13 diktátor PDF
Preview 13 diktátor
13 diktátor Hahner Péter Animula (2017) Címke: Történelem, Forradalom Történelemttt Forradalomttt Vajon a forradalom és a diktatúra elválaszthatatlanul összefonódik? Csak erőszakkal lehet tartós és mélyreható társadalmi változásokat elérni? Megengedhető az erőszak, ha egy jobb jövőt szolgál? Ezekre a kérdésekre keresi a választ ez a kötet, miközben bemutatja a világtörténelem legfontosabb forradalmainak kiváltó okait, menetét, következményeit és vezéregyéniségeit. A forradalmi események főszereplői általában diktátorokká váltak, vagy legalábbis mindent elkövettek ennek érdekében. Cromwell úgy gondolta, azért ő számolhatja fel a régi világot és építhet újat a helyére, mert Isten a kegyelmébe fogadta. Robespierre a néppel azonosította magát, Napóleon pedig kijelentette, hogy ő a francia nemzet igazi képviselője. Washington, Bolívar és Garibaldi nem tekintette kiválasztottnak magát, a későbbi korok forradalmárai viszont, mint például Lenin és követői, a tudománnyal indokolták meg kiválasztottságukat. Egy dolog biztos: a társadalmak totális ellenőrzésére és irányítására tett kísérletek rettenetes következményekkel jártak. Hahner Péter 13 DIKTÁTOR Fejezetek a forradalmak történetéből Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger… Föltámadott a tenger, A népek tengere; Ijesztve eget-földet, Szilaj hullámokat vet Rémítő ereje. Látjátok ezt a táncot? Halljátok e zenét? Akik még nem tudtátok, Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép. Reng és üvölt a tenger, Hánykódnak a hajók, Sűlyednek a pokolra, Az árboc és vitorla Megtörve, tépve lóg. Tombold ki, te özönvíz, Tombold ki magadat, Mutasd mélységes medred, S dobáld a fellegekre Bőszült tajtékodat; Jegyezd vele az égre Örök tanúságúl: Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr! R. P. Lister: A forradalmárok Reszkessetek fejedelmek! Hajtsátok le fejetek! Bölcs potentát, aki retteg, Ha felordít a tömeg. Dobd el, püspök, süvegedet, Bújj el üres templomodban! Támad a sok balos író Lazacrózsaszín lapokban. Jő az új ko r! Az átkaink Sötétséget oszlatnak, S létrehozunk a rossz helyén Valami sokkal rosszabbat. BEVEZETÉS: Mi a forradalom? E könyvben a világtörténelem leghíresebb forradalmait és azok néhány vezetőjét szeretném bemutatni. A kötet címe arra utal, hogy hosszabb-rövidebb ideig valamennyien diktátori szerepet töltöttek be – vagy legalábbis szerettek volna betölteni. Arra a kérdésre, miért van ilyen szoros kapcsolat a forradalom és a diktatúra között, a bevezetésben próbálok választ adni. A szó eredete A „forradalom” szó csak az újkor folyamán nyerte el mai jelentését. A világtörténelemben számtalan népfelkeléssel, politikai és ideológiai változással járó hatalomátvételre került sor, de az újkorig senki sem nevezte ezeket forradalomnak. Ekkor azonban átalakult az emberek gondolkodásmódja, másként kezdték értelmezni ezeket az eseményeket, és ezért egyre gyakrabban illették egy új névvel a régóta ismert jelenségeket. A több európai nyelvben is revolution formában ismert szó a latin revolvere kifejezésből származik, amely eredetileg „visszafordulást”, egy korábbi állapothoz való visszatérést jelentett. Bár a középkori olasz nyelvben néha így nevezték a felkelést, lázadást és politikai felfordulást is, ekkoriban még sokkal szélesebb körben alkalmazták „körforgás” értelemben. Kopernikusz lengyel csillagász híres kötetének címe, a De Revolutionibus Orbium Coelestium (Az égi pályák körforgásairól, 1543) minden bizonnyal hozzájárult a szó használatának elterjedéséhez. A XVII. századi szótárak szerint a revolutio önmagába visszatérő mozgást jelent, vagy átmenetet az egyik állapotból a másikba. A század közepének társadalmi-politikai felfordulásai idején az angliai eseményekre még nem használták, de az 1640-es évekbeli nápolyi és katalóniai felkeléseket egyes itáliai szerzők már forradalomnak nevezték. Angliában a „forradalom” még jó ideig az önmagába visszatérő mozgást jelentette. Szakértők szerint az angol nyelvben 1662-ben bukkant fel, amikor Clarendon earlje II. Károly visszatérését forradalomnak nevezte – azt az eseményt, amelyet ma éppen a forradalom megtagadásának tekintünk, s restauráció néven emlegetünk. A kortársak szemében ugyanis II. Károly 1660-as trónra ültetése nem valamilyen régi rend