A pettyes szfinx nyomában PDF
Preview A pettyes szfinx nyomában
A pettyes szfinx nyomában II összesen A pettyes szfinx Joy Adamson Gondolat (1988) Címke: Állattan, Állattörténet, Természettudomány, Biológia, afrika Állattanttt Állattörténetttt Természettudományttt Biológiattt afrikattt A tragikus körülmények között elhunyt nagynevű szerző ebben a művében „A pettyes szfinx” főhősének, Pippának, a gepárdnak további sorsát írja le. Pippa immár negyedszer hoz világra utódokat, s eddig 11 kölyke közül csupán hármat sikerült felnevelnie. Vajon milyen sors vár a negyedik alom ifjú gepárdjaira? A szerző úttalan utakon, tüskés bozótoson keresztül, jó és rossz időben, mindennap felkutatja a családot a szavannán, és élelemmel, tápszerekkel segíti Pippát és kicsinyeit. A kölykök szépen erősödnek, növekednek, és egyedülállóan érdekes, izgalmas jellemformálódásuknak s különböző egyéniségekké való kibontakozásuknak lehetünk tanúi. De még mielőtt elérnék a teljes önállóságukat, Pippát súlyos baleset éri, s az állatkórházban elpusztul. Az árván maradt kamaszokat Joy tovább segíti, amíg a merui hatóság ezt számára engedélyezi. J. Adamsonnak elsőként sikerült megfigyelnie és tanulmányoznia a vadon élő gepárdok „pubertáskorát”, nemi ösztöneinek kibontakozását, sőt párosodását is. A mű azonban több mint a sok páratlan megfigyelés egyszerű összefoglalása. A szerző, aki jó néhány évtizedet töltött a kelet-afrikai szavannákon, beszámol néhány saját kalandjáról és a terület egyik- másik „lakójáról”, pl. a pufogó viperáról, a fehér orrszarvúakról közöl színes történetet, de foglalkozik az állatkertben tartott gepárdok sorsával is. Joy Adamson A PETTYES SZFINX NYOMÁBAN Mindenkinek, aki szereti a gepárdokat és hozzájárul e pompás állatok fennmaradásához Előszó A pettyes szfinx megjelenése óta nemegyszer kérdezték tőlem, mit tartok legfontosabb megfigyelésemnek a gepárdok viselkedésmódjával kapcsolatban. Mindaz az ismeret, amelyre Pippa életének részeseként négy és fél éven át a Meru Nemzeti Parkban szert tettem, két főbb pontban foglalható röviden össze: születésszabályozás és telepátia. Tudjuk, hogy a gepárdok vemhességi ideje 90-93 nap, és néhány hetenként következik be náluk az ivarzási időszak (pontos idejét még nem tudtam megállapítani). Pippa példájából megtudtam, hogy kicsinyei felnevelésének időszakában nem párosodik, megvárja, amíg a kölykök nem szorulnak többé segítségére, ami körülbelül tizenöt hónapos korukban következik be. Ez alatt az idő alatt egyszer sem láttam hím társaságában, noha néhány alkalommal hím gepárd lábnyomát fedeztem fel a család közelében. A kölykök öthetes korukban ettek először húst, de tizenegy hetes és ötnapos korukig tovább szoptak, legalábbis Big Boy ennyi idős volt, amikor még szopni láttam. Pippának még a kölykök huszonnégy hetes és ötnapos korában is volt egy kevés teje. Négy alomja közül kettő sajnálatos módon ragadozóknak esett áldozatul. Az első alom hat héten belül, a harmadik pedig akkor, amikor a kölykök tizenhárom naposak voltak, és amikor Pippa még alig jött rendbe az ellés után, de egy héten belül újból párosodott, és meg is termékenyült. Az első alom elvesztése után három héten belül párosodott. Mindkét alkalommal tudnia kellett tehát, hogy a szerencsétlen kölykök elpusztultak, nincsen többé szükségük rá. Ez a tudás, úgy látszik, megnyitotta a „pszichológiai gátat", amely egyébként mindaddig kirekesztette volna nemi vágyait, amíg kölykei nevelésével van elfoglalva. Mindebből az is nyilvánvaló, hogy a gepárdok „önkényes