezett Rákosi-korszak, 1956 és a kádári hatalomgyakorlás eleje. Azaz: az 50-es évek.
Nekiálltam tehát a hátramenetnek, a ráklépésnek.
Noha alig hinném, hogy az olvasót érdekli, mivel és mennyit kínlódik a szerző – a végeredmény
érdekes inkább –, valamit föltétlenül el kell mondanom. Sokkal, de sokkal könnyebb dolgom volt a
„konszolidált Kádár-korszak” évtizedeivel, mint az ötvenes évekkel. Tudniillik (néhány más sajtótermék
mellett) a korábbi kötetek magyar fejezeteihez szinte elegendő volt a Népszabadságot és az Élet és
Irodalmat lapozgatni, hogy megtaláljam a nekem szükséges információkat és „sorvezetőket”. Ehhez
képest a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett sajtó, minek szépítsük, még egy olyan türelmes és kutató
szenvedéllyel megáldott embernek is, mint amilyennek magamat gondolom, mai szemmel és ésszel
olvashatatlan. Bele-belenéztem a Szabad Népbe, a pártlapba, és elszörnyedtem. Nyomban eldobtam
a kezemben levő példányt. Rákosiék sajtójából ugyanis szinte semmit nem lehetett kiolvasni az akkori
Magyarország tényleges történéseiből. Csupa agitáció és propaganda, egyazon – kibírhatatlan -
nyelven és modorban. Legfeljebb az irodalmi folyóiratokban találtam némi enyhet, s azokban is csak a
Nagy Imre első miniszterelnökségét követő időkben. Következésképp kénytelen voltam történészek és
újságírók - Huszár Tibor, Rainer M. János, Gyarmati György, Pünkösti Árpád és sok más szerző - már
megjelent könyveihez nyúlni, s azokból ásni elő Magyarország akkori történelmét.
De ez történetemnek csak az egyik fele. Mindig zavart, hogy az 50-es évek a mai köztudatban (s ebbe
életkori okok is belejátszanak) alig jelentenek többet, mint Rákosi, az ÁVH, a 6:3 és 1956. Holott - akik
kézbe veszik ezt a könyvet, tudni fogják – ez az évtized hihetetlenül színes forgatag volt a
világpolitikában. De nemcsak ott, a kultúrában és a tudományban is. Elég, ha Sztálin halálát, a német
kérdést, a gyarmatbirodalmak felbomlását vagy épp a Salk-szérumot meg Hemingwayt említem
mutatóba. Mondhatnék még száz mást. Már ami az évtized első felét, könyvem tárgyát illeti. Itt
könnyebb volt a dolgom, mint Magyarország esetében, mert a világháló kimeríthetetlen
információbázisán túl támaszkodhattam - szokás szerint - a nyugati világ talán két legolvasottabb
hetilapjának, az amerikai Time magazinnak és a német Der Spiegelnek az archívumaira.
A forgatag olyannyira színes volt, hogy miközben haladtam előre, rájöttem: mindaz, amit meg akarok
írni, nem gyömöszölhető bele egyetlen kötetbe. A kiadó is úgy gondolta, hogy bölcsebb, ha
„kettévágjuk” az évtizedet. Ilyenformán megálltunk 1954-nél; folytatása, reményeim szerint, egy év
múlva következik majd.
Végül hadd mondjam még el, hogy történelmünknek ez a szelete, amelyet nem tudományos, hanem
ismeretterjesztő formában tárok az olvasó elé, meglehetősen sok fogódzót kínál mai világunk
megértéséhez. Szokás mondani: nincs új a nap alatt. Azt, aki manapság lapozgat ebben a könyvben -
a folyamatos olvasást nem ajánlom, inkább a szemezgetést látom jónak -, sokszor fogja majd el a déjà
vu érzése.