helyreállítása volt, hanem visszatérés a dolgok természetes rendjéhez, amelyben a király a parlamenttel kormányoz. Az 1688–1689-es angliai eseményeket ugyanilyen okból keresztelték el a kortársak „dicsőséges forradalomnak”. II. Jakab király elmenekült az országból, s a parlament társuralkodóvá nyilvánította vejét, III. (Orániai) Vilmost és lányát, II. Máriát. Az angolok szerint az abszolutisztikus és katolikus törekvésekkel megvádolt II. Jakab volt az újító (akit ma forradalmárnak neveznénk!), és ellenfelei „fordították vissza” az angol politikai rendszert a bevált hagyományokhoz. Hamarosan azonban nyilvánvalóvá vált, hogy 1688–1689-ben nagyon is jelentős újdonságokra került sor, s ennek hatására a „forradalom” szó jelentése lassan Angliában is átalakult. Egy 1690-ben megjelent francia szótár Kopernikusz példáját követve még asztronómiai jelentést tulajdonított a szónak, de már hozzátette a következő megjegyzést: „Így nevezik a világban lejátszódó, különleges változásokat is.” E jelentés aztán a XVIII. század folyamán egyre jobban elterjedt a különböző francia szótárakban. Előbb csak zűrzavart, felfordulást értettek rajta, majd lassacskán beszivárgott a jelentésbe az „újítás” fogalma is. Az Enciklopédiában már ezt olvashatjuk a forradalomról: „Politikai értelemben egy állam kormányzatában bekövetkező jelentős változás.” Vagyis a század közepén a kormányváltásokat néha már forradalomnak nevezték, s mind Nagy Katalin, mind a svéd III. Gusztáv államcsínyét e névvel illették. Voltaire 1772. szeptember 16- án ezt írta d’Alembert-nek a svéd eseményekről: „Kedves filozófusom, e század nem tűnik a maga szemében a forradalmak századának?” III. Gusztáv államcsínyét ugyan még a szó régebbi jelentése szerint is nevezhették forradalomnak, hiszen az uralkodó nem új helyzetet hozott létre, hanem helyreállította a svéd királyok 1719-ben felszámolt, abszolút hatalmát. Az amerikai függetlenségi háborút is forradalomnak nevezték – csakhogy a történteket úgy is lehetett értelmezni, hogy céljuk az angliai „dicsőséges forradalomhoz” hasonlóan a régi szabadságjogok visszaállítása volt, azaz egy korábbi állapothoz való visszatérés. A Chicagói Egyetem és a Francia Nyelv Nemzeti Intézete közös kutatóprogramjának az 1980-as években közzétett eredményei szerint a XVII. századi szövegekben a „forradalom” szó előfordulásának gyakorisága 0,00083% volt, míg a következő században ez a szám 0,00673%-ra emelkedett. Még jelentősebb eredményre jutott a francia Jean Marie Goulemot professzor, a XVIII. századi irodalom és könyvtörténet kutatója, a Cahiers de lexicologie című folyóirat 1968-as évfolyamában publikált tanulmányában (Emploi du mot „révolution” dans les traductions françaises du XVIIIe siècle des Discours de Nicolas Machiavelli). Machiavelli Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről című művének négy francia fordítását vizsgálta meg. Az 1571-ben kiadott fordításban egyáltalán nem szerepelt a „forradalom” (révolution) szó, az 1664-es új fordításban egyszer, az 1691-ben megjelent, harmadik fordításban pedig kétszer bukkant fel. Az 1782-ben napvilágot látott fordításban viszont huszonöt helyen található meg. Mivel az eredeti szöveg nem változott, e tény arra utal, hogy a fordítók gondolkodásmódja és nyelvhasználata alakult át – a XVII. század végén csak lassacskán, majd a XVIII. század folyamán egyre radikálisabban. Az írástudók gyakrabban és egyre pozitívabb értelemben alkalmazták a „forradalom” szót. Condorcet márki az elhunyt akadémikusokról írott dicshimnuszaiban már azzal magasztalta kollégáit, hogy sok „forradalmat” hajtottak végre saját szakterületükön. (Lásd minderről: Keith Michael Baker: Revolution. In: The French Revolution and the Creation of Modern Political Culture. 2. Volume. The Political Culture of the French Revolution. Szerkesztette: Colin Lucas. Oxford, 1988, Pergamon Press. 41–61. o.) E különös fejlemények a felvilágosodás új látásmódját tükrözik: a kor írói és filozófusai már nem úgy gondoltak a történelmi változásokra, mint őseik, akik szerint valaha volt egy (mitikus, klasszikus vagy éppen keresztény) aranykor, s az emberiség azóta csak hanyatlik. 