A Kék Mauritius PDF
Preview A Kék Mauritius
FARKASHÁZY TIVADAR A KÉK MAURITIUS Farkasházy Tivadar, 2002. Fotók: Barátok, ismerősök, rokonok, járókelők és néhány profi Borítóterv és nyomdai előkészítés: SZÉKELYHÍDI ICA- GRAF-ICA ISBN 963 928 38 43 Felelős kiadó: FÓTI EDI és BODNÁR JÁNOS T Kiadta a Glória Kiadó 1053 Budapest, Kecskeméti u. 6. Telefon: 266-0393 Fax: 266-0394 E-mail: [email protected] Nyomtatta és kötötte: Debreceni Kinizsi Nyomda Felelős vezető: BÖRDŐS JÁNOS igazgató Szkennelte, javitotta: Szántó Zoltán 2006junius *** - Hallom, hogy kivándorol, Spitzer úr! -Igen. -Hová? - Ausztráliába. - Nincs az egy kicsit messze? -Messze? Mitől?! (Pesti vicc, 1939) A Kék Mauritius a világ leghíresebb és talán legértékesebb bélyege. A szigetlakók szerint mindössze négy van belőle, máshol valamivel többről tudnak. Valamikor 500 volt, de a többi eltűnt, megsemmisült, vagy ismeretlen gyűjtemények mélyén lappang. Az egyiket láttam, de erről majd később, az elég vaskos utolsó fejezetben. Addig át kell rágniuk magukat sok mindenen, legalábbis ha sportszerűek. Hogy miért ilyen értékes? De hiszen már mondtam, mindössze alig néhány van belőle a világon. A bélyegek teljesen egyformák, kivéve a tévnyo-matokat. Persze azok is egyformák, de azokból jóval kevesebb akad. Ugyanis ha több lenne, akkor magukat tekinthetnék normálisnak. De ezt már megtárgyaltam első könyvem mottójában: - Mondja, miért vannak a bolondok bezárva? - Azért, mert kevesebben vannak. Szóval, ha az ember ki akar tűnni a tömegből, nincs mit tenni, el kell menni tévnyomatnak. Ma mintegy hatmilliárdnyian vagyunk, tehát ha bármiben a négy közé kerülünk, akkor másfél milliárd egyformából tűntünk ki. Vagy ők rengetegen a nem egyformák, és mi az egyformák. Mondjuk négyen vagyunk azonos ujjlenyomattal, akkor egy életfogytiglan megosztva már nem is olyan hosszú. Tehát számtalan előnye lehet, különösen a tettesre nézve. A hatalom, a természet nemigen kedveli a tévnyomatokat, általában elpusztítja őket. Az alacsony zsiráf, a vegetáriánus cápa, a lusta hangya elég nehezen él meg, akárcsak az ezüsttel is megelégedő gladiátor. Persze akadnak, akik pont az ellenkezőjét állítják, hogy az evolúció és a revolúció nem más, mint a tévnyomatok szakadatlan küzdelme, hiszen eleinte a folyton nyakát nyújtogató zsiráf volt a tévnyomat, s aki nem követte a példáját, hanem a földön kotorászott, az hamarosan éhen veszett, mert csak a fák tetején talált lombot. Ahogy minden felfedezéshez, minden forradalomhoz, minden találmányhoz kellett valaki, aki feltette, hogy nem úgy van, ahogy eddig gondolták. Hogy miért kell kitűnni? Először is nem kell, alkati kérdés. Bár azért a vágy kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunk fejében ott motoszkál. Már csak azért is, hogy ne teljesen nyomtalanul enyésszünk el. Van persze, aki csak megélhetési okokból akar kitűnni, lásd népszerű szóval: gazdag ember. De ez marhaság, mert sok gazdag ember lőrésekkel, pitbullokkal, gorillákkal véteti magát körbe, hogy elkergessék az újságírókat és az egyéb kéregetőket. Más emberek gyilkosságokkal és egyéb neveletlenségekkel akarnak kiemelkedni embertársaik közül, már csak azért is, mert a hullák elég alacsonyak, most őket is hanyagolnám, akárcsak azokat, akik beírták, bevésték, befestették magukat az emberiség történetébe. Kizárólag az átlagemberekkel szeretnék foglalkozni. Akiket azzal etet a demokrácia nevű kapitalizmus, hogy ő is kitűnhet. Kedvére válogathat például a szekrénysorok között, nem beszélve a buta nő által kínált porszívóról és a legendás turmixgépről. Persze lényegében mindegyik egyforma, legalábbis az általa elérhető, ahogy a divat