A fekete hattyú PDF
Preview A fekete hattyú
Nassim Nicholas Taleb A FEKETE HATTYÚ avagy a legváratlanabb hatás Gondolat Benőit Mandelbrotnak, egy görögnek a rómaiak közt A fordítás alapja Nassim Nicholas Taleb The Black Swan The Impact ofthe High/y lmprobable 2d edition 2010 Random House Trade Paperback Edition A kötet megjelenését a Közép-európai Brókerképző Alapítvány támogatta. F ordította GODDARD ZSUZSANNA BORIS JÁNOS (383-457. o.) Szaklektor SZELES NÓRA © Nassim Nicholas Taleb, 2007 Hungárián translation © Fordítók, 2012 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. •mm.gondolatkiado.hu A kiadásért felel Bácskai István Szöveggondozó Simon Adri Műszaki szerkesztő Pintér László Tördelő Lipót Éva Nyomta és kötötte Akaprint Nyomda Felelős vezetőFreier László ISBN 978 963 693 344 9 Tartalom Előszó 1. FEJEZET A limuzinfilozófus 2. FEJEZET 3. FEJEZET 4. FEJEZET 5. FEJEZET 6. FEJEZET A Fekete Hattyúkkal szembeni vakságunk 7. FEJEZET 8. FEJEZET Kozmetikázott magyarázatok 9. FEJEZET 10. FEJEZET A jóslat botránya Az előrejelzések hibáinak jellemzői 11. FEJEZET Akadémiai libertariánizmus 12. FEJEZET Episztemokrácia, az álombéli társadalom 13. FEJEZET 14. FEJEZET 15. FEJEZET Azok a megnyugtató feltételezések 16. FEJEZET 17. FEJEZET 18. FEJEZET A hamis bizonytalanság 19. FEJEZET EPILÓGUS Köszönetnyilvánítás az 1. kiadáshoz Glosszárium Tanuljunk Természet Anyánktól, a legöregebbtől és a legbölcsebbtől Minek sétálok ennyit, avagy hogyan válnak a rendszerek törékennyé Margaritas ante porcos* Asperger és az ontológiai hattyú A modern filozófiatörténet (talán) leghasznosabb talánya A negyedik kvadráns a megoldása annak a hasznos kérdésnek* Mit tegyünk a negyedik kvadránssal? Tíz elv a Fekete Hattyúkkal szemben robusztus társadalom érdekében’ Ámor Fati: hogyan legyünk elpusztíthatatlanok Jegyzetek Irodalom Tartalom 3. RÉSZ: EXTREMISZTÁN SZÜRKE HATTYÚI Epilógus Előszó A madarak tollazatáról Ausztrália felfedezése előtt az óvilágban meg voltak győződve arról, hogy minden hattyú fehér. E hiedelem megtámadhatatlannak tűnt, hiszen minden tapasztalat kétségtelenül ezt igazolta. Az első fekete hattyú megpillantása minden bizonnyal elámított néhány ornitológust - és mindazokat, akik a madarak színének fölöttébb nagy jelentőséget tulajdonítottak -, ám a történet jelentősége mégsem ebben rejlik. Rámutat a megfigyelésen alapuló tanulásunk rettentő korlátoltságára, tudásunk ingatagságára. Csupán egyetlen észrevétel érvénytelenítheti fehér hattyúk millióinak ezeréves, alapos megfigyelését. Ehhez mindössze egyetlenegy - állítólag elég csúf - fekete is elég.1 E filozófiai-logikai problematikánál most egy lépéssel tovább merészkedem: a tapasztalati valóság területére, abba a birodalomba, amely már gyermekkorom óta rendületlenül foglalkoztat. A jelenséget, amelynek e könyvet szentelem, s amit Fekete Hattyúnak hívok - így, nagybetűkkel -, és a következő három tulajdonsággal ruházzuk fel. Először is: a Fekete Hattyú valamilyen tekintetben kiugróan eltérő, hiszen kívül helyezkedik mindenen, ami megszokott, túl minden elképzelhető várakozáson, mert egyetlen múltbeli eseményből sem következtethetünk rá bizonyossággal. Másodsorban: hatása is extrém. Harmadrészt emberi természetünkből adódóan a rendkívüliség magyarázatára utólag különféle magyarázatokat fabrikálunk, hogy érthetővé és megjósolhatóvá próbáljuk tenni a jelenséget. Egy pillanatra itt megállók, hogy összefoglaljam e hármas egységet: a ritka előfordulást, a rendkívüli következményeket, valamint a retrospektív előre-jelezhetőséget.2 Már néhány Fekete Hattyú is képes