1950
Ötéves" az ÁVH 1950. január 20-án a Magyar Dolgozók Pártjának központi lapja, a Szabad Nép
dicshimnuszt közölt abból az alkalomból, hogy ötesztendős lett a Rákosi-rendszer terrorszervezete, az
Államvédelmi Hatóság (AVH). A születésnap azonban mímelt volt. 1945 januárjában - és még három
és fél éven át - ilyen néven nem létezett rendőri testület. Az államrendőrség kebelén belül léteztek
politikai rendészeti és államvédelmi osztályok, „hatósággá” azonban csak akkor alakultak, amikor
Magyarország 1948 késő nyarán egypárti diktatúrává vált, és az ÁVH-t közvetlenül a belügyminiszter
(ekkor éppen: Kádár János) illetékességébe utalták. Egyébiránt 1950. január 1-jével onnan is kivették,
és - a honvéd határőrség beolvasztásával – a minisztertanács (valójában Rákosi Mátyás pártfőtitkár)
felügyelete alá helyezték. Az az immár önálló állami főhatóság, amelyet a Szabad Nép „éles
fegyverünknek” nevezett, a vezércikk megjelenésekor nem ötéves, hanem háromhetes volt.
De azért volt jó ok arra a bizonyos öt évre hivatkozni. Tudniillik Budapest még fel sem szabadult
egészen, amikor a szovjet megszállók korlátlan támogatását élvező Magyar Kommunista Párt (mint az
ideiglenes kormány mögött álló pártok egyike) „kézbe vette", azaz megszervezte az államrendőrség
politikai rendészeti osztályát, és nem engedte ki a kezéből a koalíciós időkben sem. Soha, egy
pillanatra sem. Megtanulták a szovjetektől, hogy a politikai rendőrség birtoklása: a hatalom
kulcskérdése. Amikor – például az 1945-ös nagy választási vereség után, majd a folyamatos koalíciós
alkudozások idején is - nyomás nehezedett rájuk, az MKP-s belügyminiszterek (Nagy Imre, Rajk
László) végső soron a szovjet helytartók mögé bújva védték meg 1945 januárjától építgetett
monopóliumukat. Az idézett Szabad Nép-cikk elismerően nyugtázta, hogy hiába is próbáltak a
kisgazdák és a „jobboldali szociáldemokraták” párt paritásos viszonyokat teremteni az ÁVH-nál
(pontosabban: annak elődszervezeteinél), „pártunk, a politikai rendőrség állta ezt a harcot is".
Általában nagyon is állta - mondhatnánk ma. Merthogy a cikk szerint (az akkor már kivégzett) Rajk
László belügyminiszter „kártevőket, kémeket" küldött az ÁVH tisztikarába, ám az ÁVH
„lefegyverzésére" tett kísérlet Rákosi éberségének és a „szovjet tapasztalatoknak” köszönhetően
zátonyra futott. (Értsd: Rajkhoz közel álló kommunista rendőri vezetőket tartóztattak le, majd végeztek
ki.) 1950 januárjában ugyanaz az ember vezette a politikai rendőrséget, mint öt évvel korábban: Péter
Gábor, egykori szabósegéd, majd illegális kommunista aktivista.
A Szabad Nép cikke az ÁVH eredményességének tulajdonította a kommunisták összes politikai
ellenfelének legyűrését (leváltását, emigrációba kényszerítését, bebörtönzését, kivégzését), de az
igazi trófeát, a Tito-ügynökként aposztrofált ,,Rajk-banda”, illetve a Mindszenty József bíboros-prímás
leleplezéséért” járót is e szervnek ajándékozta. Rákosi maga ekképp dicsért: „A munka, amit az
Államvédelmi Hatóság Péter Gábor elvtárssal az élen végzett, nem volt rossz." (A fogalmazás a
korszakban választékosan szerénynek hatott, pedig csak utánozta Sztálint, aki - ha valamiről nagyon
jó véleménye volt - azt mondta, nye ploho, vagyis szó szerint: nem rossz.) A szerkesztők feltehetőleg
nem is sejtették, hogy ez a „nem rossz", vagyis az ÁVH addigi teljesítménye szinte semmi ahhoz
képest, ami 1950-ben jön. Hogy következik a baloldali szociáldemokraták, a tábornoki kar lefejezése,
Recsk és a vég nélküli internálások, a kulákoknak minősített gazdák és a régi vágású szakszervezeti
emberek, vélt szabotőrök és normacsalók, antisztahanovisták, békekölcsönt nem jegyzők elleni
kíméletlen „harc", a padlássöprés, az egyházak térdre kényszerítése, és sok minden egyéb,
amelyekre később részleteikben is kitérünk. Magyarországon százezrek életformája lett a félelem. Az
ÁVH kedvenc módszere volt, hogy éjszaka gyűjtötte be az általa vallatni kívántakat. Jött a fekete
személygépkocsi, és vele a „csengőfrász", a rettegés. Ha valakihez éjszaka becsöngettek, tudta, csak
az ÁVH (melyet még ekkor is, ezután is „ávóként" emlegettek) lehet. Hajnal Anna, a kitűnő költőnő írta
egy versében: „Szekér zörög? / A tetszhalott ház mélyen felhörög / Autó megáll / Most jön érettünk a
pribék halál.” A vers a zsidó deportálásokról szólt ugyan, de az „autó" miatt Révai József, a Rákosi-
féle négyes fogat (a tényleges pártvezetőség: Rákosi, Gerő, Farkas, Révai) tagja magára, illetve a
rendszerre vette.