diktálta szvetter, sláger, soupoper. Némi munkával persze ki lehet törni az ajánlatok közül, róluk kíván szólni ez a könyv. Akimászás egyik lehetséges módja az utazás. Hiszen minél tovább jutunk, annál kisebb az esélye, hogy a bennszülöttek pont olyanok legyenek, mint mi. Kivéve persze a gyorséttermekben és a tranzitok tax free boltjaiban áruló bennszülötteket, mert ők teljesen egyformák, és ami még fájdalmasabb a számunkra, mi is teljesen egyformák vagyunk nekik. A turizmus mára a világ első számú iparágává vált, fültanúja voltam, amint egy helyi idegenvezető egy másiknak azzal dicsekedett Schönbrunnban, hogy a kastélyon óránként hány embert tudnak átnyomni. Mint szennyvizet a csövön, akár egy középiskolai feladatgyűjteményben, a konkrét számot majd megtalálják valamelyik fejezetben. Ezért, engedelmükkel, még nem fogom a saját könyvemet elolvasni, elég strapa volt megírni. Az ember ugyanis, ha jegyzetel, máris nincs ott. Képzeljék el, például egy nászéj szakán. A vágóhídra szállítandó birka lényegében nemigen különbözik a tömegturizmus résztvevőitől. Sőt, a birkák a kamionból legalább időnként szomorúan kibégetnek. A turistautak résztvevői viszont nehezen lazíthatok. Első csoportos utamon megpróbáltam a festői Türingiában, amikor Goethe, Schiller és Liszt Weimarja, Luther és Tannháuser Wartburgja helyett Suhlban mutattak egy puskagyárat, majd elszállásoltak egy főtéri panelben. Reménytelen volt, azóta is menekülök minden nyájtól. Az Ibusz-boy parancsszóra forgatja a fejét a székesegyházak és a vízesések felé, a stréberebb még jegyzetel is, amit a szakmában kattintgatásnak hívnak, hogy legyen mivel otthon szétoszlatni a vendégeket. Ahogy a szaporodó élményfürdők birizgálják az ember testét, úgy adagolják a turistának a történelmi múltat, az egyházi áhítatot, a helyi indiántáncot. Nem beszélve a souvenirekről, amikkel aztán kellően elrondíthatjuk a lakást, hiszen hazahozva olyan, mint menyasszony a templomból. A címlapon például négy teljesen egyforma trikó látható, mindegyiken a Kék Mauritius. Azért nem öten vagyunk, nehogy valaki kételkedjen benne, hogy az igaziakat ragasztottuk magunkra. Sokáig tartott, amíg idáig eljutottunk. A létező szocializmusból elég nehéz volt kilátni, az útlevél keveseknek adatott meg, talán a legjellemzőbb szó volt akkoriban az ablak, ami nélkül semmit sem ért, ezt persze egyetlen külföldi sem értette. 8 Minden út egy-egy ablak volt a világra, amely az én korosztályomnak elég későn adatott meg, hát még az előzőnek. Ötven utat találnak meg benne, ha úgy vesszük, kb. egy ötvenes darabja, na jó, plusz áfa, ennél egyetlen last minute sem olcsóbb. Azért az ember, ha teheti, inkább utazzon, mert soha nem lehet tudni, melyik a last minute. Több mint a felére az utolsó hétben került sor, most 57 vagyok, az első ötvenből jóval kevesebbre futotta. Azokat egyszer már kötetbe gyűjtöttem, könyvem első harmada belőlük áll. Azt mondják, az ember sejtjei hét-évente kicserélődnek, már csak azért is érdekesek lehetnek a későbbi utak mellett. Persze mindenhol elkalandozom, ezt a betegséget még jóval a Heti Hetes előtt szereztem. Két hosszabb fejezet található benne, az egyik útra a World Trade Center elleni merénylet előtt pár héttel került sor, a másikra a Heti Hetes tagjaival indultam el, ezek talán nagyobb érdeklődésre tarthatnak számot. Amúgy semmi különös nincs bennük, ha kalandos fel-fedezőutakkal, izgalmas háborús naplókkal, híres világcsavargók memoárjaival hasonlítják össze. Lényegében egy magyar nímand botladozásai, többnyire pénz és nyelvtudás nélkül. Aki oly sok honfitársához hasonlóan ezeken az utakon kergette a Kék Mauritiust, a boldogság kék