magyarázattal szolgálni a világunkban tapasztalt szinte valamennyi jelenségre - az eszmék és a vallások sikerességétől kezdve a történelmi események dinamikáján át a személyes sorsunkat érintő alapvető kérdésekig. Amióta kiléptünk a pleisztocén korból - körülbelül tízezer évvel ezelőtt a Fekete Hattyúk hatása egyre csak növekszik. Ez a hatás az ipari forradalom korszakában erősödött fel jelentősen, ahogy a világ egyre bonyolultabbá lett. Ezzel párhuzamosan míg azok a mindennapi események, amelyekről az újságokból értesülünk, elemzünk, megvitatunk és amiket megjósolni próbálunk, fokozatosan jelentéktelenebbé válnak. Képzeljük csak el, milyen kevéssé segítettek volna bennünket a majdani történések megjóslásában az 1914-es események előtt szerzett ismereteink. (Ne csaljunk, ne vegyük elő azokat a magyarázatokat, amelyeket ostoba középiskolai tanáraink gyömöszöltek a fejünkbe.) Ki sejthette volna előre Hitler hatalomra kerülését és az azt követő háborút? Ki merészelt volna hinni a Szovjetunió hirtelen bekövetkező összeomlásában? Ki gyaníthatta volna az iszlám fundamentalizmus térhódítását? Ki láthatta előre az internet elterjedését? Ki tudta volna megérezni, hogy majd 1987-ben bekövetkezik a világpiac összeomlása - majd pedig a még valószínűtlenebb talpra állása? Ki jósolhatta volna meg a trendeket, a járványokat, a divathullámokat, az eszméket, a váratlanul felbukkanó különféle művészeti irányzatokat és iskolákat? Valamennyi a Fekete Hattyú-féle dinamikát követte. Voltaképpen szinte mindent, ami csak jelentőséggel bír a környezetünkben, ide sorolhatnánk. A megjósolhatatlanság és a rendkívüli hatás kombinációja a Fekete Haty-tyút komoly talánnyá teszi, ám ez még mindig nem az az ok, ami könyvem központi témájává avathatná. Amitől ez a jelenség igazán érdekessé válik, az az, hogy úgy teszünk, mintha nem is létezne! Úgy értem, nem csak Ön és kedves rokona, Jóska, meg én, hanem majd’ minden társadalomtudós, akik több mint egy évszázada abban a tévhitben élnek, hogy eszközeikkel képesek mérni a bizonytalant. A bizonytalanságot vizsgáló tudományok a világ valódi problémáira csak nevetséges válaszokat tudnak adni - és én magam abban a kitüntetett helyzetben vagyok, hogy ezt a pénzügytan és a közgazdaságtan területén megtapasztalhattam. Kérdezze meg nyugodtan portfóliómenedzse-rét, szerinte mi a „kockázat” definíciója, és lefogadom, egy képletet fog adni, amely kizárja a Fekete Hattyú lehetőségét, s amit ennélfogva semmivel sem tekinthetünk alkalmasabb eszköznek a teljes kockázat megítélésére, mint az asztrológiát. (Példáimon keresztül megfigyelhető' majd, miként bújtatják ezt az intellektuális svindlit a matematika köntösébe.) E probléma örökösen jelenlévő' eleme a társadalmi kérdéseknek. Könyvem alapvető célja, hogy rávilágítson a véletlenszerűségekkel, különösképpen a kiemelkedő eltérésekkel, a nagy szórással szembeni vakságunkra. Vajon mi tudósok és nem tudósok, nagyágyúk és egyszerű halandók miért nem látjuk a fától az erdőt? Vajon miért irányítjuk figyelmünket inkább a részletekre, mintsem a nagy horderejű történésekre, holott ez utóbbiaknak minden kétséget kizáróan rendkívül nagy a befolyása ránk? Arra is keresem a választ, vajon az újságolvasás miért szűkíti, és nem bővíti a világról szerzett ismereteink körét. Az élet maga voltaképpen sem más, mint néhány döbbenetes erejű történés következményeinek összege. Pedig nem is olyan nehéz elmerengeni a Fekete Hattyúk szerepén karosszékünkben (vagy a bárszéken). Végezzük el a következő gyakorlatot: vegyük górcső alá saját életünket. Vegyük sorra, hány meg hány