az apostolok cselekedeteiről írott könyv magyarázata

369 Pages·2016·3.45 MB·Hungarian

1

AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEIRŐL ÍROTT KÖNYV MAGYARÁZATA
Írta: Dr. Lenkeyné dr. Semsey Klára professzor (Victor János és Cseri Kálmán
gondolataival)
Bevezetés
A könyv helye az Újszövetségben, neve, szerzője; az egyházi atyák
bizonyságtétele.
Az ApCsel a kanonizálás folyamán két jelentős, különböző műfajú iratcsoport
közé került. Az evangéliumok és az apostoli levelek fényének árnyékában
húzódott meg. Hosszabb időnek kellett eltelnie, amíg az egyház felfedezte
jelentőségét. Az első igehirdetők közül alig van valaki, aki magyarázatot írt
hozzá. Origenes is csak 17 homíliát írt róla. Chrysostomus az első, aki a könyv
értékét felfedezte és azt nagy buzgalommal másokban is igyekezett
tudatosítani: 55 homíliát írt róla. Ha jelentősége nem is, de maga a mű már az 1.
század végén ismert, hiteles iratnak számít. Az egyházi atyák is így hivatkoznak
rá műveikben. Az 1. Kelemen levél, Antiochiai Ignatius, Barnabás levele, a
Didache, Hermas Pásztora, Polykarpus, a 2. Kelemen-levél, Justinus Martyr
ismerik és idézik az ApCsel-t. Az újszövetségi kánon bevett, elismert iratai közé
számít Keleten és Nyugaton egyaránt, a kánonalkotási kísérletek kezdetétől
fogva. A címet nem a szerző adta művének. Ha volt is a könyvnek eredetileg címe
vagy felirata – amiről semmit nem tudunk –, akkor az más volt, mint a ma ismert
cím. A szerző számára ugyanis az „apostolok” elnevezés a „tizenkettőt”
jelentette. Ebben a könyvben pedig olyanokról is szó van – sőt a könyv nagy
részében olyanokról van szó –, akik nem tartoztak a „tizenkettőhöz”. A könyv
egyébként Lukács evangéliumának a második kötete: jelenlegi címét akkor kapta,
amikor a kanonizálás folyamán – műfajára való tekintettel – elszakadt az első
kötettől. Ez a cím a 2. század elejének gondolkodását tükrözi: Péter és Pál
tekintélyére utal. A könyv szerzője Lukács, a harmadik evangélium írója. A
szélsőséges kritikai iskolák ugyan Lukács szerzőségét még az ún. „személyes
tudósítás”/„Wir-Bericht” esetében is megkérdőjelezik, azonban feltételezéseik
nem bizonyíthatóak, és az érveik nem meggyőzőek. Lukács Antiókhiából
származó, rendkívül képzett szír keresztyén. Személyéről csak annyit tudunk
meg a ránk maradt iratokból, amennyi missziói munkásságával összefügg. Pál
munkatársa, Troászban csatlakozott hozzá, az események egy tekintélyes
részének szemtanúja (ApCsel 16:10–17; 20:5–12; 21:1–18; 27:1–8.16.) Pál a
leveleiben szeretettel emlékezik meg róla. Lukács Rómába is elkísérte az
apostolt, és mellette maradt (Kol 4:14; Filem 24; 2Tim 4:11).
2

A könyv szövege, nyelve, stílusa, műfaja.

