A menny felfedezése PDF
Preview A menny felfedezése
Harry Mulisch - A menny felfedezése A mű eredeti címe: De ontdekking van de hemel Fordította: Wekerle Szabolcs Szerkesztette: Balogh Tamás A kötet fordítását a the Foundation for the Production and Translation of Dutch Literature támogatta. This translation has been published with the support of the Foundation for the Production and Translation of Dutch Literature. Cartaphilus Könyviadó, Budapest, 2008 Felelős kiadó: Szász Zsolt © Harry Mulisch, 1992 Hungárián translation © Wekerle Szabolcs, 2008 ISBN 978-963-266-OO8-O Tartalom ELSŐ RÉSZ A kezdet kezdete Prológus 9 1 A családi ünnep 17 2 A találkozás 24 3 A hazavitel 30 4 Barátság 39 5 Kisded játékok 48 6 Még egy találkozás 53 7 A csillagvizsgáló 62 8 Egy idill 71 9 A démonok 77 10 A cigányok 84 11 A per 90 12 A háromszög 100 13 Rendrakás 107 14 Kárpótlás 115 15 A meghívás 125 16 A kongresszus 132 17 Forró napok 142 18 Az enyészpont 152 19 A tengerben 161 A megbízás 167 MÁSODIK RÉSZ: A KEZDET VÉGE Első intermezzo 171 20 A hóbli 178 21 Az örömhír 185 22 És most? 193 23 Fej vagy írás 201 24 A menyegző 206 25 A tükör 214 26 Fancy 222 27 Vigasz 230 28 A végtisztesség 238 29 Visszafordíthatatlanság 248 30 A vérpad 258 31 A leánykérés 271 32 Kontármunka 281 33 Sectio caesarea 290 A mélyből 297 HARMADIK RÉSZ: A VÉG KEZDETE Második intermezzo 301 34 A ajándék 305 35 A bevonulás 311 36 Az emlékmű 320 37 Expedíciók 326 38 A sír 335 39 További expedíciók 342 40 A szóvilág 352 41 Távollétek 365 42 A Vár 374 43 Találmányok 384 44 A Nincs 396 45 Változások 407 46 A szabad piacgazdaság 415 47 A zene 422 48 Sebességek 429 49 A Westerbork 438 50 A döntés 450 A mélyből 460 NEGYEDIK RÉSZ: A VÉG VÉGE Harmadik intermezzo 463 51 Az Aranyfal 467 52 Italienische Reise 478 53 Az árnyék 488 54 Róma kövei 497 55 A hely 507 56 Bibliaismeret 515 57 Felfedezések 523 58 Előkészületek 533 59 Antisambrírozás 543 60 A bevetés 553 61 A menekülés 560 62 Arrafelé 569 63 A közép közepe 581 64 Hawa Lavan? 594 65 A Törvényelvevő 602 Epilógus 612 Ő ELS RÉSZ A kezdet kezdete Prológus – Egy pillanat! – Mi az? – A feladatot teljesítettem. Az Úgy elintézve. – Melyik Úgy? – Ja, persze, elnézést. A legfontosabb. A főÚgy. – A főÚgy? Mégis miről beszélsz? – A testimoniumról. – Igaz is, hogyne! Jóságos ég, hisz ez szörnyű! Egyre csak a nagy dolgok megoldásán fáradozunk, majd megszakadunk belé, aztán úgy belefeledkezünk, hogy elfelejtjük, miért is kezdtünk bele az egészbe. – Talán eljött az ideje, hogy egy kicsit több feladatot ruházzon át másokra, nem? – Talán jó lenne, ha akkor is tudnád, hol a helyed, amikor bizalmas dolgokat közlök veled, nem? Átruházni. Még hogy átruházni! Úgy látszik, fogalmad sincs, milyen veszély lebeg a fejünk fölött. Miből gondolod, hogy ez a projekt már beindult? Mondd csak, mennyit dolgoztál ezen a dosszién? – Jó hetven évet emberidőben mérve. – Mondj el mindent. – Hol kezdjem? – Azt neked kell tudnod. Először halljak röviden pár szót az előjátékról! – Talán még sosem volt dolgom ennyire bonyolult programmal. Hála istennek azért általában hagyjuk a dolgokat, hadd menjenek a maguk útján, ráadásul a korábbi feladataimra mindig jóval több idő jutott. De mivel ezt a holmit valamiért még az évezred vége előtt föl kellett hozni, legfeljebb ugyebár négy generáció állt a rendelkezésemre, hogy találjak valakit, aki teljesítheti a feladatot. Többé-kevésbé