madarát. És feljegyzett mindent, amit látott, ahonnan csak kinézték, mert egy ószülött-nek minden sicc új. IRÁNYTŰ Az emberek többnyire utálják az utazási történeteket. Olyan, mintha azt hallgatnák, hogy valakinek milyen jó nője volt. Ne mesélje, adja kölcsön! Azonkívül nehéz élményeket átadni. A bombasztikus jelzőit: nagyszerű volt Spanyolba, remek volt a koszt, fantasztikus volt a víz, többnyire taszítanak, ráadásul semmilyen információtartalmuk sincs. Mindenesetre próbáljunk rendet vágni az utazások fajtáiban. Politikai turizmus Államfők, miniszterek kedvenc időtöltése, a legtöbbet utazó magyar az én életemben Losonczi Pál volt, hol teknősbékákon lovagolt, hol a nagy hula táncot járta el egy baráti sátor előtt hű kísérőjével, Moldoványi Ákossal, ki több kötettel is beírta nevét a Szabó Ervin könyvtár kartotékaiba. Losonczi, egykori kocsis létére mindenhol parádésan viselkedett, egyedül De Gaulle temetésén történt kisebb incidens, ahol Nixon gorillájának nézték. Az elmúlt évtizedben Göncz Árpád volt a legnagyobb utazónk, ami már azért is sokkal olcsóbb, mert nem megy vele tolmács, rögtön le is fordítja, amit mond. Nem utolsósorban kitűnő diplomata. „A japán-magyar kapcsolatokat érintő minden fontosabb kérdést meg tudtunk vitatni" - mondta például Kaifu Tosiki miniszterelnöktől távozóban. A találkozó mintegy 20 percig tartott, Akihito császár beiktatásán ugyanis 500 külföldi vezető vett részt, többek között Károly herceg, Mário Soares, Kürt Waldheim, Alexander Dubcek, Turgut Özal, Mauno Koivisto, Ion Iliescu, Anatolij Lukjanov, Perez de Cuéllar és Richárd von Weizsácker. Gondolom, a 133 államfő mindegyikét illett fogadnia Kaifunak. Szerintem már az is szép teljesítmény lehetett tőle, ha egyáltalán tudta, hogy most éppen egy magyarral beszél. Gyakran üzletemberek is elkísérik, s bár egy ilyen úton leszögezték, hogy éljen az örök és megbonthatatlan magyar-pápua barátság, mégsem vettek az Ikarusokból, mert út közben kiderült, hogy az egyenlítőn meleg van, az ajánlott buszok meg nem voltak légkondicionáltak. Az országos rekordot mégsem ők, hanem a megboldogult Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma tartja, melynek munkatársai egyszer negyvenen kísértek el három nyugágyat egy dél-amerikai vásárra. A politikusok természetesen semmilyen áldozattól sem riadnak vissza a haza üdvéért. 1990 telén például vacsorát adtak Párizsban. A vacsorát a 10 „Vacsoraszervező Bizottság Magyarországért" elnevezésű vacsoraszervező bizottság szervezte, 25 ezer frankba került egy asztal és 5 ezerbe egy szék. A pénzt az MDF-nek folyósították. De itthon azonnal kiadtak egy cáfolatot: politikusaink kizárólag közérdekű alapítvány céljából ettek. De hogy ne csak más portája előtt söpörjek, ha nem is sikerült bekerülnöm soha ilyen delegációba, azért rádiósként néha volt alkalmam állami utazásra. 1990-ben például napi 20-20 ezerért laktunk egymás mellett két kétágyas szobában kollégámmal, Helsinkiben. Az első osztályú repülőjegyem alig volt 77 ezer. Ülhettem volna 44 ezer forintos helyen is, de akkor nem kapok Camparit. Naponta egyszer étkeztem, svédasztalnál. Járt a szobához. Fél kiló sonka, 6-6 lágytojás, húsz centi sajt, egy liter narancslé. Velem szemben egy svéd úr ült, zabkásájával. Más étel úgysem fért volna el az asztalunkon. Ha elraktam a szappant dobozostul, másnapra újat hozott a szobaasszony. A többit találják ki. Miért? Van olyan kollégám, aki a bibliákat gyűjti. A taxit is elszámolhattam, alkalmanként az is kétezer. A villamost már én fizettem. Mondanom sem kell, blicceltem. Csoportos turizmus A szocializmusban meglehetősen létszámcentrikus volt az idegenvezetés, kötelezően