peteérlelők", vagyis a hím jelenléte serkentően hat az ivarzás kiváltására, még akkor is, ha alig heverték ki legutóbbi ellésüket, és még mindig bőséges a tejképződésük. Ha többet tudhatnánk meg a nőstény gepárdok és a nőstény oroszlánok ösztönvilágáról és szerveinek (elsősorban szaporítószerveinek) összhangjáról, talán értékes segítséget adhatnának túlnépesedési problémánk megoldásához. Amellett, hogy kölykei elvesztése után Pippánál azonnal bekövetkezett a peteérés, az is hallatlanul érdekesnek tűnt számomra, hogy tudja, hol találja meg a párját. A pettyes szfinxben megírtam, hogy azonnal párosodott, amint kölykei önállóan zsákmányt tudtak ejteni (ez tizennégy hónapos korukban következett be, jóllehet néhány hetes segítségre még szükségük volt a kellő gyakorlat megszerzéséhez). Amikor a hím keresésére indult, minden jel szerint „megparancsolta" kölykeinek – Whitynek és Tatunak –, hogy három kilométernél messzebb ne menjenek táboromtól. Feltehetően tudta, hogy távollétében segíteni fogok élelmezésükben. Whity és Tatu alig mozdultak helyükről, amíg anyjuk vissza nem tért. Mindennap felkerestem őket, elfogadták, amit vittem, de morgásukkal jelezték, hogy pusztán az ennivaló kedvéért viselik el jelenlétemet. Közben követtem Pippa lábnyomait, amelyek szinte teljesen egyenes vonalban vezettek tizenhárom kilométernyire, ahol nyilván rátalált egy hímre. Honnan tudta, hogy ott lel rá? Egy hét múlva újra megjelent a táborban, a felkínált húsból nem evett, hanem nagy sietve várakozó kölykeihez indult. Utána vittem a húst. Csak miután újra együtt voltak, esett neki Pippa az ételnek, noha mohóságából ítélve nagyon éhes lehetett. Pippa távolléte idején harmadik kölyke, Mbili tizenhét napig nem mutatkozott. Mélységesen aggódtam, és nap mint nap kutattam utána, Pippa azonban nem látszott nyugtalannak, mintha csak tudta volna, hogy Mbili biztonságban van, aki kitűnő kondícióban valóban vissza is tért. Ám amikor Whityt, s egy másik alkalommal Dume-ot távolítottuk el a családtól, hogy lábsérülésükből kigyógyítsuk őket, Pippa hosszú napokon át kétségbeesetten és nagyon leverten kutatott utánuk. Mielőtt Pippa végleg megszakította a kapcsolatot kölykeivel, elvezette őket leendő vadászterületükre. Mindegyik kölyök birodalma szomszédos volt a másikéval, és terjedelme akkora, hogy kellő táplálékot biztosított számukra. Noha területük határain nemegyszer találkoztak, valamilyen rejtélyes törvényszerűségnél fogva sem akkor, sem később egyik kölyök sem lépett a másik territóriumába, és Pippát sem követték soha a táborba. E tény arra vall, hogy a nőstény gepárdoknak erősebb a territoriális ösztönük, mint az ide-oda kóborló hímnek, jóllehet mindkét nembeli gepárd szaggal jelöli saját területét a betolakodók elriasztására. Mindez azt sejteti, hogy Pippa nemcsak a kölykeivel, hanem a párjával is akkora távolságból tudott összeköttetést fenntartani, ahol már sem hang, sem szag nem segíthet. E jelenség csak egyféleképp magyarázható: telepátia révén tartott velük kapcsolatot. A pettyes szfinxben említett eset, amikor Guitut „szíve" vezeti el a gepárdcsaládhoz – és Pippa rendkívüli módon reagálva az ő „szívére", visszajött elibénk – arra enged következtetni, hogy a természettel szoros közelségben élő emberek – amilyen ez a parkőr is volt – sokkal nagyobb mértékben őrizték meg telepatikus képességüket, mint a civilizált világ kifinomultabb lakói. Ez alátámasztja azt a meggyőződésemet, hogy eredetileg az ember is ugyanolyan fokú telepatikus képességgel rendelkezett, mint amilyet az