A vérmező PDF
Preview A vérmező
A fordítás a Harper ColIins Publishers 77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith, London W6 8JB kiadása alapján készült Eredeti cím: The Bloody Ground Copyright © Bernard Cornwell 1996 All rights reserved Fordította: Sándor Zoltán Szerkesztette: Békési József Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft. A történelmi személyiségek kivételével a műben szereplő személyek kitaláltak, minden hasonlóság valós személyekhez a véletlen műve. ISBN 978 963 426 034 9 Kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője Nyomdai munkálatok Kinizsi Nyomda Kft, Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Zachary Arnoldnak, soha ne kelljen megismernie a háború borzalmait Első rész 1. fejezet ESETT. Egész nap esett. Először heves, futó zápor tört ki, amit szeszélyes déli szél kísért, ám késő délután a szél keletire fordult és a zápor ádáz viharrá erősödött. A súlyos esőcseppek könyörtelenül zúdultak alá, a vihar akár egy bárkát is képes lett volna elsodorni. Az eső a hadsereg szegényes sátrain dobolt, elárasztotta a jenkik elhagyatott centerville-i föld védműveit és elmosta a Bull Run partján emelkedő alacsony sírhantokat, így aztán alig egy-két napja eltemetett, krétafehér holttestek egész garmadája bukkant elő, mintha eljött volna az ítélet napja. A Chesapeake-öböl felé hömpölygő sáros folyam Virginia vörös földjétől olybá tűnt, mintha medre vérrel telt volna meg. 1862. szeptember elseje. A nap hat óra harmincnégy percig nem veti rá fényét Washingtonra, ám a Fehér Házban már fél négykor meggyújtották a gázlámpákat. A Pennsylvania Avenue-t mély sár borította, a Swampoodle nyitott csatornái pedig túlcsordultak. Az eső betört a Capitolium félig kész kupolájának gerendái és az állványzat deszkái között, majd lecsepegett a rotunda márványpadlóján fekvő, nyomorúságos sebesültekre, akik csak nemrég tértek vissza az északiak vereségével végződött manassasi csatából. Washingtontól húszmérföldnyire nyugatra John Pope megvert seregének még több szökevénye tartott a főváros nyújtotta biztonság felé. A lázadók megpróbálták útjukat állni, de az eső összezavarta őket. A katonák fejvesztve kerestek menedéket a fák alatt, a tüzérek átkozták az eső áztatta lőportölteteket, a lovasok pedig próbálták megnyugtatni a sötét felhők közül lecsapó villámoktól rémült hátasaikat. Nathaniel Starbuck, az Észak-virginiai Hadsereg katonája, Jackson tábornok hadtestének őrnagya, a Swynyard-dandár ezredparancsnoka és a Faulconer-légió vezetője megpróbálta szárazon tartani a töltényt, miközben felporozta a puskáját. Próbálta a kalapjával védeni a töltetet, ám a fejfedő teljesen átázott, a viaszos papírból kiszórt lőpor pedig gyanúsan darabosnak tűnt. Először az összegyűrt papírt tömte bele a csőbe, aztán a lövedéket, majd alaposan ledöngölte a töltetet. Hátrahúzta a kakast, előhalászott egy gyújtókupakot a derékszíján lógó dobozból és a fegyver lőkúpjára helyezte, aztán az eső ezüstös függönyén át célra tartotta a puskát. Az ezrede egy eső áztatta erdő szélén állt, az arcvonal észak felé nézett, a vihar tépázta kukoricatábla túloldalán húzódó erdősáv felé, ahol a jenkik rejtőztek. Starbuck nem talált megfelelő célpontot, ennek ellenére mégis meghúzta a ravaszt. A kakas lecsapott a gyújtókupakra, ami apró füstfelhőt fújva berobbant, ám a puskacső hátuljába ledöngölt lőpor nem akart meggyulladni. Starbuck káromkodott. Ismét hátrafeszítette a kakast, levette a lőkúpról a szétlapított csappantyút és egy másikat tett a helyére. Megint meghúzta a ravaszt, de a fegyver továbbra sem akart elsülni. – Ennyi erővel akár kövekkel is dobálhatnánk a kurafikat – jegyezte meg csak úgy, önmagának. Puska dörrent a távoli fák közt, a lövedék megszaggatta a leveleket Starbuck feje fölött, és eltűnt a zuhogó esőben. Starbuck hasznavehetetlen puskájával a