A (szigorúan pártvezérelt) Szabad Nép mindeközben szinte himnikus formában összegezte
laudációját az ÁVH-ról: „A dolgozók bizalma, szeretete és a kizsákmányolók gyűlölete övezi.”
Magyarországon 1950-ben azonban már csak kinevezett kizsákmányolók léteztek.
Rákosi közigazgatási reformja A Magyar Népköztársaság 1949. augusztus 20-án elfogadott, szovjet
mintára készült alkotmánya a kormányra bízta a közigazgatás átszervezését. Ennek jegyében duzzadt
hatalmasra a főváros, alakult át a megyerendszer, s jöttek létre az önkormányzatok helyén a tanácsok.
A parlamentet - nem mintha ennek különösebb jelentősége lett volna - kihagyták az ügymenetből.
1950. január 1-jén megszületett Nagy-Budapest: a peremvárosokat és -községeket egyesítették a
fővárossal, miáltal a kerületek száma tizennégyről huszonkettőre nőtt, az összlakosság pedig 1,6
millió főre. Az átalakulás - melynek gondolata már a századelő várospolitikusaiban is felmerült – az
átlagpolgár számára szinte átláthatatlan méretűre sikeredett. Megyei jogú városok - például Újpest,
Kispest, Csepel, Budafok - alakultak kerületekké, tizenhat, addig önálló nagyközség tagozódott be a
kerületrendszerbe, párosával vagy hármasával-négyesével (pl. Rákosszentmihályból, Cinkotából,
Sashalomból és Mátyásföldből lett a XVI. kerület). Területileg érintetlen csak Erzsébetváros és Zugló
maradt, a többiek gyarapodtak, zsugorodtak vagy átalakultak. Lipótvárost hozzácsapták a
Belvároshoz (korábban IV. kerület - ezt a nevet most Újpest kapta), viszont Újlipótvárost Angyalföldhöz
csatolták (XIII. kerület). A kor stílusának megfelelően a napi sajtóban - például a Magyar Nemzetben -
ilyesmiket lehetett olvasni: „A nagytőkések és nagybirtokosok népellenes államhatalma évtizedeken át
meggátolta a Budapesttel szomszédos, főleg munkáslakta településeknek a fővárossal való
egyesülését, hogy ezzel lehetetlenné tegye a főváros önkormányzatában a munkásosztály politikai
befolyásának érvényesülését.” És lám: Nagy-Budapesten innentől fogva olyannyira érvényesült a
munkásosztály politikai befolyása, hogy két hónap se telt el, és a csepeli Weiss Manfréd Művek föl is
vette Rákosi Mátyás nevét.