ismervén a régi viccet a leningrádi szimfonikusokról, akik New Yorkból vonósnégyesként tértek haza. Az ilyen idegenvezetőre mondta Boncz, hogy mi, utasok, egymás között csak őrnagy elvtársnak szólítottuk. Nádas egyszer el is játszotta a másik régi legendát egy moszkvai szállodában, kinyitotta a vízcsapot és beleszólt: - Ezredes elvtárs, kérek két teát! Egy perc múlva, a többiek legnagyobb megdöbbenésére kopognak, két teával. Nádas csak Pesten árulta el, hogy előzőleg megbeszélte a szobapincérrel. Boncz később továbbfejlesztette a történetet, és amikor legközelebb Moszkvában jártunk, kinyitotta a vízcsapot, egy nagyot szellentett, majd beleszólt: - Ezt fejtse meg, őrnagy elvtárs! Manapság néhány utazási iroda intézményesítette ezt a régi módszert, csak oda szervezi az utat. De már nem az utasok disszidálnak, hanem az idegenvezető. Idea Tours, Skyway, Holland Travel, Fáraó Tours, West Travel, akadt már néhány hősi halott a kapitalizmus alapjainak lerakása közben. Ilyenkor nem a Holiday Innben alszanak az utasok, hanem a Holiday on Ice-on, a jégen. Persze vannak olcsóbb utak is, például Dubrovnikba, csak néha meg kell a szállodát védeni. Mindenesetre ez a leggyakoribb utazási forma, nemcsak térben, időben is, az artyeki úttörő- paradicsomtól a müncheni Oktoberfestig, a mamaiai beutalótól a velencei karneválig. Ma már többnyire panorámabuszon, 11 remek kilátással az előttünk ülő hátára. Persze a legjobb szervezés mellett is adódhatnak apróbb zökkenők, Bandó egyszer két hétig hajózott a Fekete-tengeren, volt pingpongasztal, volt pingpongütő, csak pingponglabda nem. Tíz napon át kérdezősködött a fedélzeten, aztán rászánta magát a Nagyítás című filmben látott teniszre, labda nélkül. Eleinte - mármint az én életemben - csak keletre utazhattunk, aztán egyre inkább nyugatra is. De mindig voltak, akik szembeszegültek az árral, 1993-ban például menedékjogot kért Kolozsvárott egy gödöllői fiatalember, mert úgy érezte, hazájában üldözik és Funarban van minden bizalma. A hetvenes évek végén már előfordult egy hasonló eset, valaki Fehérgyarmat környékén átszökött a Szovjetunióba és menedékjogot kért az oroszoktól, ám azok egyszerűen visszazsuppolták. Az ügyész elmeorvosi vizsgálatot kért ellene, mire ő kapott fegyelmit, amiért kétségbe vonta az illető elmeállapotát. Ehhez az örök, áldatlan kelet-nyugat vitához talán én is tudok egy érdekes adalékkal szolgálni, ugyanis a Lajtán túl sehol sem tüsszögök, itthon viszont 25 éve majd megbolondulok nyáron a szénanáthától. Átmentem Hegyeshalomnál, elmúlt, visszatértem Nickelsdorfnál, előjött. Titokban már az orvosi Nobel-díjban is reménykedtem, ugyanis amíg Reagan csak pszichésen tudta bizonyítani, hogy ez itt a Gonosz Birodalma, én organikusan is. Ma már a nyugati utaknál is akadnak népszerűbbek, a távol-keleti utak. Szép lassan rájövünk, teljesen mindegy, hogy milyen irányból kerüljük meg a Földet. Egyéni turizm us Nem mindenkinek telik rá, hogy egyedül lehessen, és meg is lehet unni. A gróf Monte Christóban például Faria abbé 18 éven keresztül ásott egy kis társaságért a szomszéd celláig. Fa Nándor viszont még a Szent Jupáton is képes volt összeveszni Gál Józseffel, és napokra különhúzódni társától. Egyedül persze nehezebb tájékozódni a nagyvilágban, és néha pechje is lehet az embernek, mint például a második Beatles-film, a Help végén. Támolyog ki a csatornaátúszó a habokból és kérdi Ringótól: — Dover? - Nem, Calais. A tájat, a határt ugyanis csak a Háry Jánosban könnyű felismerni, ideát süt a nap, odaát Burkusországban, a sorompó túloldalán havazik. Bár ilyen szempontból a vasfüggöny sem volt túl komplikált, az ember rálépett egy