A Nestle-féle kiadásban az ApCsel az egyiptomi szöveg alapján van előttünk. A
szövegkritikai apparátus a jelentősebb eltéréseket is közli, elsősorban a nyugati
szövegvariánsokat. Mivel az egyiptomi és a nyugati szövet közt terjedelmét és
stílusát tekintve lényeges különbség van, némelyek a különbségeket azzal
próbálják megmagyarázni, hogy maga a szerző hagyományozta kétféle
változatban a művet. Mások a nyugati szöveget az egyiptomi szöveg
parafrázisának tekintették. Voltak azonban olyanok is, akik a nyugati szöveget
tekintik az ApCsel-szöveg eredeti formájának. Ma általában az egyiptomi
szöveget tekintik a szövegkritikusok az ApCsel alapszövegének. Ennek egy
simább, javított, de a lényeges kérdésekben semmi többletet nem nyújtó
formája, egy tudós kéztől származó parafrázisa a nyugati szöveg. A könyv nyelve
igen jó koiné: az Újszövetségben csak a Zsid nyelve képvisel magasabb irodalmi
szintet. Érezhető a könyvön, hogy korának művelt embere szólal meg benne.
Ismeri és használja kora nyelvének kifejezéskészletét, azonban mindig
alárendelve a mondanivalónak. A nyelv Lukács esetében a hűséges bizonyságtétel
eszköze. Szókincse elég jelentős érintkezést mutat Iosephusszal,
Plutarchosszal, Lukianosszal. Stílusa a bizonyságtétel alázatos eszköze. Nem
idealizál, hanem sokkal inkább dramatizál: az eseményeket a maguk eredeti
ízének érzékeltetésével, minden szépítés nélkül igyekszik visszaadni., a
feszültségi pontokra irányítva olvasói figyelmét. Tudatosan ügyel arra, hogy
ugyanaz az esemény másként hat különböző szituációkban, ezért minden
eseménynek azt a jelentőségét igyekszik érzékeltetni, amelyet az az új szituáció
által nyert. Műfaja páratlan az újszövetségi irodalomban. Az írásmagyarázók egy
része ugyan Lukács mindkét művét evangéliumnak tekinti: az ApCsel a Szentlélek
evangéliuma. Mások az első keresztyén egyháztörténetet látják benne. Mindkét
álláspontnak igaza van. Az ApCsel történeti eseményről számol be, és igénybe
veszi a korabeli történetírás eszközeit, alkalmazkodik a kor irodalmi
termékeinek formai kellékeihez (ld. Lk), azonban ebben a keretben egy speciális
történeti-teológiai szemlélet érvényesül. A könyv bizonyságtétel a feltámasztott
és megdicsőült Krisztusról, aki a Szentlélek által, emberi eszközök
igénybevételével munkálkodik az egyházban és általa a világban. Az ApCsel
bizonyságtételének megfogalmazásában Lukács szabadabb mint az
evangéliumában (ld. Lk). Ami az események lényegét illeti, hűséges a
történtekhez, egyébként nem ragaszkodik egyetlen esemény szó szerinti
ismétléséhez sem (9. r; 22:4; 26. r.). Szabadon kezeli anyagát, variál anélkül,
hogy a történet lényegét, eredeti értelmét megváltoztatná. Az ApCsel távolról
sem öleli fel az apostoli kor egyházának történetét, csak arról számol be, ami a
könyv céljának megfelel. Az evangélium munkásai közül egyiknek sem kíséri végig
3

a munkásságát. Az kerül előtérbe, aki az Isten világméretű missziói munkája
kibontakoztatásának egy-egy újabb szakaszában az ő emberi eszköze.
A könyv anyaga, forrásai, szerkezete, célja.