Az új megyerendszerben – természetesen a régi-új (azaz a trianoni) határok között – a kormány
huszonötről tizenkilencre csökkentette a megyék számát, és vadonatúj járási rendszert alakított ki,
tömegnyi névváltoztatással. Az addigi megyék közül hatot (Sopron, Abaúj-Torna, Bács-Bodrog,
Zemplén, Csanád-Arad-Torontál, Bihar) eltöröltek, területüket más megyékhez csatolták (Bihart
például felosztották Hajdú-Bihar és Békés között). Számos addigi megyeszékhelynek szűnt meg az
évszázados státusa, nem utolsósorban azért, mert a „reakció fészkeinek” számítottak, vagy/és túl
közel voltak a határhoz: Balassagyarmat, Esztergom, Sopron például. Helyükre bányász- és
iparvárosok léptek: Salgótarján, Tatabánya, Győr. De megszűnt székváros lenni Gyula, Sátoraljaújhely,
Makó, Baja, Berettyóújfalu, Szikszó és Mátészalka. Az intézkedés hamarisága miatt az új
megyeszékhelyeken egy-két évig még nem találtak helyet a hivataloknak, így például a megyei tanács
apparátusa a korábbi helyén, Balassagyarmaton és Esztergomban volt kénytelen tovább üzemelni.
Az új rendszerben teljes egészében megszűnt az önkormányzatok viszonylagos gazdasági
önállósága. A központi költségvetéstől kapott pénzből gazdálkodtak, tartották fenn létesítményeiket.
Rákosiék a rendszert – szovjet mintára – a legszigorúbb hierarchiában építették fel. A község a járás,
a járás a megye alárendeltségében működött; az igazgatási részlegek is a felettes szervnek voltak
kötelesek engedelmeskedni: a járási tanács oktatási osztálya a megyei tanács oktatási osztályának, s
ők valamennyien a területileg illetékes pártszervnek. A megyei tanács a megyei pártbizottság, a járási
tanács a járási pártbizottság szolgálója volt, amiről - a Magyar Dolgozók Pártja vezető szerepének a
tanácstörvényben történt rögzítésével - jogszabály gondoskodott. (Igaz, eléggé faramuci módon. Azt
ugyanis nem lehetett törvénybe iktatni, hogy egy választott népképviseletnek egy politikai párt diktál;
azt azonban igen, hogy a tanácsok valójában tömegszervezetek [?], s mint ilyenek, a többihez
hasonlóan elfogadják a pártirányítást.)
Továbbá: amiképpen az ország mindennapi életét a magyar Országgyűlés törvényei helyett az Elnöki
Tanács törvényerejű rendeletei és a kormányhatározatok szabályozták, akképpen a tanácsok
szabályozták a hozzájuk tartozó területek életét. Maguk a tanácsok, akár a parlament, csak olykor-
olykor ültek össze: helyettük legfőbb igazgatási szervük, a Végrehajtó Bizottság intézkedett, élén a vb-
titkárral. Az alacsonyabb vagy magasabb rendű pártszerveknek magukkal a tanácsokkal semmi
dolguk nem volt; ők a VB-k intézkedési terveiről, intézkedéseiről nyilvánítottak véleményt, a
tanácselnököt és a VB-titkárt számoltatták be, illetve utasították ennek vagy annak a megtételére.
Egy-egy pártbizottság állásfoglalása – noha világos jogszabály ezt nem rögzítette – abszolúte
meghatározó volt; aki ellenállt, azt akár nyomban vihette is az ÁVH.
Az első tanácsválasztást 1950. október 22-én tartották, a listákat a pártbizottságok állították össze,
illetve hagyták jóvá, s miként az utolsó országgyűlési választás, ez is kötött listás volt. Ami annyit
jelentett, hogy a listáról nem lehetett neveket kihúzni vagy oda beírni; a listát csak egészében lehetett
támogatni vagy elutasítani. (Ez majd 1954-ben módosul.) Valamennyi jelölt – ugyancsak a parlamenti
választáshoz hasonlóan - a népfrontot képviselte. A szavazás eredménye olyan volt, amilyenre akkor
– és még sokáig - az egész szovjet tömbben számítani lehetett: 96,9 százalékos részvételi arány, 97,8
százaléknyi igen. A félelem akkori légkörében az emberek azt sejtették, hogy a hatóságok minden
távol maradót számon tartanak, és minden nemmel szavazót - ki ezáltal a néphatalom ellensége” lesz
– földerítenek.