tányéraknára és mindjárt felismerte a határt. Ma már persze nem akkora probléma, 1992-ben Hollóháza mellett, Lászlótanyán víkendeztem egy gyönyörű kastélyban, kétszáz méterre a szlovák határtól. Mondták, Rákosi is a teraszról nézegette reggelente Kassát 12 , amikor itt nyaralt. Egy kanyart is elneveztek róla, ahol állítólag lelövette a sofőrjét, amiért az kicsúszott vele. Ahatárt egyébként nem láttam sehol, mondtam is Attilának, aki virágszedés közben véletlenül átsétált rajta: - Máskor útlevél nélkül ne menj ki a kertbe! Az egyéni nyaralás előnyei és hátrányai attól függnek, honnan nézzük. Firenzéből tartottam Velencébe, ifjú feleségem kis katonákkal etet, a magnón Mike Oldfield, túl vagyunk aznap már a viareggiói fürdésen, a Pisai Ferde-tornyon, Dávidon, a Ponté Vecchión, irány a Szent Márk tér. Száll a 424-es - énekelné Cseh Tamás, aztán egyszer csak a Fiat 128-as köhint egyet, és harminc másodperc múlva a fejem vakargatva nézegetem a füstölgő motort, Mimi kijelenti, ilyesmi csak velem fordulhat elő, a gyerekek ordítanak, hogy éhesek és fáznak, én pedig egy tehenét legeltető lombardiai parasztnak mutogatom kézzel-lábbal a Rómer Flóris utcai csekkszelvényemet, hogy hol van erre a legközelebbi autóklub. Velence után is akadt egy kis probléma, ugyanis 5 deci benzinnel farol-tam be az első mestrei benzinkúthoz, akkor csaptam a homlokomra, hiszen ezek ma sztrájkolnak! Odalépek a legbizalomgerjesztőbb sztrájkoló-hoz, és Horatius ékes nyelvén elmagyarázom neki a szitut: - Ich bin ein komunyiszt vaterland, coming Ungheria, strike is good, worker is good, kapitálist is no good, mü szolidárnoszt itali poppolo, por-favor piccolo benzin. Azt ugyan nem adott, de legalább hozzámvágta a kannáját. Persze ha az ember nyelveket beszél, akkor minden országban van egy olyan rádióállomás, amelyik állandó útinformációkat ad. Ha már Cseh Tamást emlegettem, a hetvenes évek végén Zakopanéból indultunk reggel Krakkóba, a kocsirádióban éppen Gierek beszélt, aztán megérkeztünk, megnéztük az ősi egyetemet, kószáltunk a Rynek boltívei alatt, s mikor kora délután indultunk vissza, helybéli barátunk újra bekapcsolta a rádiót. - Ismétlik a Gierek-beszédet? - Nem, még mindig tart. A függetlenség persze mindent megér némi kényelmetlenségért cserébe. Nem beszélve a konzumgyönyörök értéktelenségéről, ahogy nálunk az öreg téeszfőkönyvelő beöltözik betyárnak és felül a nyugdíjas lóra, hogy lefényképezzék a sonkafejűek, ugyanúgy szerte Európában hülyítik a turistákat flamencóval, sajtpiaccal, ginmárkák őrségváltásával. A kitörni vágyás, a szabadság egy ilyen szép pillanatát láttam a Pireneusokban, magas bércek, zúgó patakok, százados fenyők, megy le a nap, Tolosában pedig, egy cementgyár kapujában egy trabantos magyar fényképezi a kocsiból kiintegető kövér nejét. Az egyéni kontra csoportos turizmus nem csak pénztárca kérdése, a probléma bennünk lakozik. Egyénileg is lehet csoportosan utazni, és csoportosan is lehet egyénileg. Madrid óvárosának főterén, a Plaza Mayoron 13 egyszer le akartam rajzoltatni Attilát, de bármennyit ígértem, a művész nem volt hajlandó. - Miért? - Azért, Senor, mert a gyerekek még egyformák. Münchenben, az Oktoberfest hatalmas sörsátraiban száz márkáért bárki vezényelheti a zenekart. Ott állnak sorba a dülledt szemű, tiroli-nadrágos, zergetollas legények, és nem veszik észre, hogy ők a zenekar. Hadi turizmus Ez a legnehezebb műfaj, többnyire nem szabadon választott. Általában gyakoribbak a kelet- nyugati utak és ritkábbak az észak-déliek. Északról utoljára, azt hiszem, XII. Károly svéd király látogatott le a kozákokig, majd haza a Váci utcán keresztül. A kelet-nyugati forgalom viszont