Table Of Content

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Tim Marshall: The Power of Geography. Ten Maps That Reveal the Future of Our World Elliott and Thompson Limited, London, 2021 Fordította Máté Frigyes A fordítást szakmai szempontból ellenőrizte Zsuppán András és dr. Both Előd (10. fejezet) Az ausztrál himnusz részletét és a Shelley Hellászából vett idézetet N. Kiss Zsuzsa fordította. Copyright © Tim Marshall, 2021 Hungarian translation © 2022 Máté Frigyes Magyar kiadás © 2022 Park Kiadó, Budapest A Park Kiadó a Libri Könyvkiadó Kft. imprintje Térképek © JP Map Graphics Ltd A térképek forrásai: Australian Bureau of Statistics; Geopolitical Futures; BBC/ NCHR; Encyclopedia Britannica; Geopolitical Futures/BAU DEGS; acleddata.com; US Army Acquisitions Support Centre; Wikipedia Borítóterv © David Wardle ISBN 978 963 355 831 7 Felelős kiadó Tönkő Vera Felelős szerkesztő Szalay Marianne Szerkesztette Kelenhegyi Péter A szöveget gondozta Darida Benedek Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera A borítót az eredeti felhasználásával készítette Oláh Gábor Elektronikus változat: eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu Készítette Ambrose Montanus A Covid-generáció ﬁataljainak, akik kivették részüket a harcból. Eljött a ti időtök! BEVEZETŐ „nem hallja a sólyom, mit mond a solymár; széthull minden; már nem tart a közép;” W. B. Yeats: A második eljövetel[1] A Közel-Keleten farkasszemet néz egymással a Perzsa-öböl fodrozódó hullámai felett Irán – akár egy hatalmas erődítmény – és ősellensége, Szaúd-Arábia. A Csendes-óceán déli részén Ausztrália a jelenkor két szuperhatalma, az Egyesült Államok és Kína közé szorult. A Földközi-tengeren pedig Görögország és Törökország folytat versengést, amelynek gyökerei az ókorig nyúlnak vissza, de bármikor ma is erőszakot szülhet. Isten hozott a 2020-as években! A hidegháború kora, amikor az Egyesült Államok és a Szovjetunió uralták az egész világot, lassan távoli emlékké halványul. A nagyhatalmi versengés új korszakába lépünk, amelyben számos szereplő – köztük több kisebb is – küzd egymással a rivaldafényért. A geopolitikai dráma ráadásul nem csak a Föld felszínén zajlik, hiszen némely országok követelésekkel lépnek fel a légkörön túl, a Holdon, sőt az űr még távolabbi régióiban is. Nem meglepő, ha szorongást érzünk, amiért a generációk óta fennálló rend ideiglenesnek bizonyult. Előfordult azonban már, és a jövőben is lesz ehhez hasonló helyzet. Egy ideje a „multipoláris” világrend felé haladunk. A második világháborút követően új nemzetközi rend született: ebben a bipoláris korban az Egyesült Államok vezette kapitalista berendezkedés állt az egyik oldalon, a másikon pedig a szovjet-orosz birodalom és Kína által fenntartott kommunista rendszer. Ez a korszak nagyjából ötven-nyolcvan évig tartott, attól függően, hogy hol húzzuk meg a határait. Az 1990-es években elérkezett az egyes elemzők által „unipolárisnak” nevezett évtized: az amerikai hatalomnak gyakorlatilag nem volt kihívója. Egyértelműen látszik azonban, hogy újfent olyan állapot felé tartunk, amely amúgy az emberiség történelme során általában a megszokott rend volt: a többszörös hatalmi versengés kora felé. Nehéz meghatározni, pontosan mikor indultunk el erre: nem lehet egyetlen történést beazonosítani, amely szikraként indította volna el a változást. Életünkben vannak azonban pillanatok, amikor észreveszünk egy jelenséget, és egyszer csak érthetőbbé válik a nemzetközi politika zavaros világa. Jómagam ilyen emlékként gondolok vissza egy párás nyári estére 1999- ben Koszovó romos fővárosában, Pristinában. Jugoszlávia 1991- ben bekövetkezett szétesése éveken át tartó háborúhoz és vérontáshoz vezetett. A NATO bombázói elűzték a szerbeket Koszovóból, a szövetség szárazföldi csapatai pedig délről készültek behatolni a tartományba. A szóban forgó nap folyamán hallottuk a szóbeszédet, hogy útnak indult Boszniából egy orosz hadoszlop, amely azt volt hivatott biztosítani, hogy Oroszország megőrizhesse hagyományos befolyását Szerbia ügyeiben. Az orosz medve már egy évtizede kiesett a játékból, elszegényedett, bizonytalanná lett, és régi önmagának puszta árnyékává vált. Tehetetlenül szemlélte, ahogy a NATO egyre közelebb kerül nyugati határaihoz, amint a korábban leigázott országok népei egymás után a NATO- és/vagy az EU-csatlakozás mellett elkötelezett kormányokat választanak maguknak. Oroszország befolyása Latin-Amerikában és a Közel-Keleten is visszaszorult. 