állatok még ma is sajátukénak mondhatnak, ám amikor kialakult a beszéd, később pedig a kommunikáció mechanikus eszközei (rádió, nyomdatermékek, távközlés stb.), a gondolatátvitelért felelős mirigyek elsorvadtak. Manapság már csak igen kevés ember bízhat – indokoltan vagy indokolatlanul – telepatikus képességében. Az elmúlt harminc évben magam is természetközeiben éltem Kenyában, s ennek következményeként fejlett érzékfeletti képesség alakult ki bennem az állatokkal kapcsolatban. Pontosan tudtam például Elza és Dume halálának pillanatát, holott mindketten távol voltak tőlem. Az emberekkel kapcsolatosan sokkal kevésbé mutatkozik meg érzékfeletti képességem. Telepátiával magyarázható az A pettyes szfinxben megörökített eset is, amikor Pippa szemmelláthatóan tudta, hogy George munkatársa húst fog hozni neki. Egyikük sem sejtette, hogy vadászzsákmányért indul, ám Pippa reményteljes várakozással ült órák hosszat az úton, míg végül alkonyat felé George embere megérkezett, és elejtett zsákmányt hozott neki. Elza ugyanígy viselkedett, amikor Nairobiba vittem nővéreit, hogy onnan repülővel Hollandiába szállítsák őket. George maradt vele otthon, akinek fogalma sem volt, mikor érkezem vissza a háromszázhúsz kilométeres útról. Elza azonban tudta. Egész nap a házhoz vezető úton ült, és abba az irányba figyelt, ahonnan végül is megérkeztem. Az „Elza"-könyvekben több olyan esetet is említek, melyek kizárólag telepátiával magyarázhatók. Elza például érezte, mikor látogatjuk meg táborában. Amikor a közel háromszáz kilométeres utazás után odaértünk, mindig várt bennünket; mint ahogy friss lábnyomai is tanúsították, minden alkalommal igen nagy távolságból jött elénk. Ő is gyakran utasította kölykeit, hogy ne mozduljanak mellőlünk, amíg ő maga a terület eredeti birtokosával, a „vad nőstény oroszlánnal" folytatott veszélyes harcokban védelmezte területét. Engem aggodalom fogott el, ha a kölykök eltűntek, Elza azonban szemmel láthatóan tudta, hogy biztonságban vannak. Kölykeikkel vagy velem való közvetlen kapcsolatukban Elza és Pippa telepatikus érzéke mindenkor csalhatatlannak látszott. Orvosi kutatások szerint a tobozmirigy és az agyalapi mirigy, valamint a hipotalamusz irányítják a nemi fejlődést és feltehetően a gondolatátvitel képességét is. Mindmáig azonban keveset tudunk e mirigyek működéséről és koordinációjáról. Ha e nagymacskák viselkedését tanulmányozva többet megtudnánk a gondolatátvitelről, és ennek birtokában elemezhetnénk a fent említett mirigyek működését, felmérhetetlenül fontos ismeretre tennénk szert, mivel így jobban megértenénk bizonyos életmegnyilvánulásokat, melyek ismerete fennmaradásunk érdekében elengedhetetlenül szükséges. Értelmünk túlzott specializálódása veszedelmesen elválasztott bennünket a körülöttünk élő összes más teremtménytől, és ha nem találjuk meg a módját, hogy a „természet egyensúlyának" újra alkotórésze legyünk, nemcsak végleg eltűnhetünk, ahogy ez más, túlspecializálódott és környezetüket túlélő fajokkal történt, hanem magunkkal együtt az egész élővilágot is megsemmisíthetjük. A legfejlettebb és értelmileg a legmagasabb fokon álló élőlények vagyunk, ám egyben a legpusztítóbbak is. A Savannah Morning News 1968. szeptember 8-án megjelent „Az emberiség ellensége-e az agy ?" című cikkében Joseph L. Meyer (a UPI főszerkesztője, Washington, UPI) így írt: A „félelmetes és ironikus" gondolatot, miszerint az emberi agy valószínűleg az ember legádázabb ellensége, dr. N. Tinbergen, az oxfordi egyetem állatetológia tanszékének professzora veti