normális körülmények között ilyen rövid idő alatt lehetetlenség megcsinálni. Elméletileg persze bármelyik, találomra kiválasztott Szikrára rábízhattuk volna az ügyet, de ennek nem lett volna értelme. A nagy kérdés az volt, hogy az illető férfi – önkéntelenül is férfit mondok, mert nőben eleve nem gondolkodtam –, feltéve, ha valóban elvállalja a küldönc szerepét, vajon képes-e arra, hogy akkor is emlékezzen a megbízásra, amikor testet és lelket öltött. Más szóval nekünk nem lett volna elég, ha emberként eszébe jut ez a meglehetősen extravagáns ötlet, még abban is biztosnak kellett lennünk, hogy meglesz benne a kivitelezéséhez szükséges akarat és bátorság. A végtelen emberi lehetőségek között, amelyekkel itt rendelkezünk, természetesen akadt olyan Szikra, amely eleget tett mindezeknek a követelményeknek, már csak az volt a kérdés, hogyan juttassuk le a földre. Mindenekelőtt össze kellett állítanunk azt az egyetlen DNS-szekvenciát, amellyel megnyilvánulhat. Önnek nem kell magyaráznom, hogy az emberre vonatkozó információkat tartalmazó DNS feltekert dupla spirálja, ez a hermetikus caduceus, amely mind a százezermilliárd sejtjének magjában megtalálható, nem nyom többet százezred grammnál, ugyanakkor ha kitekernénk, körülbelül éppolyan hosszú lenne, mint maga az ember: molekuláris szinten tehát elviselhetetlenül sok lehetséges sorrend létezik. Az embert a négyszavas ábécé hárombetűs szavaival írt genetikus történet határozza meg, amellyel gond nélkül meg lehetne tölteni ötszáz bibliányi könyvet. Erre időközben egyébként maguk az emberek is rájöttek. – Úgy van. Leleplezték koncepciónk leg lényegét, felfedezték, hogy az élet végső soron nem más, mint olvasás. Ők maguk a Könyvek könyve. Ezek az átkozott lények 1869-re eljutottak oda, hogy felfedezték a sejtmagban lévő DNS-t, mi pedig akkor azzal áltattuk magunkat, hogy ennek nincs jelentősége, hiszen sosem jutna eszükbe, hogy ez az ártatlan sav egy kódot rejt, s ha mégis, feltörni végképp soha nem lennének képesek – aztán tessék, száz emberévvel később az utolsó betűig megfejtették a genetikus titkosírást. Adtunk nekik egy kibogozhatatlannak hitt kódot, amely olyan okossá tette őket, hogy végül kibogozták. – Semmi vész, mert mire eltelt ez a száz emberév, én is éppen végeztem a feladatommal. Mindenekelőtt sikerült felírnunk az emberünk titkos nevét – noha akkor még nem tudtuk, hogy ez semmiség ahhoz képest, ami ezután vár ránk. Hiszen meg kellett találnunk a dédszülőket, a nagyszülőket és a szülőket is, akik körülbelül ötven év alatt képesek létrehozni a kívánt kombinációt. Kifürkészhetetlen bölcsességében, amin talán ő maga is megütközik néha, a Főnök valamiért úgy találta ki a rendszert, hogy itt, a mi Végtelen Fényünkben egy ondósejt és egy petesejt minden lehetséges kombinációjához van egy Szikránk. Egy férfi minden egyes magömlés alkalmával háromszázmillió spermiumot lövell ki: mivel mind egyetlen női petesejtet próbál megtermékenyíteni, éppen ennyiféle ember keletkezhet a közösülés során, aminek értelemszerűen ugyanennyi Szikra felel meg. De ugyanúgy szükség van egy-egy Szikrára az összes mai, múlt- és jövőbéli férfi minden magömléséből származó minden spermium minden mai, múlt- és jövőbéli nő petesejtjével alkotott kombinációjához. Ez azért van így, mert még itt, a Fényben sem lehetett tudni, mikor okoskodik ki az ember valamit, amivel több száz vagy akár