óriási volt a századok folyamán, mi, magyarok a Sankt Gallen-i kolostorban 926. május 2-án tett látogatásunk óta többnyire hadifogolyként utaztunk Augsburgtól a Héttoronyig, Kufsteintől Szibériáig. Jobb hadvezérek autópályákat is építettek békeidőben, hogy legyen mit a tankoknak feltépni. Néhány évvel ezelőtt, amikor elkezdték kitűzni a déli autópálya nyomvonalát, javasoltam is, hogy a fele költséget meg lehetne spórolni, ha csak az egyik sávja készülne el, csapatok ugyanis ritkán masíroznak egymással szemben, általában az egyik kergeti a másikat, ahhoz meg nem kell két sáv. Harminc éve bejárta az országot egy kitömött bálna. Évtizedekkel később derült ki, a CIA megbízásából, mivel a mérete pontosan megegyezett az atomrakétákéval, tartottak egy kis főpróbát, merre fér el jobban. Európa legnagyobb tranzitforgalmát az elmúlt 700 évben egyébként mi bonyolítottuk le, csak a tatár, török, osztrák, orosz vízumokból meg kellett volna gazdagodnunk. Könyvem ezt a típusú turizmust nem nagyon tárgyalja, egyrészt mert szerencsére nem volt részem benne, másrészt nem akarok fájdalmas sebeket feltépni. Pedig hiszem, hogy minden szörnyűségnek akadtak ironikus pillanatai, hiszen csak így lehetett néha túlélni. Kollégám anyósa a hetvenes évek elején hangosan szidta a kor egyetlen, felolvaszthatatlan, kenhetetlen, ízlelhetetlen kockamargarinját. Mivel veje és lánya, más margarinokat nem ismerve, tanácstalanul bámult rá, rezignáltan felsóhajtott: - Auschwitzban! Ott igen, ott jó volt a margarin! A bevezetés befejezés Ha unják könyvemet, gondoljanak helyette életük legszebb útjára. Aztán az árára. Melyiket tudják jobban felidézni? 14 VÁMON-RÉVEN A. határral 20 éves koromig semmi bajom sem volt, ugyanis a közelébe se kerültem. 1965 körül jutottam át először a festői Bratislavába, nem pontosan értvén, hogy mi benne a külföld. Valahogy úgy voltam vele, mint Tom Sawyer és Huck Finn, akik azon vitatkoznak a léghajó kosarában, hogy ez még Luisiana vagy már Arkansas. - Nem lehet Arkansas, mert az sárga a térképen, ez meg még zöld -mondja, ha jól emlékszem, Tom. Pozsony meg se zöld nem volt, se sárga, inkább szép egyenletes szürke volt a lelkem. Addig többnyire csak nagybátyám elbeszéléseiből ismertem a külföldet. Guminyakkendőt és nyloninget árult a katowicei piacon feleségével, Jolival és építészmérnöki diplomájával, azontúl minden stiklit Pista bácsitól tanultam ki, mikor mit kell csinálni. Neki volt elsőként a családból színes tévéje, Lengyelből hozta, kifelé beírta a vámlapra: egy darab teve, aztán visszafelé rátett két ékezetet. Unokájának, Tominak is így hozott biciklit, lehagyta a pótkerékről a pót szót, majd kiegészítette a párral. Hihetetlenül ügyesen közlekedett egész Európában anélkül, hogy bármilyen nyelven beszélt volna. 1965-ben azt is megtudta a később Svédországban és Hongkongban lovagló Tandaritól, hogy Gabona nyeri Varsóban a Szocialista Országok Nagydíját, de a sok zsebemzsescsétől nem értette, hogyan kell feltenni a pénzt, s így lekéste a kasszánál a csengetést. A határőrökkel amúgy nem volt semmi bajom, útlevél nélkül nem indultam el soha, nem úgy, mint Pipó barátom, aki 72-ben közölte, disszidál, érzelmesen elbúcsúztunk, és örök emlékbe lecsatoltam neki a Doxa órámat. Aztán valami közbejött, nem tudtak Triesztnél átúszni az Adrián, és évekig még Pesten hordta az órámat, örök emlékbe. Aztán mégiscsak kijutott valahogy, ő volt az, aki a szigorú svéd vámosok eszén is túljárt egyszer, amikor 10 liter vodkáját el akarták kobozni, felmutatott egy orvosi igazolást, miszerint súlyos alkoholista, és legalább fél litert meg kell innia naponta, különben veszélyes elvonási tünetek