1999-re Moszkva meghozta döntését a nyugati hatalmakkal kapcsolatban: eddig és ne tovább. Koszovó volt a vörös vonal. Jelcin elnök elrendelte az orosz hadoszlop beavatkozását (bár egyesek szerint a feltörekvő keményvonalas nacionalista Vlagyimir Putyinnak is volt köze a döntéshez). Pristinában voltam, amikor kora hajnalban átrobogott a főutcán az oroszok páncélozott konvoja, útban a város peremén található repülőtér felé. Állítólag Clinton elnök – a NATO csapatai előtt – az én tudósításomból értesült először a bevonulásukról. Gyanítom, hogy „Az oroszok bejöttek a városba, és ezzel visszatértek a világ színpadára” című cikkem nem volt éppen Pulitzer-várományos tudósítás, de mint az események első vázlata, rendben volt. Az oroszok nyilvánvalóvá tették, hogy szerepet követelnek maguknak az év legfontosabb történésében, és szembefordulnak a történelem számukra addig kedvezőtlenül alakuló sodrával. Az 1990-es évek végén az Egyesült Államoknak látszólag nem volt riválisa, és úgy tűnt, a Nyugat lesz a globális versengés győztese. Megkezdődött az ellenszegülés. És bár Oroszország nem volt már az a félelmetes hatalom, mint egykoron – egy lett a sok közül –, az oroszok elhatározták, hogy mindenhol, ahol lehet, kiállnak az érdekeikért. Ezt később Grúziában, Ukrajnában, Szíriában és máshol is bizonyították. Négy évvel később az iraki Kerbelában voltam, a síita iszlám egyik legszentebb helyén. Szaddám Huszein uralmát megdöntötte az amerikaiak és britek vezette koalíció, de már elindult a felkelés. A szunnita Szaddám alatt a síita vallásgyakorlás számos elemét betiltották, többek között a rituális önostorozást. Egy forró nyári napon szemtanúja voltam, ahogy több mint egymillió síita özönlötte el Kerbelát az ország minden tájáról. A férfiak közül sokan hátukat ostorozták, és sebeket ejtettek a homlokukon. Vérük idővel egész testüket beborította, az utca porát pedig vörösre festette. Tudtam, hogy keletre, a határ másik oldalán, a legnagyobb síita hatalomnak számító Irán minden trükköt be fog vetni, hogy Irakban síita többségű kormány kerüljön hatalomra. Teherán így akarta saját hatalmát minden korábbinál erőteljesebben kiterjeszteni nyugat felé, hidat képezve a szövetséges Szíria és Libanon irányába. A földrajz és a politika ezt szinte elkerülhetetlenné tette. Azon a bizonyos napon valami ilyesmi járt a fejemben: „Mindez vallási jelenségnek tűnik, de közben politikai is, és ennek a szenvedélynek a hullámai a Földközi-tengert is elérik majd.” A politikai egyensúly megváltozott, és Irán egyre messzebbre nyúló hatalma kihívást jelent majd a térségben az amerikai dominancia számára. Kerbela hátteret adott a kép felrajzolásához, amin sajnos egyetlen szín dominált: a vérvörös. Két olyan meghatározó mozzanat volt ez tehát, amely hozzájárult a mai komplikált helyzet kialakulásához: számtalan erő feszül egymásnak, és néha ütköznek is annak részeként, amit régebben „nagy játszmának” neveztek. Mindkét esemény bepillantást engedett a jövőbe. A helyzet a 2010-es években, az egyiptomi, líbiai és szíriai történések nyomán egyre világosabb lett. Egyiptomban Mubarak elnököt forradalomnak álcázott katonai puccsal távolították el a hatalomból. Líbiában Kadhafi ezredest megbuktatták és meggyilkolták. Szíriában Aszad elnök élete épp csak egy hajszálon függött, mígnem az oroszok és az irániak a megmentésére siettek. Az Egyesült Államok mindhárom esetben jelezte, hogy nem fogja megmenteni azokat a diktátorokat, akikkel évtizedeken át jól-rosszul, de együttműködött. Obama elnöksége alatt Amerika lassan visszavonult a nemzetközi színtérről, ez a tendencia a Trump- adminisztráció négy évében is folytatódott. Mindeközben más országok – India, Kína, Brazília – új világhatalmakként léptek elő; gyorsan bővülő gazdaságuk mellett globális befolyásuk kiterjesztésére is törekszenek. Sokaknak nincs ínyére, hogy a második világháború utáni korban az Egyesült Államok töltötte be a „világ rendőrének” szerepét. Érvelhetünk természetesen Amerika beavatkozásainak pozitívumai vagy negatívumai mellett. Ám bármit gondoljunk is: ha nincs rendőr, a rendet önjelölt csoportok próbálják meg majd fenntartani a saját környékükön.