jelentősebb eseménynek, milyen technikai fejlődésnek, hány születésének lehettünk tanúi, mióta megszülettünk, s gondoljunk arra, hogy mindezek megjelenése előtt mit is sejtett előre ebből a világ. Hány jóslat vált valóra? Most vizsgáljuk meg saját személyes sorsunkat: pályaválasztásunkat, párválasztásunkat, esetleg a szülőföldünkről való elvándorlást, a csalódásokat, amikkel szembesülnünk kellett, hirtelen meggazdagodásunkat vagy épp elszegényedésünket. Hány esetben voltak ezek az események előre tervezettek? Amit nem ismerünk A Fekete Hattyú logikáját követve az, amit nem ismerünk, sokkal releván-sabb, mint az, amiről már van tudomásunk. Vegyük észre, hogy számos esetben a Fekete Hattyú-hatást pusztán megjósolatlansága hívja életre és teszi még kirívóbbá. Gondoljunk csak a 2001. szeptember 11-én bekövetkezett terrortámadásra: ha a kockázattal a legcsekélyebb mértékben is számolni lehetett volna szeptember 10-én, a tragédia nem következik be. Ha ennek lehetősége egy kicsit is reálisnak tűnik, a légi elhárítás gépei ott cirkáltak volna az ikertornyok felett, az utasszállító repülők ajtai mind golyóállók lettek volna, és akkor a támadás egész egyszerűen be sem következik, és kész. Ámbár történhetett volna valami más. Hogy mi? Nem tudhatom. Hát nem különös, hogy egy esemény épp azért következik be, mert senki sem feltételezi a bekövetkezését? Miként lehetséges ilyen esetek ellen védekeznünk? Bármilyen ismeretre teszünk is szert (például arra, hogy New York városa könnyű préda a terroristák számára), nem ér semmit, ha az ellenség tudja, hogy mi tudjuk. Igaz volna az, hogy egy efféle stratégiai játékban épp az nem releváns, amit tudunk? És ez érvényes az üzleti élet valamennyi területére is. Tegyük fel, van egy recept arra, hogy miként lehet hatalmas profithoz jutni a vendéglátóiparban. Ha egy egyszerű metódusról lenne szó, a szomszédnak már rég eszébe jutott volna, és általánosan elterjedt lenne. Egy jövőbeli, nagy sikerű üzleti fogásnak a vendéglátóiparban egy olyan ötletből kell kiindulnia, amely a mostani vendéglősök szereplői fejéből nem egykönnyen pattanhatna ki. Olyan gondolatnak kell lennie, amely távol esik a valószínűsíthető dolgok körétől. Minél váratlanabb a sikere egy ambiciózus vállalkozásnak, annál csekélyebb számú konkurenciával kell szembenéznie, így aztán az ötletet megvalósító vállalkozó is jelentősebb eredményre tarthat számot. Mindez áll egy cipő- vagy egy könyvkereskedés, vagy bármely más vállalkozás esetében is. Sőt a tudomány világára is adaptálható ez az elmélet, hiszen senki sem kíváncsi trivialitásokra. Emberi erőfeszítéseink jutalma rendszerint fordítottan arányos az elvárásainkkal. Gondoljunk csak az Indiai-Óceánon tomboló cunamira, 2004 decemberében. Ha számítanak rá, nem okozhatta volna az ismert mértékű károkat. Az érintett területeket evakuálják, és működésbe léptetnek egy riasztórendszert. Azoknak a dolgoknak, amelyekről van ismeretünk, már nem vagyunk túlzottan kiszolgáltatva. Szakértők és „sarlatánok” Ha nem vagyunk képesek előre látni a rendkívüli eseményeket, abból az következik, hogy a történelem folyamatait sem tudjuk megjósolni - különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ezek a rendkívüli események milyen nagy arányban fordulnak elő a történések dinamikájában. Mindennek ellenére mégis úgy teszünk, mintha képesek lennénk előre megjósolni a történelem fordulatait, sőt mi több, mintha képesek lennénk a történelmi folyamatokba beleavatkozni. Harminc évre szóló prognózisokat készítünk a társadalombiztosítási deficit és az olajárak alakulását illetően, miközben