kezében leguggolt, azon tűnődött, mit is kellene most tennie. Azt várták tőle, hogy törjön át a kukoricatáblán, és űzze ki a jenkiket a szemközti fák közül, csakhogy az északiaknak legalább egy gyalogezrede és egy pár tábori ágyúja állomásozott a távoli erdőségben, Starbuck harcok során megfogyatkozott ezredét pedig már megtépázta a két ágyú. Amikor a légió először átgázolt a viharvert kukoricaszárak között, Starbuck az ágyúk hangját égzengésnek hitte, aztán látta, ahogy a bal oldali századai megbontják a soraikat és észrevette a jenki tüzéreket, amint feszítővasaikkal átállítják a lövegeket, hogy elpusztítsák az ezred szárnyának maradékát is. Parancsot adott embereinek, hogy nyissanak tüzet az ágyúkra, de csak egy maroknyi katonának volt elég száraz a lőpora ahhoz, hogy lőhessen, így hát rákiáltott a túlélőkre, vonuljanak vissza, mielőtt még az ágyúk ismét tűz alá veszik őket, aztán hallgatta, ahogy az északiak a legyőzött légiósokat gúnyolják. Most, húsz perccel később, még mindig azt próbálta kitalálni, hogyan lehetne átjutni, vagy megkerülni a kukoricatáblát, csakhogy a balra elterülő nyílt térséget az ellenség ágyúi tartották az uralmuk alatt, míg a jobb oldalon húzódó erdőben nyüzsögtek a jenkik. A légió azonban nem törődött azzal, hogy a jenkik maradnak-e vagy mennek, mivel jelenleg nem észak, hanem az eső volt a fő ellenségük. Ahogy Starbuck az arcvonala balszárnya felé sétált, észrevette, hogy katonái kerülik a tekintetét. Könyörögtek, hogy ne adjon nekik ismét támadási parancsot, mivel egyikük sem akart kimozdulni a fák közül és visszamenni a vizes kukoricásba. Csak annyit akartak, hogy elálljon az eső és tüzet gyújthassanak, aztán pedig alhassanak egy kicsit. Főleg aludni szerettek volna. A múlt hónapban keresztül-kasul végigmeneteltek Virginia északi megyéin, harcoltak, legyőzték az ellenséget, aztán ismét meneteltek és ismét harcoltak, mostanra már belefáradtak a menetelésbe és a harcba. Egyenruháik rongyokban lógtak rajtuk, bakancsaik kirepedeztek, élelmiszerkészletük megpenészedett. A katonák holtfáradtak voltak, Starbuck emberei pedig legszívesebben hagyták volna, hadd tartsák meg a jenkik a kukoricaföld túloldalán húzódó, esőtől nyirkos erdőt. Ők csak pihenni akartak. Néhányuk az eső ellenére már el is aludt. Úgy hevertek az erdő szélén, akár a halottak, nyitott szájukba belehullt az eső, bajszukról és szakállukról víz csepegett. A véres kukoricaszárak között a halottak úgy feküdtek, mintha csak aludnának. – Azt hittem, megnyerjük ezt az istenverte háborút – üdvözölte Starbuckot Ethan Davies kapitány. – Ha nem áll el az eső, akkor hagyjuk, hogy jöjjön a haditengerészet, és majd ők megnyerik nekünk – válaszolt Starbuck. – Látod az ágyúkat? – Még mindig ott vannak – biccentett Davies a sötét erdőség felé. – A rohadékok – mondta Starbuck. Dühös volt magára, amiért nem látta meg az ágyúkat, mielőtt kiadta az első támadási parancsot. A két löveg egy ágakból készült mellvéd mögött rejtőzött, de Starbuck még mindig átkozta önmagát, amiért nem számított a lesben álló tüzérségre. A jenkik kis győzelme megalázta őt, és a megaláztatást csak tovább fokozta, hogy kétségei voltak, vajon tényleg szükség volt-e a rohamra, mivel úgy tűnt, rajtuk kívül senki sem harcol. Időnként ágyú dörrent valahol a szélfútta, nyirkos homályban, néha-néha puskaropogás nyomta el az eső kopogását, ám ezen hangoknak semmi köze nem volt Starbuck embereihez. Az első támadási parancs óta nem kaptak további utasítást Swynyard ezredestől. Talán az egész csata holtpontra jutott, reménykedett Starbuck. Talán már senkit nem is érdekel. Az ellenség amúgy is visszavonul Washingtonba, akkor meg miért nem hagyják őket elmenni? – Honnan tudod, hogy az ágyúkat még nem vitték el? – kérdezte Daviestől. – Időről időre közlik velünk – válaszolt röviden Davies.
The list of books you might like