mutatkoznak rajta. A Doxa akkoriban nagy dolog volt, bár egy berbankos kollégám 1969-ben sehogy sem tudta Ulánbátorban eladni, mert ott a Pobjeda volt a menő. Egyszóval sohasem a határőr, hanem a vámos jelentette nekem a vasfüggönyt, hiszen mindig volt valami saram, soha nem lehettem nyugodt, a ritka kirepüléseket mindig ki kellett használni. Mindenesetre a családban évekig érvényben volt a határra szóló szigorú utasításom: mosolyogni, nembeszélni, majd a papa mindent elintéz. Mimivel nem is mehettem volna 15 valami sokra, még menyasszony korában egyszer halálra váltan ült mellettem a buszon, Pozsonyból visszafelé. - Mit csináljak, beírjam? - Micsodát? - Az elefántradírt. A vámáru-nyilatkozat szerint tilos gumiárut kivinni Csehszlovákiából. A vámáru-nyilatkozatot egyébként különösen utáltam, fix dolog, nehezen lehetett kidumálni. Azt meg mégsem mertem, mint Karinthy Cini, aki egyszer Strasbourgban így töltötte ki: Az utazás célja: Franciaország meghódítása Szövegben erősebb voltam, ismertem a vámos típuseseteket, akiket nem nehéz kibillenteni a kategóriáik közül. Egyszer a prágai Szocialista Országok Nagydíjáról jöttünk haza, Vas Jóskától megtudtuk, hogy minden lóval lemaradunk, így nem volt gondunk a kasszánál, s csak egy kék takarót vettem, ma is vele alszom, már csak az emlék miatt is, mivel elég kalandosan került haza. Már a határt sem akármilyen körülmények között értem el, ki volt téve egy apró tábla, hogy Budapest, rákanyarodtam, aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy a bal oldalamon csillog valami. Te jó ég, a Duna! Ez még nem lett volna baj, de pár pillanat múlva ijedten konstatálom, hogy a jobb oldalamon is csillog valami. Két Duna? Hamarosan kiderült, ráhajtottam egy mólóra, márpedig minden mólónak egyszer vége szakad. Megfordulni lehetetlenség, annál keskenyebb, a Daciának pedig nem a stoplámpa fénye a legnagyobb erőssége. Nem volt mit tenni, Benedek keresztapja, Horváth Károly II. idomár kiszállt, és a kocsi előtt, pardon, mögött menetelt, mint a század eleji felvigyázók, nehogy elüssenek valakit a 10 kilométerrel robogó vasszörnyek. Aztán csak-csak elértük a határt, kérdi a magyar akcent: - Mit vettek? - Egy takarót. - Mutassa. - Tessék. - Textilt, szövetet nem lehet kivinni. - Ha nem, nem. - Elveszem. - Hallod, Mimikém? Elveszik. - Nem érti? El-ve-szem! - Értem. Elveszi. - Vámot kell rá fizetni! - Kell fizetni. - Tudta, hogy nem lehet kivinni takarót? - Tudtam. - Elveszem. - Tessék. - Na menjenek a fenébe! 16 Tiltakozásra volt betanítva, semmit sem tudott kezdeni az egyetértésemmel. Azért nem minden szlovák vámos volt ennyire kezelhető', egyszer Sinkótól egy 14 koronás vászontáskát elszedtek Rajkánál, utána következtem volna egy futball-labdával. Nem vártam meg, teli csüddel berúgtam a kukoricásba, jó messze, mint Schroif Masopustnak. - A maguké. Dühében megpróbált ott tartani, de kijelentettem, Sinkó is tanúsítani fogja, hogy szidta a magyar nemzetet, és mivel ebből neki is kellemetlensége származhatott volna, inkább elengedett. Repülővel először 1972-ben jöttem haza, ott is kifogtam a pasasomat, alig öten jöttünk Madridból, késő este volt már, halálra unta magát, az elő-ző utast fél óráig forgatta, egy húszpezetás toledói rézkanálról mindenáron be akarta bizonyítani, hogy aranyozott. Nem sok jóra számíthattam, ha egy hivatalos kiküldött egyetlen aktatáskával ekkora tortúrán megy át, mi lesz az én maszek három bőröndömmel? Már messziről mosolygott, amikor észrevette, hogy egy zsákot is tolok. Diadalmasan felemelte, aztán úgy kellett a társának elkapnia, nehogy hanyatt essen. Allergiás lévén, hoztam ugyanis két műanyag párnát, darabja 