azt sem tudjuk pontosan, hogy a következő nyáron mivel kell számolnunk. A politikai és a gazdasági élettel kapcsolatos téves jóslataink olyan mértékben elharapództak, hogy végül a megfigyelt adatok láttán meg kell csípnem magam, hogy tudjam, nem álmodom. Ámde az igazán meglepő dolog mégsem téves előrejelzéseink rendkívül nagy számú előfordulása, hanem az, hogy ennek egyáltalán nem vagyunk tudatában. S ez még inkább aggasztó akkor, amikor tragikus kimenetelű konfliktusokba keveredünk: a háborúk természetüknél fogva kiszámíthatatlanok - erról azonban nem veszünk tudomást. Az elmélet és gyakorlat közötti ok-okozati összefüggések félreértelmezése, valamint a megátalkodott tudatlanság könnyen idézhet elő Fekete Hattyú-jelenséget - olyan ez, mint amikor egy gyermek vegyészkészlettel játszadozik. Képtelenek vagyunk egy adott helyzetben megjósolni a Fekete Hattyú felbukkanását, és e fogyatékosságnak általában még csak tudatában sem vagyunk. Ez elvezet ahhoz a sajnálatos jelenséghez, hogy míg egynémely szakképzett ember magát szakértőnek hiszi, addig tulajdonképpen az égadta világon semmi köze nincs a szakértelemhez. Tapasztalati megfigyeléseik alapján megállapíthatjuk, hogy semmivel sem tudnak többet vizsgálódásaik tárgyáról, mint a hétköznapi emberek, viszont sokkal rátermettebbek a ködösítésben, mi több, a komplikált matematikai modellekkel való szemfényvesztésben. Valószínű, hogy a nyakkendőviselésben is. Mivel a Fekete Hattyúk felbukkanása előre nem kiszámítható, kénytelenek vagyunk alkalmazkodni hozzájuk - ahelyett, hogy naivul jósolgatni próbálnánk megjelenésüket. Rengeteg cselekvési lehetőségünk lenne, ha arra figyelnénk, mi az, amit nem tudunk. Ez többek között azzal az előnnyel járna, hogy képesek lennénk összeszedni magunkat, és a lehető leggyakrabban elébük menve a különféle, ritkán előforduló, pozitív Fekete Hattyú-jelenségeknek lehetnénk szerencsés megtapasztalói. Kétségtelen, hogy bizonyos területeken - mint például a tudományos felfedezések vagy a kockázatitő-ke-befektetések esetében - aránytalanul nagy haszonra lehet szert tenni az „ismeretlennek” köszönhetően, hiszen egy „ritka eseményen” rendszerint keveset veszíthetünk, viszont rendkívül sokat nyerhetünk. Látni fogjuk, hogy a társadalomtudományi bölcseletekkel ellentétben nincs szinte egyetlen olyan felfedezés vagy említésre érdemes technológia sem, amely előzetes terveken alapulna - mind Fekete Hattyú volt csupán. A felfedezők és a vállalkozók stratégiája az, hogy kevésbé támaszkodnak az általánostól a különös felé haladó tervezési metódusra, ellenben nagy figyelmet fordítanak a kísérletezésre, és arra, hogy az elébük sodródó lehetőségeket felismerjék és megragadják. Ebből következik, hogy ellent kell mondanom Marx és Adam Smith követőinek, mert állítom, hogy a szabad piac nem azért működőképes, mert jutalmazza és ösztönzi a szakértelmet, hanem azért, mert lehetővé teszi, hogy az emberek kipróbálják a szerencséjüket, hogy a „próba és tévedés” módszerével haladjanak előre. így hát a szerencsés stratégia az, hogy kísérletezünk, amennyit csak lehet, és begyűjtjük a lehető legtöbb kínálkozó Fekete Hattyú-alkalmat. TANULJUNK MEG TANULNI Egy másik, témánkkal összefüggő emberi akadály abból származik, hogy túlzottan arra fókuszálunk, amit tudunk. Hajlamosak vagyunk a konkrétumot megtanulni, nem pedig az általánost. Mit tanultunk a szeptember 11-iki eseményekből? Megtanultuk vajon, hogy bizonyos történések - természetüknél fogva - a legtöbb esetben kívül helyezkednek az előre megjósolhatóak körén? Nem. Megtanultunk talán valamit az általános