több ezer évvel meghosszabbítja az életét. Létezik tehát egy Július Caesar egy meghatározott magömlésének egy meghatározott spermiumjához tartozó Szikra, amely egybeolvadhatott volna mondjuk Marilyn Monroe egy bizonyos petesejtjével. És később az ebből a kalandból született esetleges fiú számtalan magömlésével kilövellő bármelyik spermium összetalálkozhatott volna John F. Kennedy és Kleopátra, vagy akár egy Kheopsz idején élt, tetszőleges kőfaragó és egy tízezer évvel későbbi vécés-néni számtalan lehetséges lánya közül bármelyiknek bármely petesejtjével – és ez az összes lehetőség és a belőlük származó utódok megint egyesülhettek volna a térben és időben keringő összes többi lehetőséggel és azok lehetséges utódaival, és így tovább, és így tovább, vég nélkül. Így tehát az összes, évszázadról évszázadra szakadatlan, literszámra kilövellt spermium minden idők minden petesejtjével alkotott kombinációjához tartozó Szikrái mellett ott vannak még az elvileg lehetségesek, ám létre nem jöttek alternatív, magukat hipervégtelenül szétvillázó és leágazó generációi: íme a Logos Spermatikos – az Abszolút Végtelen Fény! – Te most tulajdonképpen oktatni kívánsz engem? – Szent, szent, szent a Seregek Ura! Azért kotyogok, mert még mindig nem jutok szóhoz, ha a Fényünkre gondolok. – Ez dicséretre méltó. De gyanítom, fárasztó locsogásoddal azt akartad kifejezni: sok. – Igen, így is fogalmazhatunk. – Mégis sikerrel jártál. – Csak azt ne kérdezd, hogyan. A genom, egy ember titkos, teljes nevének dekódolása maguknak az embereknek most már csupán pénz kérdése, illetve, hogy egészen pontos legyek, egy dollár nukleotidonként, vagyis hárommilliárd dollár; szerte a földön mindenütt dolgoznak már ezen a projekten. A biotechnológiájukkal belátható időn belül sokkal könnyebben le tudják majd gyártani egy meghatározott petesejt és egy bizonyos, a helyes kis farkát csóváló ondósejt genetikai esszenciáját, mint ahogy mi ki tudjuk választani őket a magunk romantikus, jócskán elavult tenyészmódszereivel – de ez nem számít, valamiért mindenképpen meg kellett csinálni 2000 előtt, ugye? – Pontosan. És előfordulhat, hogy annak, amit elmondtál, szintén köze van ehhez? Na, kigyúltak már a lámpácskák? Mi is csak úgy hetvenöt évvel ezelőtt vettük észre – alaposan el is borzadtunk tőle –, hogy milyen gyorsan fejlődnek odalent a technikai képességek, ahogy azt is, mit fognak kezdeni velük az emberek – nemcsak a biotechnológia területén, hanem minden más területen. A mi mennybéli szervezetünkből belátható időn belül nem marad más, mint egy csődre ítélt vállalat, hogy végül felgöngyöljék az eget, mint egy könyvtekercset. Úgyhogy légy oly jó, mesélj, hogy intézted el? * – A rengeteg probléma dacára hetven évvel ezelőtt hirtelen rátaláltam a megoldásra, amellyel a kívánt Szikrát négy generáció helyett három alatt be tudtam juttatni a megfelelő testbe és lélekbe. – Nézzenek oda! Kreatívabb vagy, mint hittem! – Csakhogy sajnos ennek ára volt. Rettenetes eszközt kellett bevetnem a cél érdekében. – Éspedig? – Az első világháborút. – Igen, ez ugyanaz a kérdés más szemszögből. Az emberiséget egyre inkább hatalmába kerítő technológiai fordulattal kapcsolatos aggodalmunkat éppen ez az értelmetlen mészárlás erősítette meg végérvényesen. – Nekem azért, mint mondtam, sikerült némi értelmet adnom neki. A következőképpen. Az aminosavak szükséges szekvenciájából visszaszámolva a