6 gramm, azok voltak a zsákban, ő meg legalább húsz kilóra számított, ezért jól nekigyürkőzött. Egy darabig még próbálkozott, nyomogatta, szagolgatta, hátha kábítószert varrt belé a nénikém, aztán visszaspecializálódott a mögöttem lévő másik toledói kanalasra. Nála jobban csak az a kollégája volt meglepve, aki éjjel Letenyén, zuhogó esőben nézte meg 1976-ban a csomagtartómat. - Hol voltak? - Ausztriában, Németországban, Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban. - Mit hoztak? - Ezt, azt. - Tág fogalom. Ez mi? - Hagyma. - Mennyi? - Húsz kiló. - Tulipánhagyma? - Vereshagyma. - Ezt cipelik háromezer kilométerről? - Ezt. - Miért? - Szeretjük. Nem erős. Nem csípi a szemünket. Tovább nem nagyon akartam feszíteni a húrt, épp elég mázli volt, hogy a hagymákra bökött rá és nem az alatta lévő ötven lemezre. Ha az embernek itt-ott akad néhány kóbor ötvendollárosa, pár kiló kávéja, ne nagyon 17 számítson a szürkeruhások humorérzékére. Olyan bátor meg sosem voltam, mint Sas Józsi, aki egyszer fél Bécset úgy hozta át, hogy odafordult egy vámtiszthez: - Elvtárs... egy pillanatra... jöjjön közelebb... nem akarom, hogy meghallja... itt a hátam mögött, abban a hatalmas kocsiban egy amerikás magyar ül, és percek óta szidja az ügyintézést, hogy milyen koszos a határ, milyen kicsi a büfé. Legyenek nagyon udvariasak hozzá, ne vigye rossz hírünket. Na, viszontlátásra! - Köszönjük, művész úr. Viszontlátásra! Ezek után igazán nem mondhatta: - Tudja mit? Maga is mutassa a csomagtartóját! Egyszer, a hetvenes évek végén mégis megadatott, hogy mivel semmitől sem kellett tartanom, végre én is megszívathattam őket. - Jó napot kívánok. - Jó napot. - Merre jártak? - Spanyolországban. - Hoztak valamit? - Apróságokat. - Nocsak, miféle apróságokat? - Kávét, teát, lemezeket, könyveket. - Miféle könyveket? - Útleírásokat. - Nocsak. Megnézhetném őket? - Természetesen. Az első" könyv, amely a kezébe akad, Wagner Trisztán és Izoldájának múlt századi zongorakivonata, gót betűkkel. - Ez micsoda? - Útleírás. Lapozgatja, forgatja, szemlátomást nem perfekt gót. - Ez nem útleírás. - Ez útleírás. - Ez nem útleírás! - Kérem szépen. Ez a könyv arról szól, hogy Marké király elküldi Trisztánt, keresse meg neki Aranyhajú Izoldát. De Trisztán, hazafelé tartván írlandból Cornwallba, a Szent György- csatornából kihajózva nagy viharba kerül. Izolda, mivel nem akar Marké király felesége lenni, beszélni óhajt vele, de Trisztán Kurnevallal visszaüzeni, hogy nem hagyhatja el a kormányt. Izolda szolgálója, Brangane ezért bájitalt kever Trisztán kelyhébe, nagy szerelembe esnek és kikötnek. Tengeri útleírás, nem ismeri? - Dehogynem. Révben egyetlenegyszer vámoltak. Anyámnak mentem kocsit venni Koppenhágába, sietni kellett, másnap emelték Pesten a vámot, mindössze fél órám maradt a vásárlásra, bementem az első' Nissan-boltba és megkérdeztem, melyik Micrát lehet a leghamarabb elvinni. 18 Kicsit furcsállották, de hát arrafelé nem őrzik az árut, hanem el akarják adni. Odafelé vonattal mentünk, az NDK fővárosában látszólag teljes csönd honolt, semmi sem mutatta, hogy három nap múlva ledöntik a berlini falat. Az operába is elmentünk, két pásztor valami túrón veszekedett hosszan, de lehet, hogy már sajt volt. Kérdezem a rádiókabaré és kocsijaim menedzserét, Gábor Lacit: - Mit nézünk meg? - Az első" felvonást. Régi, összeszokott tandem vagyunk, már jártunk egyszer erre, Berlinből mentünk Hamburgba, a szolgalmi úton, stalkeri táj, a határ közelében minden kiirtva, lőrések, figyelőtornyok, kiszáradt mocsarak, legalább egyszer láttam a vasfüggönyt. Ez volt az az időszak, amikor az NDK iskolai
The list of books you might like
