Az idő is adós tán

527 Pages·2014·3.67 MB·English

Kállay Géza

A NYELV HATÁRAI

Kiadja a Liget Műhely Alapítvány, 2014

Kiadó-szerkesztő:
Horgas Béla – Levendel Júlia – Horgas Judit
Korrektor: Saródi Szilvia
A borítót René Margit tervezte

ISBN 978-615-5419-09-6
Az e-könyv megjelenését az NKA támogatta
TARTALOM

A nyelv határai ................................................................. 5
„Az idő is adós tán?” – idő és önazonosság a Tévedések
vígjátékában ................................................................ 28
„Ember szeme nem hallott olyat”: a mérték megalapozása
Zubolytól Montaigne-ig ............................................ 49
A ládika, a gyűrű és a zálog: a jelentés értelmei A velencei
kalmárban .................................................................... 92
„Lenni vagy nem lenni” és „Cogito ergo sum”: gondolat és
lét a Hamletben és Descartes Elmélkedéseiben ...... 119
„E végső csókban múljak el veled”: szerelem és halál az
Othellóban .................................................................. 163
„Mondjuk hát: melyitek szeret leginkább”: Lear király, Szent
Ágoston, Wittgenstein és a semmi ....................... 213
„Kép szemének, kín szívének”: Macbeth tőre Wittgenstein
Filozófiai vizsgálódásai előtt ..................................... 238
„De végezz, nyelv, némulj, keserű száj”: Athéni Timon és a
visszavont jóság ....................................................... 400
A „leképezés logikája” és a „látás páraváza”: Wittgenstein
Tractatusa és Shakespeare: A vihar ........................ 426
Bibliográfia ................................................................... 496
A nyelv határai*
Lehet, hogy már kezdetben azt kellene mondanom: a nyelv
határait – legalábbis az ember számára – Isten jelölte ki, a Ge-
nezis 11. részében, ahogy erről Bábel tornyának története tesz
tanúbizonyságot. Az emberek együtt akartak maradni, „nevet”
akartak „szerezni” maguknak és építkezni kezdtek. A történet –
figyelemre méltó módon – azt sejteti, hogy ha az emberiség
közös nyelvet beszélne, minden sikerülne: „Akkor azt mondta
az Úr: Most még egy nép ez, és mindnyájuknak egy a nyelve.
De ez csak a kezdete annak, amit tenni akarnak. És most semmi
sem gátolja őket, hogy véghezvigyék mindazt, amit eltervez-
tek”.1 Ekkor dönt úgy az Úr, hogy összezavarja az emberek
nyelvét, és ezzel szétszéleszti őket a földön.
Miért fáj az Úrnak az emberek egyetértése (ami itt szó sze-
rint nyelvi egyet értés formájában jelenik meg), és miért akadá-
lyozza meg, hogy „nevet szerezzenek” maguknak? Bábel törté-
netét általában az emberi gőg és elbizakodottság, a későbbi
tragikus görög „hübrisz” egyik példájaként szokás olvasni. A
Genezis 2. részében Isten megengedte, hogy az ember adjon
nevet minden élőlénynek, sőt igen fontos pillanatban, a párvá-
lasztás idején terel az Úr „mindenféle mezei állatot” és „min-
denféle égi madarat” Ádám elé, hogy hallja-lássa, minek nevezi
el őket, és úgy tűnik, Isten a nevekből tudja meg, megtalálta-e
az ember a hozzá illő társat. Bábelben az emberek már nem a
mezei állatokat és az égi madarakat nevezik el, hanem maguk-
nak akarnak nevet szerezni. Még csak nem is veszik fel Isten
nevét hiába; egyszerűen nem érdekli őket Isten. Ez volna a Bá-