lehetséges apai nagyapáig 301655722 alkalmazottam az utasításaim alapján egy osztrákhoz, bizonyos Wolfgang Deliushoz jutott, aki 1892-ben született, minden különösebb küldetés nélkül. Az apai nagyanya, mint kiderült, kizárólag egy bizonyos Eva Weifi lehetett, aki szintén minden különösebb küldetés nélkül, ám valamivel később, 1908-ban született, Brüsszel városában. – Ez a Weifi nem hangzik túl flamandosan. Nem „De Witté”-t akartál mondani? – A szülei Frankfurtból és Bécsből elvándorolt, német nyelvű zsidók voltak. Gyémántkereskedő-család. – Istenfélők? – Agnosztikusak, mint a fene. Nevettek rajtunk. –Hm. – A hit azért nem olyan magától értetődő egy embernek – mi itt szinte elképzelni sem tudjuk, mennyire nem az. Számunkra nem létezik hit, csak tudás. – Jól van, jól van, rájöttem már, hogy te mindig a Fény legszélső határán táncolsz. Talán jobb lenne, ha óvakodnál a túlzott empátiától. De inkább folytasd! – 1914 áprilisában kaptam meg az utasítását, és júniusban már elő is ugrott Szarajevóban a tömegből egy diák, bizonyos Gábriel, vagy ahogyan ott hívták, Gavrilo Princip, és agyonlőtte az osztrák trónörököst. E fura kereszt- és családi név hallatán bizonyára nem tud elfojtani magában egy kis mosolyt. Az illető ugyanis Nietzsche, az összes közül a legborzalmasabb alak híve volt. – Ami azt illeti, szerintem eleve a „Nietzsche” név sem nélkülöz némi mellékjelentést. Nicsevo. Ez volt az a nihilista, aki akkoriban azt terjesztette, hogy a Főnök halott. Rendben, nem is járt olyan messze az igazságtól, de azt nem tudhatta, hogy a tény, miszerint a Főnök nem halhat meg, éppen mindenhatósága legrettenetesebb korlátja. A paradoxon kegyelméből létezik, de ugyanebből a kegyelemből adódóan kell örökké léteznie és örökké meghalnia. – Néhány hónap sem telt el, és már javában folyt a mészárlás. Az egész felfordulást nemcsak arra tudtam felhasználni, hogy megismertessem egymással Wolfgang Deliust és Eva Weifit, de jól jött a következő generáció miatt is, amelyben már a hollandoknak is meg kellett jelenniük. – Hollandoknak? Nem kalandozunk túl messzire? – Ez volt az egyetlen lehetőség. A német és az osztrák vezérkar leporolta a régi Schlieffen-tervet, amelynek értelmében a németek a holland és a belga semlegesség megsértésével, átkaroló hadművelettel lerohanják Franciaországot. Csakhogy az én projektem szempontjából a holland semlegesség megőrzése ugyanolyan alapvető jelentőségű volt, mint a belga megsértése, ezért a Moltke agyába lehelt finom sugallatokkal elértem, hogy a tervnek végül csak a Belgiumra vonatkozó részét hajtsák végre. – Ami az emberi dolgokat illeti, lassan olyan az agyam, mint a szita. Moltke? – Von Moltke vezértábornagy, a németek főparancsnoka. Wolfgang Delius – vagy ahogy feléjük nevezték, Delius Wolfgang –, aki éppen akkor szerzett diplomát egy bécsi kereskedelmi iskolában, hivatásos katonának állt, és harcolt az olasz, az orosz és a francia fronton. Brüsszelben a Weifi családhoz kvártélyozták be, ahol későbbi felesége még javában a babájával játszadozott a szőnyegen. Mintegy gyakorolta jövőbeli szerepét. Delius a lovas tüzérség ifjú, alaposan kidekorált, nyalka tisztje volt, csizmáján ezüstsarkantyúval, ám a tekintetében mindig valami szokatlan komorság ült, amit mindenki, aki látta, borzongató harci élményei számlájára írt; amiben rejlett is némi igazság, de korántsem csupán erről volt szó. Benne valami még