Az ApCsel anyaga három nagy csoportba osztható: a) nagyobb, összefüggő
beszédek, melyek szerkezete a következőképpen alakul: 1. Bevezetés, amely a
szituációhoz kapcsolódó mondatokat tartalmaz. 2. Igehirdetés Jézus életéről,
haláláról és feltámadásáról. 3. Az apostolok bizonyságtétele, akik Jézus
munkájának szemtanúi voltak. 4. Az írásidézet, amely Isten kijelentésének
idézése révén az ígéretek beteljesedését bizonyítja. 5. Felszólítás megtérésre;
b) az ún. summáriumok, vagyis az egyház életének összefoglaló jellemzései; c)
Lukács szerkesztő és értékelő munkájának eredményei. Forrásairól semmiféle
felvilágosítást sem ad. Ez az ókori historikus esetében egyébként sem feltűnő.
Lukács anyagának egy részét Palesztinában gyűjtötte össze szemtanúk
beszámolója alapján. Itt esetleg írásos feljegyzésekhez is hozzájuthatott. Fülöp
és a jeruzsálemi gyülekezetek tagjai sok értékes adattal szolgálhattak. Komoly
írásos források használata nem mutatható ki az ApCsel-ben, csupán az ún.
„személyes tudósítás” („Wir-Bericht”). Azonban ennek maga Lukács a szerzője,
így csak arról van, szó, hogy feljegyzéseit a kutatómunkája eredményeként nyert
anyaggal együtt az egységes művé szerkesztette. A kritikai iskolák álláspontja
szerint az ApCsel írásos forrásokra vezethető vissza. Ez a stílusából csupán
azért nem érezhető, mert a mű szerzője szabadon átdolgozta forrásait. A
kritikai irányzatok mai álláspontja alapján a könyv anyaga a következő forrásokra
vezethető vissza. Első felében szóhoz jut egy jeruzsálemi-cézáreai (ApCsel 3:1–
5:16; 8:5–40; 9:3–11.18; 12:1–23) legendás elemeket tartalmazó (2:5–17:42), és
egy antiókhiai-jeruzsálemi forrás (6:1–8:4; 11:19–30; 12:25–15:35). A könyv
második felében a „személyes tudósítás” és az útinapló a szerző forrása. A könyv
szerkezete művészi. Két nagy részre tagolódik. Az első rész eseményeinek
színhelye Jeruzsálem, Samária és Cézárea. A második rész eseményeinek
színhelye Palesztina mellett a Római Birodalom számos kisebb nagyobb városa és
Róma. Az első nagy egység az ősegyház életét ábrázolja, az egyház életének azt
a szakaszát, amelyet a törvényhez alkalmazkodva Izráel keretei között élt meg.
A második Pál apostol missziói munkásságát, az egyház életének azt a szakaszát
tartalmazza, amelyben az előző, előkészítő jellegű események után kialakult az
egyház életének új rendje: a jeruzsálemi apostoli gyűlés szellemében szabaddá
lett a nomizmustól. Az új tartalom új kereteket igényelt és nyert (Mk 2:21–22).
A könyv felépítése az egyház életének eseményeit tükrözi Jézus
mennybemenetelétől Pál apostol római munkásságáig. Minden egyes esemény
magában hordja a következő csíráját, jelzi és előkészíti a következőt. Az
4

ellentétes pólusok találkozásából kirobbanó feszültség az egyház életének egy-
egy új szakaszát indította el. Az Izráel és az ősgyülekezet, a héberek és
hellénisták, a zsidókeresztyének és pogánykeresztyének közt támadt ellentétek
szükségessé tették a problémák mérlegelését és megoldását. Az egyház élete
teológiát szült, a teológia alakította az életét. Isten úgy munkálkodik, hogy az
emberi tényezőből adódó zavaró mozzanatok által is tervét juttatja előbbre. A
könyv célja a Jézus missziói parancsa szerint való missziói munka útjának
szemléltetése. Az ApCsel elbeszéli, hogy a Jeruzsálemből kiinduló misszió
Júdeán és Samárián át az akkor ismert világ centrumába, Rómába is eljutott. Azt
a nagy teológiai fordulatot is szemlélteti – mely az ősegyház és missziói munkásai
számára egyaránt meglepő volt –, hogy Isten kilépett az ószövetségi Izráel
keretei közül, és a pogányokhoz fordult szabadítása üzenetével, a pogányok be is
fogadták. Istennek ez a tette készíti elő Izráel sorsának megoldódását (Róm 9–
11). A szerző a mű központi gondolatának szem előtt tartásával szelektálja a
rendelkezésére álló anyagot, és csak arról szól, ami célkitűzését előbbre viszi. A
könyv befejezése szokatlan, de céljának megfelelő. A mű eljutott az egyház
élete új, nagy korszakának ábrázolásáig. A könyv azok előtt tűnik
befejezetlennek, akik központi gondolatát nem ismerik vagy nem vállalják. Lukács
két írása az üdv-történet három nagy korszakát ábrázolja: Izráel, Jézus és az
egyház korát. Megmutatja, hogy az ígéret és az ígéretek beteljesedésének kora
szervesen kapcsolódik egymáshoz. A törvényes ígéret korát az ígéretek
beteljesedésének kora követi: Isten országának hirdetése (Lk 16:16) Jézus által,
majd az egyház kora a Lélek ajándékozása, a világmisszióhoz szükséges erő
közvetítése által. Jézus megjelenése kapcsolja össze Izráel és az egyház
korszakát.
A könyv keletkezési helye és ideje.
A kutatások eredményeinek mérlegelése után az látszik elfogadhatónak, hogy az
ApCsel Rómában keletkezett Kr. u. 80-ban.
A könyv tartalmai felosztása:
I. A SZENTLÉLEK ELJÖVETELÉNEK ELŐZMÉNYEI
1. Visszapillantás és búcsúzás (1:1–8). 2. Jézus mennybemenetele (1:9–14). 3. Az
apostoli kör kiegészítése, Júdás helyének betöltése (1:15–26).
II. A SZENTLÉLEK ELJÖVETELE ÉS MUNKÁJÁNAK KÖVETKEZMÉNYEI
1. A szentlélek kitöltése (2:1–13). 2. Péter igehirdetése (2:14–41). 3. Az első
gyülekezet élete (2:42–47). 4. Péter meggyógyítja a sántát (3:1–10). 5. Péter
második igehirdetése (3:11–26). 6. Péter és János a Nagytanács előtt (4:1–22). 7.
A gyülekezet imádsága (4:23–31). 8. Testvéri közösség a gyülekezetben (4:32–
5