1687. január 27-én Charles Perrault író először mert nyilvánosan is hangot adni a Francia Akadémia ülésén annak a korábban botrányosnak számító véleménynek, hogy a kortárs alkotók is képesek olyan remekműveket létrehozni, mint a klasszikus ókor művészei. Ez volt az első, óvatos megfogalmazása az európai felvilágosodás egyre jobban megerősödő és elterjedő meggyőződésének, amely szerint a jövő nem lesz alacsonyabb rendű a múltnál, az emberiség pedig képes a fejlődésre. Ettől kezdve vált lehetségessé, hogyha valaki elégedetlen volt saját korával, akkor ne az ideálisnak elképzelt múlthoz való visszatérést szorgalmazza, hanem a megújulást, esetleg egy egészen új világ megteremtését. A felvilágosodás fejlődéssel kapcsolatos, optimista nézeteinek következtében egyes írók, gondolkodók és politikusok hinni kezdtek abban, hogy a változás, a megújulás, a radikális átalakulás nemcsak hanyatláshoz vezethet, hanem fejlődéshez, haladáshoz is. Azt a nézetet kezdték vallani, hogy az államcsínyek, kormányváltások, felkelések, népmozgalmak, társadalmi és politikai válságok az emberiség fejlődését szolgálhatják, s ezért új szemmel néztek bizonyos régebben is előforduló jelenségekre, valamint új értelemben és egyre gyakrabban használtak egy régebben is előforduló szót. Martin Malia amerikai történész furcsa kérdést tett fel forradalomelméleti kötete első oldalán: „Létezik a forradalom mint olyan?” (History’s Locomotives. Revolutions and the Making of the Modern World. New Haven, London, 2006, Yale University Press.) Erre az a válasz adható, hogy a forradalom nem úgy létezik, mint a geológiai vagy biológiai jelenségek, amelyek értelmezéstől függetlenül is tagadhatatlanul vannak. Inkább úgy, mint bizonyos történelmi jelenségek (lázadások, felkelések, politikai összeomlások stb.) egyik lehetséges értelmezése. Ezeket a minden korban és minden kontinensen tapasztalható jelenségeket az európai írástudók egy adott történelmi pillanat optimista légkörében olyan értékekkel ruházták fel, amelyek a gyakran bekövetkező csalódások dacára is sokáig lelkesítő és mozgósító erővel bírtak. A jelentés bővülése 1789 előtt még nem volt pontos erkölcsi tartalma a „forradalom” szónak: jelölhettek vele jónak vagy rossznak, haladónak vagy maradinak tartott jelenségeket is. Általában többes számban használták, valószínűleg abból kiindulva, hogyha a rend egységes, akkor a felfordulás, a változás sokféle lehet. Még Camille Desmoulins is így használta a szót népszerű lapja, az 1789 novemberétől kiadott Les Révolutions de France et de Brabant (Franciaország és Brabant forradalmai) címében. Ráadásul a forradalmakat nem tudatos emberi akciók, hanem előre el nem tervezett események váratlan következményének tekintették, s ezért 1789 előtt még nem jelent meg a szótárakban a „forradalmár” vagy a „forradalmasít” származékszó. A XVIII. század végén már csak egy nagyszabású, mindent megrázkódtató, új politikai fordulatra volt szükség, hogy a „forradalom” szó végleg új jelentésre tegyen szert, és immár jótékony hatású, ellenállhatatlan sodrású megújulást jelentsen. Több történész is úgy vélekedett, hogy e jelentésváltozásra 1789 nyarán került sor. Ennek egyik bizonyítéka XVI. Lajos francia király és La Rochefoucauld-Liancourt herceg párbeszéde volt, amely a hagyomány szerint 1789. július 15-én reggel hangzott el a király versailles-i hálószobájában. „Micsoda lázadás!…” – csóválta a fejét az uralkodó, amikor tájékoztatták a Bastille bevételéről. Mire a herceg udvariasan kijavította: „Ó felség… Mondja így: forradalom!”[1] Mások szerint Mirabeau gróf játszott vezető szerepet az új jelentés elterjesztésében, amikor 1789. október 3-án így szónokolt: „Egy korábban képtelenségnek tűnő, nagy forradalom zajlott le pár hónap alatt előttünk… amely a régi rend hirtelen összeomlását vonta maga után.” Vagyis a „forradalom” jelentésének megváltozása nyomán egy új kifejezés is megszületett: a „régi rend”, amelyet a forradalom felszámol. 1789 nyarán még felfedezhetők voltak a szó régebbi jelentésének nyomai. XVI. Lajosnak ezzel a felirattal akartak szobrot emelni: „A francia szabadság helyreállítója” – ami arra utalt volna, hogy a forradalom visszaállított valamit. De e régi jelentés hamar elveszett, s a forradalom immár a teljesen új alapokon való fejlődés eszméjével, a civilizáció haladásával kapcsolódott össze. Az 1789- ben meginduló átalakulás irányítóinak és híveinek szemében ez a
The list of books you might like