A hidrogénbomba 1950. január 31-én Harry Truman, az Egyesült Államok elnöke bejelentette, hogy
kifejlesztik a hidrogénbombát, az első termonukleáris fegyvert.
Pár hónappal korábban robbantották fel a szovjetek az első atombombájukat, ami arra indította az
amerikai katonai vezetőket – és az atomfizikusok egy részét is -, hogy kivegyék a molyzsákból az
atombombánál sokszorta (a korabeli becslések szerint harmincszor-hatvanszor) pusztítóbb hatású
fegyvernek amazzal körülbelül egyidős ötletét. A fegyver egyébként a magyar származású Teller Ede
„szenvedélye” volt, aki - egy lengyel születésű matematikus, Stanisław Ulam társaságában - a
hidrogénbomba tudományos megalapozásában is hervadhatatlan, egyéni érdemeket szerzett.
Az atombombával azért „siettek” az amerikaiak, hogy megelőzzék a náci Németországot; a
hidrogénnel meg azért, hogy megelőzzék a Szovjetuniót. Truman bonyolult helyzetben volt, mert
legfőbb illetékes tanácsadója, az ugyancsak magyar gyökerű David E. Lilienthal, az Amerikai
Atomenergia-bizottság elnöke az energia békés felhasználásának egyik apostola, egyszersmind az
atomfegyverkezés nemzetközi ellenőrzés alá helyezésének híve volt. De mindennél erősebbnek
bizonyult a félsz, hogy az akkor már egész Kelet-Európát szovjetesítő, Berlin blokádját véghezvivő
Sztálin egyenlő ellenfél lesz a nukleáris fegyverek birtoklásában is.
Amerikai újságírók megkérdezték a legnagyobb élő német fizikust, a Nobel-díjas Werner
Heisenberget: vajon képesek lesznek-e a szovjetek maguk is kifejleszteni a hidrogénbombát, és ha
igen, mikor? Válasza az volt, hogy a „mikor” kérdésében nem tud állást foglalni, viszont
meggyőződése, hogy ha az oroszok az amerikaiak után négy évvel szert tettek az atombombára,
akkor bizonyosan nem lesz ennyi időre szükségük ahhoz, hogy hidrogénbombájuk is legyen. (Igaza
volt, a különbség egy évre csökkent – 1952: USA, 1953: Szovjetunió. De, ellentétben a Japánra
ledobottakkal, még egyik sem volt célba juttatható, azaz szállítható.)
Az amerikai sietségben az is közrejátszhatott, hogy három nappal Truman bejelentése után
Londonban - a Szovjetunió számára végzett kémkedés gyanújával – letartóztatták a német
származású dr. Klaus Fuchsot, a brit atomprogram második számú felelősét. Fuchs 1943–46 között
Churchill megbízásából az amerikai atombomba szülőhelyén, az új-mexikói Los Alamosban dolgozott,
és Edgar Hoover FBI-főnök, valamint Leslie Groves tábornok, bombafejlesztési parancsnok szerint
„mindenről tudott”. Fuchs, aki családja (politikai) üldöztetése miatt 1934-ben emigrált Angliába, tagja
volt a Német Kommunista Pártnak, s idővel - a Szovjetuniót ért német támadás után bizonyosan - a
szovjet katonai hírszerzés ügynöke lett. Kétszer is vádat emeltek ellene, először 1945-ben
Amerikában, aztán 1947-ben odahaza: katonai, illetve államtitkok kiszolgáltatása ismeretlen
személyeknek volt a vád. Az ismeretlenek egyébként ismertek voltak, már csak az FBI jóvoltából is.
(Valamennyiük közül kiemelkedett a legendás New York-i és londoni rezidens - azaz helyi kémfőnök -,
Alekszandr Fekliszov, aki bő évtized múltán még a kubai válságban is kulcsszerepet játszott. Csak
akkor épp Fomin néven futott.) Nyugtázzuk: a szakirodalomban nem találhatók arra vonatkozó
meggyőző utalások, hogy a hidrogénbomba „igazi” titkát, a később Teller-Ulam tervként emlegetett
elképzelést (mely csak 1951-ben vált ismertté) ő szolgáltatta volna ki a szovjeteknek. 1946-ban,