37). 9. Anániás és Szafira (5:1–11). 10. Az apostolok gyógyításai (5:12–16). 11. Az
apostolok fogsága és szabadulása (5:17–42). 12. A szolgálat megosztása; új
munkások kerülnek az apostolok mellé (6:1–7). 13. István munkálkodása és
letartóztatása (6:8–15). 14. István beszéde (7:1–53). 15. István megkövezése
(7:54–60). 16. A jeruzsálemi gyülekezet üldözése (8:1–3). 17. A samáriaiak
megtérése (8:4–25). 18. Az etiópiai főember megtérése (8:26–40). 19. Pál
megtérése (9:1–19a). 20. Pál Damaszkuszban és Jeruzsálemben (9:19b–31). 21.
Péter Liddában és Joppében (9:32–43). 22. Kornéliusz megtérése (10:1–48). 23.
Péter beszámol a pogányok közt végzett munkájáról, bemutatja munkája
hátterét (11:1–19). 24. Az antiókhiai gyülekezet alapítása (11:19–26). 25.
Különböző helyeken, de egymásért gyűjtenek adományokat (11:27–30). 26.
Heródes Agrippa kegyetlenkedése és halála (12:1–25).
III. AZ EVANGÉLIUM ÚTJA A FÖLD VÉGSŐ HATÁRÁIG

a) Az első missziói út (13:1–15:35).