*
E tanulmány „A nyelv határai” c. írás (Liget, 2002/8, pp. 3–18) kibővített, javított
változata.
1
Biblia. Ford. a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának Ószövetségi és
Újszövetségi Bibliafordító Szakbizottsága. Budapest: a Református Zsinati Iroda
Sajtóosztálya, 1975.
5
bel tornyánál elkövetett bűn, az önelnevezés, és a vélhetően
vele járó dicsőségszerzési vágy? Vagy Isten már-már játékos
ötlete – „Menjünk csak le és zavarjuk össze a nyelvüket, hogy
ne értsék egymást!” – a technológiai civilizáció veszélyeinek
első csíráit sejti meg az építkező, immár téglaégető, a „földi
szurkot” habarcsnak keverő emberiség ténykedése mögött? „De
ez csak a kezdete annak, amit tenni akarnak”: majd jön a teljes
gépesítés és elgépiesedés minden környezeti ártalmával együtt,
a számítógép, az e-mail, a gépi fordítás, az egész civilizációt
összekötő, egységes komputer-nyelv, sőt a komputeren előállí-
tott hang, amely majdnem földön túli (vagy kívüli) hangon tu-
datja velem, hogy „A Blaha Lujza tér következik. Átszállhatnak
a 4-es és a 6-os villamosra”. Vagy jön a logika homogenizált
nyelvi rendszere, egy másik hatalmas épületváz, a „világ logikai
építménye”, ahogy Rudolf Carnapnak, a Bécsi Kör egyik filozó-
fusának könyvcíme (Der Logische Aufbau der Welt, 1928) szól.
A logika sokszor mint valami minden természetes nyelv alatt
meghúzódó „univerzális grammatika” jelenik meg, mint az
emberi nyelv „csontváza”, alapja, lényege, logosza, amivel
átlátható formára hozható, ami az értelmes beszéd tárgyának
megtehető, és ezzel az ember talán már a földön színről színre
láthatja az ellentmondás nélkül tudhatót. Adjunk-e ilyen értel-
mezést a bábeli történetben szereplő „egy nyelv”-nek? Vagy
esetleg az ószövetségi szerző annak a tapasztalatnak állít emlé-
ket, hogy még az úgymond „egy nyelvet” (magyart, vagy néme-
tet, vagy spanyolt, sőt bármelyik lingua francát: latint, vagy
angolt, vagy eszperantót) használók sem tudhatják, megértik-e
egymást? Lehet, hogy a nyelvfilozófiai érdeklődésű szerző azt
magyarázza a történettel, hogyan lett az egyet értésből meg-
nem-értés és félre értés? Vagy a történet írója inkább nyelvésze-
ti érdeklődésű volt, és a nyelv homogén természetét tagadó
manifesztót alkotott, tudván tudva, hogy pl. a „magyar nyelv”
elnevezés – ha akkor lett volna – legjobb esetben metafora, mert
számtalan és ráadásul lassan, de biztosan változó részrendszer
alkotja, nyelvjárások és különböző társadalmi rétegek nyelvei, s
6
hogy még az ún. „köznyelv” sem egységes, hanem régiók sze-
rint más és más?
Természetesen nem igemagyarázatra vállalkozom, annyi
azonban bizonyosnak tűnik, hogy a nyelv határai kifejezés sok-
féleképpen értelmezhető. Beszélhetnék a világ nyelveiről, a
nyelvjárásokról, csoportok és rétegek nyelvéről, az egy-egy
személy birtokában lévő nyelvekről és ezek interferenciájáról,
és a nyelvek sokféleségével gyakran szembeállított, sőt vele
szemben kimunkálni igyekezett „egy nyelvről”, amelyről – mint
Carnap kapcsán említettem – sokan gondolták, hogy „tökéletes-
nek” kell lennie, vagyis minden többértelműséget és félreértést
eleve ki kell zárnia. Egy ilyen „ideális nyelv” megalkotásával
persze nem a nyelv határaitól szabadulnánk meg, de legalább
kísérletet tehetnénk, hogy megegyezzünk a nyelv illetékességi
körének tekintetében: eddig és nem tovább. A természetes nyel-
vek, a nyelvjárások és egyéb nyelvváltozatok között fennálló
határokkal természetesen elsősorban a nyelvészet foglalkozik; én
ilyen értelemben nem fogok beszélni róluk, a pontatlanságoktól
és kétértelműségektől mentes „egy nyelvről” azonban igen.
A nyelv határairól úgy is beszélhetünk, mint emberek között
húzódó határokról, s ha a kérdést így értelmezzük, nehéz meg-
mondani, a nyelvben tetten érhető határ ok-e vagy okozat. Arról
van-e szó, hogy az általános elidegenedés közepette a nyelv is
elkopott, vagy inkább arról, hogy a nyelv eleve alkalmatlan
arra, hogy áttörjünk a Másik „falain”? A kérdés nehezen volna
megválaszolható, de ahelyett, hogy azt firtatnám, egyáltalán
értelmes-e, megpróbálom a nyelv társas használata közben fel-
lelhető határok típusait megkülönböztetni.
Határok lehetnek egyes, többé-kevésbé azonos természetes
nyelvet (pl. magyart, angolt stb.) használó csoportok nyelvei
között abban az értelemben, hogy egy kisebb-nagyobb társaság
ki tud zárni egy másikat a dialógusból, le tud kergetni a logo-
szon át vezető útról, ki tud rekeszteni a dia logoszból, a beszél-
getésből, mert például csak a magabiztosság retorikáját engedi
meg, a kételyét nem. Ezt nevezhetjük retorikai nyelvi határnak;
ezzel főként szociológusok, politológusok, ideológiakritikusok,
7
történészek szeretnek foglalkozni. Például Michel Foucault és
követői kimutatták, milyen gondolkodásmód, sőt világnézet
húzódik meg egy-egy csoport retorikája mögött2 – én ezzel itt
megint nem foglalkozom. De az ember és ember között húzódó
nyelvi határról a mindennapok szintjén is bőven van tapasztala-
tunk: gyakran a legjobb indulat mellett sem értjük egymást,
„elbeszélünk” egymás mellett, mint Csehov és Beckett drámái-
nak hősei. Sohasem lehet teljes bizonyosságom afelől, a másik
abban az értelemben használja-e éppen a nyelvet, mint én. Ez
már inkább a filozófia illetékességi köre; az analitikus filozófiá-
ban – amelyről alább lesz szó – például egy időben nagy vita
zajlott, vajon értem-e a másikat, amikor az a fájdalmáról beszél,
ha egyszer az ő fájdalmát bizonyosan nem érezhetem.3 Az ilyen
jellegű kételyről, a nyelv szerepét, sőt határait is feltétlenül
érintő elválasztottságról és a Másik megértéséről lesz szó, de ezt
össze szeretném kötni – elsősorban Ludwig Wittgenstein kap-
csán – a nyelv határának egy további értelmezésével. Ez a filo-
zófiailag leginkább közkedvelt értelmezés, és talán abban a
formájában a legismertebb, ahogyan Wittgenstein fogalmazza
meg a Tractatus Logico-Philosophicus (1921) legvégén: „ami-
ről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”.4 De idézhetném
Shakespeare Macbethjét is, aki a darab IV. felvonásában így
kérdezgeti a vészbanyákat: „Mi dolgotok itt, titokzatos, rút /
Éjféli szörnyek?”, és a Második Boszorkány – Szabó Lőrinc
fordításában – így válaszol: „A kimondhatatlan”. A nyelv hatá-
rainak talán legmagasztosabb értelmezése, hogy van valami a