bölcsességekben rejlő hibalehetőségekről? Nem. Milyen tanulságokat vontunk le tehát? Azt például, hogy el kell kerülnünk az iszlám terroristákat és a magas épületeket. A tanulságok zöme azt juttatja eszembe, milyen fontos gyakorlatiasnak lennünk, és inkább konkrét lépéseket tennünk, mintsem elméleteket gyártanunk a tapasztalatokból. A Maginot- vonal története azt illusztrálja, mennyire belénk vésték, hogy a részletekre koncentráljunk. Az I. világháború után a franciák egy falat építettek annak az útvonalnak a mentén, amelyen a németek korábban bemasíroztak, hogy megszállják az országot, az újabb invázió megelőzésére. Hitler könnyedén megkerülte a falat. A franciák rendkívül bölcs, csak éppen kissé rugalmatlan tanulságokat vontak le a történelem eseményeiből. Túlzottan gyakorlatiasak voltak, és rendkívüli mértékben ügyeltek saját biztonságukra. Spontán módon az emberek nem képesek megtanulni azt, hogy nem tanuljuk meg azt, hogy nem tanulunk. A probléma gyökere gondolkodásunk struktúrájában rejlik: nem szabályokat tanulunk, hanem tényeket, kizárólag tényeket. A metaszabályokat (például azt a szabályt, hogy nem tanulunk szívesen szabályokat) úgy tűnik, nemigen értjük. Megvetjük, szenvedélyesen megvetjük azt, ami absztrakt. Hogy miért? Könyvem következő fejezeteiben megkísérlem a konvencionális bölcsességeket fejük tetejére állítani, és bemutatni, milyen kevéssé állják meg a helyüket modern, komplex és egyre inkább önmagát ismétlő világunkban.3 Persze van ennél fontosabb kérdés is: mire való az elménk? Úgy tűnik, mintha téves használati utasítást kaptunk volna hozzá. Mintha elménk nem gondolkodásra és önvizsgálatra lett volna teremtve. Ha erre használnánk, dolgaink lényegesen könnyebben alakulnának napjainkban - persze akkor itt sem volnánk ezen a bolygón, én magam sem lennék itt, hogy minderről beszéljek, ugyanis tényeket megvető, köldökvizsgáló és örökös töprengésben élő ősömet hamar fölfalta volna egy oroszlán, miközben gondolkodni képtelen, ám gyorsan cselekvő rokona megmenekült volna. A gondolkodás bizony időigényes és tetemes mennyiségű energiát fölemésztő tevékenység. Eleink több mint százmillió évet töltöttek gondolkodni nem tudó emlősökként, míg mi a saját történelmünket átfogó villanásnyi időben agyunkat meglehetősen perifériális dolgokon való morfondírozásra használtuk. Bizonyított, hogy sokkal kevesebb időt töltünk gondolkodással, mint azt hisszük - kivéve akkor amikor épp erre gondolunk. ÚJ HÁLÁTLANSÁG Igencsak elkeserítő dolog mindazokra gondolni, akikkel a történelem mostohán bánt. Ott voltak például a poétes maudits (az elátkozott költők - a ford.), mint Edgár Allan Poe vagy Arthur Rimbaud, akiket a társadalom megvetett, majd később istenített, és kötelező olvasmányként a nebulók fejébe tömött. (Sőt vannak olyan iskolák is, amelyeket az onnan kiugró diákokról neveztek el.) Mily fájdalmas, hogy a költő számára kissé késve érkezett a megdicsőülés ahhoz, hogy adrenalinszintje megemelkedhessen tőle, vagy érzelmi élete itt lent a földön újabb lendületet kaphasson általa. Ámde vannak hősök, akikkel a sors még kegyetlenebbül bánt el - szomorú seregükről még csak nem is tudjuk, hogy hősök voltak. Akik megmentették az életünket, akiknek köszönhetően megmenekültünk a katasztrófáktól. Nem hagytak nyomot, sőt még csak tudatában sem voltak annak, hogy tettek valami jelentősét értünk. Csak azokra a mártírokra emlékezünk, akik valamilyen általunk ismert ügy érdekében vesztették életüket - azokra sohasem, akik nem kevésbé fontos, ám előttünk ismeretlen célokért küzdöttek. Épp azért, mert sikeresek