1. Barnabás és Pál kiküldése: a ciprusi út (13:1–12). 2. A pizídiai Antiókhiában
(13:13–52). 3. Ikóniumban (14:1–7). 4. Lisztrában (14:8–21a). 5. Visszatérés
Antiókhiába (14:21b–28). 6. A jeruzsálemi apostoli gyűlés (15:1–35).
b) A második missziói út (15:36–18:22).
1. Pál és Barnabás útjai elválnak (15:36–41). 2. Gyülekezeti látogatások és új
munkára szóló megbízatás (16:1–10). 3. Filippiben (16:11–40). 4. Thesszalonikában
(17:1–9). 5. Béreában (17:10–15). 6. Athénben (17:16–34). 7. Korinthusban (18:1–
17). 8. Pál körútja, a gyülekezet építése (18:18–22).
c) A harmadik missziói út (18:23–21:14).
1. Pál gyülekezeti látogatásai; Apollós Efézusban (18:23–28). 2. Pál Efézusban
(19:1–22). 3. Efézusi tüntetés Demetriusz lázítása nyomán (19:23–40). 4.
Görögországban (20:1–6). 5. Troászi istentisztelet (20:7–12). 6. Troászból
Milétoszba (20:13–16). 7. Pál elbúcsúzik az efézusi vénektől (20:17–38). 8.
Milétosztól Cézáreáig (21:1–14).
d) Isten igéje nincs bilincsbe verve (21:15–28:31).
1. Jeruzsálemben (21:15–26). 2. Pál elfogatása (21:27–40). 3. Pál beszéde
Jeruzsálem népéhez és ennek következményei (22:1–30). 4. Pál a Nagytanács
előtt (23:1–11). 5. A zsidók összeesküvése Pál ellen (23:11–15). 6. Pál unokaöccse
jelenti az összeesküvők tervét (23:16–22). 7. Pált Cézárába kísérik (23:23–35).
8. Pált Félix előtt vádolják (24:1–9). 9. Pál védőbeszéde (24:10–21). 10. Pál és
Félix (24:24–27). 11. Fesztus Jeruzsálemben (25:1–5). 12. Pál a császárra
hivatkozik (25:6–12). 13. Agrippa király látogatása Fesztusznál (25:13–22). 14.
Fesztus üdvözli a vendégeket és megnyitja a gyűlést (25:23–27). 15. Pál Agrippa
és Fesztus előtt (26:1–32). 16. Útban Róma felé (27:1–44). 17. Málta szigetén
6

(28:1–10). 18. Máltától Rómáig (28:11–16). 19. Pál Rómában (28:17–31).
Irodalom.
W. Bauer: Wörterbuch zum N. T. 5. Aufl. – Berlin 1958. Feine-Behm-Kümmel:
Einleitung in das N. T. 13. durchges. Aufl. Berlin 1965. W. Michaelis: Einleitung in
das N. T. 2. umgearbeite Aufl. – Berlin 1954. Varga Zs.: Újszövetségi bevezetés
(teológiai akadémiai hallgatók használatára készített stencilezett jegyzet)
Debrecen 1956. O. Bauernfeind: Kommentar und Studien zur Apostelgeschichte.
Tübingen 1980. W. Barclay: Apostelgeschichte. – Wuppertal 1986. H. W. Bayer:
Die Apostelgeschichte (Das N. T. D. 5. Bd). 8. Aufl. – Berlin 1959. W. de Boor:
Die Apostelgeschichte. – Wuppertal 1982. H. Bruns: Das Neue Testament 5.
Aufl. Basel 1961. H. Conzelmann: Die Apostelgeschichte (Handbuch zum N. T. 7.)
– Tübingen 1963. H. Haenchen: Die Apostelgeschichte (Kritischexegetischer
Kommentar über das N. T. 10. Aufl.) – Göttingen 1956. H. J. Holtzmenn: Die
Synoptiker – Die Apostelgeschichte (Handbuch zum T. 1.). 2. Aufl. – Freiburg
1892. C. V. Lechler: Die Apostelgeschicte (Lange, Bibelwerk N. T. 5.) 4. Aufl. –
Leipzig 1881. R. Pesch: Die Apostelgeschichte. 1–2. Zürich 1986. G. Schille: Die
Apostelgeschichte das Lukas. – Berlin 1984. Evangelische Verlagsanstalt. Theol.
Handkommentar z. N. T. 5. U. Smidt: Die Apostelgeschichte. Bibelhilfe für die
gemeinde. – Berlin 1951. G. Staehlin: Die Apostelgeschichte. – Göttingen 1975.
Vandenhoeck-Ruprecht. NTD. 5. Varga Zs.: Az Apostolok Cselekedeteiről írott
könyv magyarázata (teológiai akadémiai hallgatók használatára készítet jegyzet)
– Debrecen 1953.
Csel. I. RÉSZ
Csel. 1,1–8. Visszapillantás, és búcsúzás.