2
Vö. pl. Michel Foucault „Az eredet hátrálása és visszatérése” című fejezetével
A szavak és a dolgok című könyvben. Ford. Romhányi Török Gábor, Budapest:
Osiris Kiadó, 2000, pp. 368–375.
3
Vö. pl. Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Ford. Neumer Katalin,
Budapest: Atlantisz Könyvkiadó, 1992. §§ 253–258. A Filozófiai vizsgálódásokról
l. elsősorban jelen kötet nyolcadik tanulmányát: „’Kép szemének, kín szívének’:
Macbeth tőre Wittgenstein Filozófiai vizsgálódásai előtt”.
4
Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés. Tractatus Logico-Philosophicus.
Ford. Márkus György, Budapest: Akadémiai Kiadó, 1989. A szövegre nem a lap-
szám, hanem a decimálisan osztott bekezdésszám szerint hivatkozom. Részleteseb-
ben a Tracatusról l. jelen kötet tizedik, utolsó írását: „A „leképezés logikája” és a
„látás páraváza”: Wittgenstein Tractatusa és Shakespeare: A vihar”.
8
nyelven túl, amiről kétségtelenül tudunk, hiszen róla tudunk
beszélni, de nem tudjuk kimondani, mi az. S ahogyan Bábel
története is a pillantásunkat hol vertikálisan, hol horizontálisan
terelgeti, ugyanúgy a kimondhatatlannak is van vízszintes és
függőleges vetülete. Küzdhetünk a kimondhatatlannal, amikor a
Másiknak akarunk valamit kifejezni (ez a horizontális vetület),
amikor úgy érezzük, „gondolatban” olyan jól elterveztük, mit
fogunk mondani, de amikor mégis beszélni (vagy írni) kell,
„nem találunk szavakat”. „Hogyan mondjam el neked, amit nem
lehet, mert szó az nincs, csak képzelet” – ahogy a Képzelt riport
egy amerikai popfesztiválról musical-változatában hallottuk. De
sokszor nem hallgatunk, hanem mégis beszélünk, és nyomorú-
ságos torzképét látjuk viszont annak, amit mondani szerettünk
volna, vagy – a teológus Van Buren metaforájával5 – ki kell
mennünk a „nyelv széleire”: kedvesünknek azt ígérjük, hogy
lehozzuk neki a csillagot az égről, tudatosan „túlzunk”, retorikai
hiperbolákat alkalmazunk. Vagy nem mondunk semmit, mert a
csendet beszédesebbnek érezzük, mint Wittgenstein a Tractatus
végén.
Wittgenstein művének legutolsó mondata inkább a kimond-
hatatlan vertikális értelmezéséhez tartozik, amikor a transzcen-
densről, egy nálunk magasabb értelemről vagy lényről szeret-
nénk beszélni. Nem sokkal Wittgenstein 1951-ben bekövetke-
zett halála után az analitikus új nemzedék – John Wisdom, Peter
Strawson és mások6 – arról tartott konferenciát, egyáltalán le-
hetséges-e Istenről beszélni, és milyenfajta jelentéssel rendelke-
zik az „Isten-beszéd”. A kérdés persze nem új, például megjele-
nik a 15. században Nicholas Cusanusnál, akit éppen ezért Ernst
Cassirer az első „modern” gondolkodónak, a reneszánsz első