voltak. A poétes maudits-va\ szembeni hálátlanságunk teljességgel eltörpül ez utóbb említett szívtelenség mellett, ami sokkal gonoszabb fajta, hiszen a néma hős úgy érezheti, nincs szükség rá. Egy elméleti kísérlettel illusztrálom, mire is gondolok. Tegyük fel, hogy egy merész, befolyásos, intelligens, nagy koncepciójú és állhatatos törvényhozónak épp 2001. szeptember 10-én sikerül hatályba léptetnie egy törvényt, ami elrendelné, hogy ezentúl minden pilótafülkének folyamatosan zárva tartott, golyóálló ajtóval kell rendelkeznie - bár ez anyagilag jócskán megterhelné az amúgy is a fennmaradásért küzdő légitársaságokat - arra az esetre, ha a terroristák utasszállító gépeket szándékoznának felhasználni arra, hogy New York városában támadást intézzenek a World Trade Center ellen. Nos, tudom, mindez bődületes sületlenség, de hát most csupán egy gondolat- kísérletről van szó - tisztában vagyok azzal, hogy nem léteznek intelligens, merész, széles látókörű és állhatatos törvényhozók, egy gondolat erejéig azonban miért is ne feltételezhetnénk. A törvényhozó hatalom - tekintve, hogy igencsak megbonyolítja az életüket - nem éppen örvend nagy népszerűségnek a légi járatok személyzete körében, viszont kétségtelen, hogy a szeptember 11-én bekövetkezett tragikus eseményeket a segítségével meg lehetett volna előzni. Annak tiszteletére, aki elrendelte volna a pilótafülkék biztonsági zárral való felszerelését, nem emelnének köztéri szobrokat, legfeljebb nekrológjában lenne egy rövidke kitétel érdemeire vonatkozóan: „Joe Smith, kinek segítségével sikerült megelőznünk a szeptember 11-i katasztrófát, súlyos májbetegségben elhunyt.” Igen nagy a valószínűsége, hogy emberünk ténykedését általában haszontalannak ítélve-arról nem is beszélve, hogy mennyire herdálta a közvagyont - a nép, természetesen a repülőgép pilóták támogatását élvezve, talán el is távolíttatta volna hivatali posztjából. Voxclamantis in deserto* Mély depresszióba süllyedve, a teljes kudarc tudatával tengetné nyugdíjas éveit. Azzal az érzéssel távozna az élők sorából, hogy egész életében semmi hasznosat nem tett le az asztalra. Bárcsak részt tudnék venni a temetésén, ám, kedves olvasó, ezt az embert sehol sem lelem. Az igazat megvallva: az elismerés remek motiváló erő lehet. Higgyék el, még azok is, akik váltig állítják, hogy nem érdekli őket az elismerés, és szigorúan elkülönítik a munkát a munka gyümölcsétől, még azoknak az adrenalinszintje is jelentősen megemelkedik egy kis dicséret hallatán. Ezzel szemben mit kap a néma hős? Még a saját hormonháztartásától sem remélhet egy kis vállonveregetést. No de térjünk vissza a szeptember 11-i történésekhez. Utólag kiket övezett elismerés? Azokat, akik a tévé képernyőin hősies cselekedetek végrehajtóiként tűntek fel, és azokat is, akik csak a hős pózában próbáltak tetszelegni előttünk. Utóbbi kategóriába tartozik Richard Grasso is, a New York-i tőzsde igazgatója, aki „megmentette a tőzsdét”, és e cselekedetéért több ezernyi átlagfizetésnek megfelelő összegű jutalmat kapott. S mindezért valójában nem kellett mást tennie, mint a tévé nyilvánossága előtt megnyomni a tőzsdenap megnyitását jelző csengőt. A tévében, ott, ahol - mint látni fogjuk - a tisztességtelenség rendszeres, és amely nagymértékben okozója a Fekete Hattyúkkal szembeni vakságunknak. A pusztába kiáltott szó (a szerk.) Ki kapja az elismerést? Az a központi bankár, aki megakadályozza a recesz-sziót, vagy az, aki majd „korrigálja” elődei hibáit, és véletlenül épp jelen van a gazdaság talpra állásánál? Ki az, aki értékesebb? Az a politikus, aki elkerül egy