mélyebb, eredendő komorság lakozott. Ő, hogy úgy mondjuk, nem a marsallbotot, hanem Stirner Der Einzige und sein Eigentum-ját1 hordta a tarisznyájában. Az öreg Weifi eközben, igencsak megörvendve, hogy végre ismét honfi- és nyelvtársai veszik körül, nyitott fedelű kocsiban gördült végig a Boulevard Anspachon a katonai kormányzó társaságában, ami nem kerülte el a brüsszeliek figyelmét. Aztán a háború teljesítette küldetését, és amikor Németország és Ausztria kapitulált, szegény Weifi, terveimnek megfelelően, komoly nehézségekkel nézett szembe. A fegyverszünetet követő napon konfiskálták minden vagyonát, és a letartóztatást is csak úgy tudta elkerülni, hogy a családjával együtt hanyatt-homlok elmenekült a városból. Mégpedig Hollandiába, ahol szükségem volt rájuk, hiszen máshova nem is mehettek. Közben Delius, szakaszát lóháton vezetve, Németország felé vette az irányt. – De legalább már ismerték egymást. – Úgy van: az alapokat lefektettem. A hideg, éhező Bécsbe visszatérve Delius kereskedelmiszámtan-tanárként helyezkedett el egy magán-leányiskolában, de változatlanul levelezett Weifiszel. Emez Amszterdamban hamar megcsinálta a szerencséjét. A húszas évek elején rávette ifjú barátját, hogy költözzön át, és átmenetileg könyvelői állást kínált neki a gyémántcégénél. Delius Weifi segítségével nem sokkal később saját vállalkozást alapított, amely Németország és Ausztria közti kereskedelmi közvetítéssel foglalkozó vállalkozást alapított. A cég néhány éven belül komoly irodává nőtte ki magát, a férfi megszerezte az állampolgárságot, majd 1926-ban Wolfgang Delius feleségül vette Eva Weifit, jótevője nála tizenhat évvel fiatalabb leányát. A lány még szinte gyermek volt, mindössze tizennyolc éves. Már a következő évben kisbabát szült, ám az osztályomon sajnos ostoba íráshiba esett, ezért az angyali kisfiú két hét múlva meghalt bölcsőhalálban. Förtelmes házasság volt – sajnálom, hogy ezt kell mondanom. Szenvedésüket látva döbbentem rá újra, micsoda kiváltság, hogy sem férfiak, sem nők nem vagyunk. De mindez elkerülhetetlen volt a második fiuk miatt, aki 1933-ban született, és akire nagy szükségem volt földi emberünk apjaként. – Miért volt olyan förtelmes a házasságuk? – Ha nincs az ön instrukciója, ennek a házasságnak sohasem lett volna szabad létrejönnie. Közismert tény, hogy a világon mindig mindenki rossz emberrel házasodik, de ennél a két embernél kevésbé összeillőt nemigen hordott még hátán a föld. Az ifjú ara és sokkal idősebb ura valamiképpen egészen biztosan nagyon súlyosan és jóvátehetetlenül megsértették egymást – talán nem is egy bizonyos kimondott szóval, cselekedettel vagy épp mulasztással, sokkal inkább 1 Max Stirner (1806-1856) főműve, magyarul: Az Egyetlen és tulajdona azzal, akik voltak; a lényükkel. Végül is csak azért házasodtak össze, mert mi így akartuk, de erről nekik természetesen sejtelmük sem volt. Lehet, hogy a lányt éppen a férfi világoskék szemében ülő különös, borús tekintet vette le a lábáról, hisz nem tudhatta, hogy később éppen ez a legyőzhetetlen komorság lesz a veszte; a férfit pedig talán éppen a lányból áradó féktelen szabadság bűvölte el, ugyanaz a szabadság, amit később képtelen volt elviselni. A lány elméje tízszer fényesebb és gyorsabb volt, mint a férfié. A férj gondolkodása nehézkes volt és nyakatekert, mint egy hajócsavarra tekeredett horgonykötél – mint szinte minden osztráké 1918 óta, akik