5
Vö. Paul M. Van Buren: The Edges of Language. An essay in the logic of a
religion. An interpretation of the language of modern Christianity and its analogies
to puns, poetry and paradox. New York: The Macmillan Company, 1972, különösen pp.
2–19.
6
Vö. Van Buren, i.m., pp. 38–43.
9
filozófusának tekint.7 A kimondhatatlannak ehhez a transzcen-
denshez fűződő viszonyáról esik majd szó, de ezt igyekszem
összekötni egymástól elválasztottságunk, az én és a Másik kö-
zött húzódó nyelvi határ és a Másik megértésének kérdésével.
Először azonban egy sokat vitatott nyelvi jelenség, a névadás, a
megnevezés néhány aspektusának felvázolásával értelmezem a
nyelv határait, hiszen, mint láttuk, Bábel története, sőt, a Gene-
zis második része is ekörül forog.
A bábeli történet kapcsolatot lát „névszerzés” és hatalom, tu-
lajdonképpen névadás és birtokbavétel között. Aminek van
neve, az határozott körvonalakkal rendelkezik, azonosítani tu-
dom, mint ilyen és ilyen oszály(ok)ba sorolhatót. A megnevezés
mindig határokat von a jelenség köré, de jól is néznénk ki, ha
nem így lenne, hiszen semmit sem tudnánk megkülönböztetni
és azonosítani a jelenségek tengerében. A megnevezésen ke-
resztül a dolgok köré vont nyelvi háló azonban nemcsak el,
hanem le is határol; ha valamit egyszer így és így neveztem
meg, azon később pontosíthatok, annak „utána nyúlhatok”, de
„egyszerre” nem tudom többféleképpen megnevezni. A nyelv
eme lehatároló sajátosságával elsősorban a filozófia ún. „konti-
nentális tradíciója”, a német és francia fenomenológia, a belőle
kinövő francia egzisztencializmus és a német hermeneutika,
tehát pl. Husserl, Heidegger, Derrida, Gadamer és mások fog-
lalkoztak.8 Így született meg a nyelv határának egyik lehetséges
értelmezése: a nyelv – mintegy önmagában hordozott – határa a
megnevezés kényszere és a nyelv egyenes vonalú, lineáris ter-
mészete: ez a linearitás hordja magában a veszélyt, hogy a
megnevezést a megragadás, s ezáltal a birokba vétel és a kisajá-
títás gesztusaként értelmezzük. Ha valaminek nevet adtam,
hihetem, hogy ismerem, mert úgy tűnik, már az enyém és sza-
badon rendelkezem vele. Ez a birtokbavétel keltheti bennünk a

7
Vö. Ernst Cassirer: The Individual and the Cosmos in Renaissance Philosophy.
New York: Harper and Row, 1963, p. 10.
8
L. errről részletesen Andrew Bowie kitűnő könyvét: Introduction to German
Philosophy. From Kant to Habermas. Cambridge: Polity Press, 2003, különösen
pp. 181–221 és pp. 246–270.
10