háborút, vagy az, aki kirobbant egyet, és - ha szerencséje van - megnyeri? Ugyanazt a logikai bukfencet vetjük itt is, mint amit korábban már láthattunk, amikor mindannak előnyeiről beszéltünk, amit nem ismerünk. Mindenki tisztában van azzal, hogy a problémák megelőzése áldásosabb, mint kezelésük, mégis kevéssé jutalmazzák a prevenciót. Azokat méltatjuk, akik beleírták nevüket a történelembe; azoknak a kárára, akikről nem tesznek említést a könyvek. Az emberi faj nem csupán felületes - ebből még valameny-nyire talán ki lehetne gyógyulni -, hanem igencsak igazságtalan is. AZ ÉLET MEGLEHETŐSEN SZOKATLAN Könyvem a bizonytalanságról szól - számomra a ritka esemény maga a bizonytalanság. Úgy gondolom, leginkább a ritka és rendkívüli eseményeket kell tanulmányoznunk ahhoz, hogy a rendszeresen bekövetkezőkről egyre többet tudhassunk meg - lehet, hogy ez a kijelentés kissé erősnek tűnik, de máris magyarázattal szolgálok. Kétféle módon közelíthetünk meg egy jelenséget. Az egyik, hogy kiiktatjuk a rendkívülit, a szokatlant, s kizárólag csak a „normálisra” irányítjuk figyelmünket. A kutatók rendszerint mellékesnek tekintik a „kiugrót”, és inkább a szokványos eseteket vizsgálják. A második megközelítési mód az, hogy annak érdekében, hogy megérthessünk egy jelenséget, először a szokatlan eseményekkel foglalkozunk, különösen akkor, ha - mint ahogy a Fekete Hattyú esetében láthatjuk - összeadódó, rendkívüli hatásokkal kell számolnunk. Engem nem igazán érdekel az, ami szokványos. Ha igazán meg akarjuk ismerni valamelyik barátunk temperamentumát, erkölcsi érzékét és szellemi kifinomultságát, extrém körülmények között kell őt megfigyelnünk, nem pedig a hétköznapok rózsaszín fátyolén át. Vajon fel lehet-e mérni azt, hogy egy bűnöző mennyire veszélyes, ha csupán azt vizsgáljuk, mit tesz egy szokványos délutánon? Vajon megérthetjük-e az egészséget, ha nem fordítunk figyelmet a súlyos betegségekre és járványokra? Bizony, a normális gyakran irreleváns. Társadalmi életünk szinte valamennyi változását ritka, ám fontos következményekkel járó, kirívó események idézik elő. Ennek ellenére majdnem minden társadalmi életet érintő vizsgálódás a „normálisra” fókuszál, különösen azok a tudományos módszerek, amelyek következtetéseikhez a harang- görbét alkalmazzák. Ezek meglehetősen semmitmondóak. Hogy miért? Mert a haranggörbe figyelmen kívül hagyja a nagy eltéréseket, nem tud velük mit kezdeni; ennek ellenére elhiteti velünk, hogy ellenőrzésünk alá vontuk a bizonytalant. Ezért könyvemben a haranggörbét ezentúl NIÁ-nak, azaz Nagy Intellektuális Átverésnek fogom nevezni. PLATÓN ÉS A SZAKBARBÁR A Kr. u. 1. évszázadban bekövetkező zsidó felkelésben a zsidók haragját kiváltó ok az volt, hogy a rómaiak ragaszkodtak ahhoz, hogy a jeruzsálemi zsidó templomokban elhelyezhessék Caligula szobrát, cserébe azért, amiért a római templomokban felállították a zsidó Isten, Jahve szobrát. A rómaiak nem értették meg, hogy a zsidók számára - miként később a levantei egyistenhívők számára - az „isten” absztrakt, mindent magába ölelő, akinek semmi köze sincs ahhoz az antropomorf, túlságosan is emberi megjelenítéshez, amelyre a rómaiak gondoltak, mikor deusi emlegették. A zsidók istene nem hagyta, hogy szimbolikusan ábrázolják. Hasonlóképpen az, amit sokan nemes egyszerűséggel az „ismeretlen”, a „valószerűtlen” vagy a „bizonytalan” kategóriába helyeznek és címkéznek, számomra egészen mást jelent. Nem egy egyértelmű és meghatározott, „beszűkült” kategóriáját a tudásnak, hanem épp ellenkezőleg: magának a tudásnak a hiányát és korlátozottságát. Épp a tudás