fel. 1 Az ember – mutat rá Tinbergen – az egyetlen állat, amely tömegesen gyilkolja a saját fajtájabelieket. Bámulatos értelme következtében – jegyzi meg a professzor – az ember sokkal gyorsabban fejlődött kulturális, mint genetikai tekintetben. Genetikailag nem sokban különbözik a dél-franciaországi barlangképeket festő ősembertől. „Kulturális szempontból viszont a felismerhetetlenségig megváltoztunk, és egyre nagyobb tempóban változunk." Elméje lehetővé tette, hogy „az élővilág történetében eddig példátlan uralmat szerezzen környezete fölött". Képessé tette, hogy „megerőszakolja" a földet, beszennyezze a levegőt, a vizet, a termőtalajt, népeket éhhalállal fenyegetve, demográfiai robbanást idézzen elő, és nagy hatósugarú tömegpusztító fegyvereket hozzon létre, amelyek végérvényesen becsukhatják a civilizáció könyvét. Az emberi agy kétségkívül egyfajta Jekyll-Hyde-szerv. A Science című tudományos hetilapban e tárggyal foglalkozva, Tinbergen megállapítja, hogy az agy egyik része képessé teszi az embert az ésszerű élet kialakítására. Ám van az agynak egy másik része is, amely az állati örökségből származó „ösztönökhöz" köti az embert, és korlátozza azon képességét, hogy magatartását is olyan gyorsan tudja megváltoztatni, miként környezetét, valamint a háborúban vagy békében használt eszközeit. Tinbergen szerint „még mindig nem ismerjük önmagunkat". Képtelenek vagyunk megérteni agyunk működésének kiváltó okait és következményeit. Úgy véli, hogy saját viselkedésünk tudományos ismerete, és ennek segítségével történő irányítása a legsürgősebb feladat, amely ma az emberiség előtt áll. Viselkedésünk következményei azok a tényezők, amelyek saját fajunk, sőt a föld teljes élővilágának fennmaradását kezdik veszélyeztetni... az emberi agy – a fejlődés során létrejött és az élet védelmét szolgáló legfinomabb szerkezet – oly maradéktalanul tett bennünket a külső világ urává, hogy egyszeribe minden óvatossággal felhagytunk. Azt lehetne mondani, hogy agykérgünk és agytörzsünk („értelmünk" és „ösztöneink") szembekerültek egymással. Együttesen olyan új társadalmi környezetet teremtettek, amelyben nem a fennmaradásunkat, hanem annak ellenkezőjét készülnek biztosítani. A tudomány feladata „felismerni ezt az ellenséget", s ennek egyik módja az állati viselkedés tanulmányozása, amely az agresszív magatartás kiküszöbölésére nemigen kínál ugyan megoldást, de hogy miként lehet „kihúzni belőle a tüskét", arra nézve útmutatással szolgálhat. Egyedül az ember nevezhető „gátlástalan gyilkosnak". Mivel Pippa páratlan lehetőséget kínált a vadon élő gepárdok viselkedésének alaposabb megismerésére, a nemzeti park vezetősége engedélyezte, hogy kutatásomat további tizennyolc hónapon át, a negyedik alomból származó kölykök önálló életének kezdetéig folytathassam. Ily módon nemcsak fejlődésüket hasonlíthatom össze az előző kölykökével, nemcsak ellenőrizhetem, hogy eddigi ismereteim a gepárdok viselkedésének valóban tényleges normáit tükrözik-e, hanem remélhetőleg azt is megtudhatom, mi történik, ha Pippa egyedül vagy jelenlegi családjával együtt akkor találkozik előző kölykeivel, amikor kicsinyeinek még szükségük van rá. Végül alkalmam lesz talán azt is megfigyelni, hogyan dönti el a saját terület birtoklásának kérdését mind nagyobb létszámú családja számára, és miként választják ki párjukat a legfiatalabb nemzedék tagjai. Senki sem volt még szemtanúja vad gepárdok párzásának, azt sem kísérte még senki sem figyelemmel, hogy mikor válnak ivaréretté.
The list of books you might like