a gyűlölettől és az önutálattól szinte belefulladtak a szadosachermazotortájukba abban a szerencsétlen, darabokra szaggatott kettős monarchiájukban, amely egy másik osztrák ámokfutásának köszönhetően néhány évvel később véglegesen eltűnik a föld színéről. Az asszonyka esténként szórakozni akart, férje azonban szívesebben mélyedt el imádott Max Stirneré-ben. Míg az asszony egykorú zsidó barátaival és barátnőivel mulatozott a városban, a germán monoklival a szemében az egyénről olvasott, az egyénről mint Egyetlenről, és az ő tulajdonáról: a világról. Stirner úgy vélte, az ember nem engedheti meg, hogy bárki vagy bármi előírja neki, mit tegyen: az egyedi Ego szuverén, s ha úgy ítéli meg, akár bűncselekményt is jogában áll elkövetni. Amikor az asszony éjszaka hazaért, férjét gyakran találta álmában üvöltözve az ágyban, amint párnáit szablyaként forgatva az olaszok ellen harcol. Talán tehetett volna valamit, mielőtt végzetesre fordult a helyzet, de nem tett. Meglehet, túl fiatal volt hozzá; de az is lehet, hogy ő végső soron sokkal inkább Einzige volt, mint a férfi. Eva 1939-ben elhagyta az ő Wolfgangját, és hatéves kisfiát is magával vitte. – Nagyon jó. Most pedig mesélj a leendő anyáról! – Itt szerencsére nem kellett ilyen körülményesen eljárnom. Tulajdonképpen szinte semmilyen probléma nem adódott, nemzetközi bonyodalom pedig végképpen nem. Hiszen itt hollandokról volt szó, és ezektől a derék kisiparosoktól semmi sem áll távolabb, mint a heveskedés. Nem tagadom, ebben valószínűleg az is szerepet játszik, hogy sikerült távol tartanom őket az első világháborútól; nekik gyakorlatilag a második volt az első a tizenhatodik század, a spanyolok elleni háború óta – Spanyolországot egyébként akkor is egy félig osztrák uralkodó irányította. Ha azonban a második világháborút is kihagyták volna, éppen olyan elégedetlen, nyafogó szüzek lennének, mint a svájci völgylakók. – Nem vagyok benne biztos, hogy szükség van az efféle sommás ítélkezésre. – Ha kívánja, visszavonom, és gond nélkül állítom az ellenkezőjét. – Ne essünk át a ló másik oldalára. – Épp csak egy kicsit kellett belepiszkálnom az eseményekbe, hogy a leendő anyát életre keltsem. Megint csak abból kiindulva, akire végül is szükségünk volt, kombinálva Delius junior öröklött anyagával, ráleltünk a lehetséges anyai nagyapára a leideni Holland Történeti Természettudományi Múzeum könyvtárőre, egy bizonyos Oswald Brons személyében, aki 1921-ben született, minden különösebb küldetés nélkül. A szükséges anyai nagyanyáról, Sophia Hakenről kiderült, hogy a vak véletlennek köszönhetően ott lakik a környéken, Delftben; ő 1923-ban született, ugyancsak minden különösebb küldetés nélkül. Életkorából következően Brons a háború végén a múzeumot használta búvóhelyként; gyakran ott is aludt, egy teremben Kamerlingh Onnes szürrealista készülékével, amellyel folyékonnyá tették a héliumot, és amely olyannyira hasonlít leroen Bosch Gyönyörök kertje triptichonjának a jobb tábláján, ezen a zenei in-íernón látható egyik szörnyre, amint Marcel Duchamp Nagy üvegének legfelső figurájára is. – Miket hordasz itt össze? – Ne is törődjön vele. A sok genetikai vacakolás miatt még mindig itt cikázik bennem egy orsó, mintha szövőszék lennék. 1944 végén, a háború utolsó telén a német megszállók a leideni vasútállomáson, pontosan délre az Akadémiai Kórháztól, rendszeresen
The list of books you might like