ellentétét. Tanácsos lenne elkerülni a tudás leírására szolgáló kifejezéseket, amikor épp a tudással ellentétes jelenségeket jellemezzük. Platón gondolatai (és személyisége) nyomán platonizmusnak hívom azt a hajlamunkat, hogy összetévesszük a térképet a tájjal, hogy a letisztult és jól meghatározott „formákra” koncentráljunk inkább, akár tárgyakról (például háromszögről), akár társadalmi elképzelésekről (például utópiákról - olyan társadalmakról, melyek „világos” tervek alapján épülnek fel), akár pedig nemzetekről van szó. Amikor ezek a gondolatok és határozott elképzelések befészkelik magukat a fejünkbe, előnyben kezdjük részesíteni őket a kevésbé tetszetős, kissé zavaros és valamelyest nehezebben kezelhető ideákkal szemben. (Mindezt fokozatosan ki fogom fejteni e könyv fejezeteiben.) A platonizmus alapján hihetjük, hogy többet tudunk, mint valójában. Ez persze nem mindenre érvényes. Nem azt állítom, hogy a platóni formák nem léteznek. A különféle modellek és rendszerek, a valóság intellektuális térképei nem mindig használhatatlanok, csak adott specifikus körülmények között bizonyulnak rossznak. A gond a következő: a) nem tudhatjuk előre - csak utólag, a tények ismeretében -, hogy egy térkép milyen tekintetben rossz; b) a hibáknak felmérhetetlen következményei lehetnek. Ezek a modellek olyanok, mint a potenciálisan hatásos gyógyszerek, melyek ritka, ámde súlyos mellékhatásokkal bírhatnak. A platóm sáv az a kényes határ, ahol a platóni elvek összetalálkoznak a zavaros valósággal, ahol veszélyesen tág a rés aközött, amit tudunk és amit tudni vélünk. És itt keletkeznek a Fekete Hattyúk. TÚL UNALMAS AHHOZ, HOGY ÍRJUNK RÓLA Luchino Viscontiról, a híres filmrendezőről az a hír járta, hogy ha például egy színész egy jelenetben egy ékszerdobozra mutatott, akkor biztos lehetett benne, hogy a rendező elrendelte: valóban legyenek ékszerek abban a dobozban. Ez hatásos módszernek bizonyult, segítette a színészeket abban, hogy teljes átéléssel játszhassák szerepüket. Úgy vélem, Visconti szándéka talán egész egyszerűen esztétikai érzékéből és abból a vágyából táplálkozott, hogy egy autentikus világot teremtsen - talán úgy gondolta: nem elegáns dolog becsapni a nézőket. Jelen esszé is alapvetően valami hasonlóra törekszik: nem újrafelhasználja vagy újracsomagolja mások gondolatait. Ez az esszé impulzív meditációs forma, nem tudományos beszámoló. Az olvasó elnézését kérem, ha egy-két magától értetődő topikot átugrok e könyvben - teszem ezt abból a mély meggyőződésből, hogy az, ami számomra lankasztóan unalmas téma lenne ahhoz, hogy megírjam, az az olvasó számára sem lenne eléggé érdekfeszítő ahhoz, hogy elolvassa. (Hogy ne fulladjon unalomba, kerülni kell mindazt, ami jelentéktelen.) Szájatjártatni könnyít. Az, aki az egyetemen túl sok filozófia-előadást hallgatott - vagy épp nem eleget -, úgy érvelhet, hogy a Fekete Hattyú megpillantása nem cáfolja meg a teóriát, mely szerint minden hattyú fehér, hiszen valójában az a madár, amely fekete, tulajdonképpen nem is lehet hattyú, hiszen a hattyú egyik legfőbb ismérve, hogy fehér. Való igaz, azokban, akik túl sok Wittgensteint - vagy túl sok Wittgensteinről írt tanulmányról szóló kritikát - olvastak, az a benyomás alakulhat ki, hogy a nyelvi problémák rendkívüli jelentőséggel bírnak. Kétségkívül fontosak lehetnek, ha kiemelkedő pozícióra akarunk szert tenni a filozófia tanszéken. Mi azonban, gyakorlati szakemberek és döntéshozók, a való világban ilyesféle kérdésekkel legfeljebb csak hétvégémé foglalatoskodunk. Miként azt „A hamis dolgok
The list of books you might like