A szerző visszatekint előző munkájára: Jézus Krisztus búcsúzik tanítványaitól.
Lukács műve második kötetét az első rész rövid tartalmi összefoglalásával vezeti
be. Ez az összefoglalás bemutatja azt a szerves kapcsolatot, amely az egész
Újszövetség több mint negyedrészét kitevő két műve, Lukács evangéliuma és az
Apostolok Cselekedetei között van. Az apostolok tetteinek Jézus Krisztus
munkája az előzménye és alapja. Jézus Krisztus munkáját – rendelkezése szerint
– az apostolok tettei követik. A megdicsőült Krisztus tanítványai által
munkálkodik.
1–3. Bevezetés.
A szerző műve második kötetét – éppen úgy, mint az elsőt – Theophilosnak
(Istenszerető) ajánlja. Az ókori írók szokásaihoz alkalmazkodik műve
7

bevezetésének megszerkesztésében. A „Theophilos”-t többnyire „fedőnévnek”
tartják, és Flavius Clemens-t, az előkelő római konzult sejtik mögötte.
Theophilos a kor igényeinek megfelelő formában kapja kezébe a Krisztus
munkájával foglalkozó két művet. A kortárs forma útkészítés az evangéliumi
tartalom számára.
Az első mű rövid tartalmi összefoglalása a második tartalmára utal. A részlet
középpontjában a jövő munkásai állnak: az apostolok. Isten döntése, Jézus
választása alapján lettek Isten országa munkásai. Isten elhatározása állította
Izráel élére Mózest (2Móz 3), Ő választotta ki Dávidot (1Sám 16:12), az Ő
döntése előzte meg a próféták szolgálatát (Jer 1:5). Tanítványai sem azok
lettek, akik maguk ajánlották magukat (Lk 9:57–62), hanem azok, akiket Jézus
hívott el (Lk 6:12). Maga mellett neveli őket. Személyes kapcsolatra van szükség
ahhoz, hogy a tanítványok Krisztus szerint való személyisége kialakuljon; tanúivá
lehessenek földi élete eseményeinek, váltságot szerzett halálának, a halálon
diadalmaskodó életének és a feltámadást követő jeleknek. Az „apostol”
megnevezés, az apostoli cím a 12-t illeti meg. Közülük esett ki Júdás, akinek a
tisztét más veszi át (ApCsel 1:13–26). Az „apostol” meghatározás az egyház
életével kezdődő időszakban használatos (ApCsel 6:5; 9:15; 13:7). A
feltámasztott Jézus negyven napot fordított tanítványai nevelésére. Ő is
negyven napig készült messiási munkájának megkezdésére a pusztában (Mt 4:2
par.). A negyven Izráel történetében többször előforduló szent szám: Mózes
negyven napig volt a Sínai-hegyen Izráel negyven évig vándorolt a pusztában. A
negyvenes szám azonban arról is beszél, hogy Jézus feltámadása után pontosan
meghatározható ideig volt tanítványaival együtt. Ez a tény leleplezi és
lehetetlenné teszi azokat a tévtanítókat, akik arra hivatkoztak, hogy közvetlenül
Jézustól nyerték tanításukat. Krisztus nem éveket, hanem napokat töltött
feltámadása után a földön. A tanítványok nagykorúságra nevelésének ideje ez a
néhány nap. Arra tanítja őket, hogy ha nincs látható módon köztük, akkor is velük
van, velük él. Feltámadása tényét azzal erősíti meg, hogy többször megjelenik
köztük. Mikor együtt van velük, küldetésükről szól. Azzal erősíti hitüket, hogy
élő Úrként jelenik meg köztük, és úgy szilárdítja meg reménységüket, hogy
dicsőséges testben válik láthatóvá. A tanítványok előtt evett és ivott (Lk 24:31–
43). Testi formában való megjelenéseinek sorozata bizonysága annak, hogy Jézus
feltámadása valóság. A tanítványok tapasztalatának objektív alapja van. Jézus
megjelenéseit nem írja le egyenként a mű szerzője: tömören összefoglalja
ezeket. Ilyen összefoglalások – szaknyelven summáriumok – sorozatosan
fordulnak elő a műben, mint ahogyan arról a könyv bevezetésében is szó van.
Lukács így érzékelteti, hogy nem mindenről számol be. Sokkal több esemény
történt annál, amennyit ő közöl. Ez az időszak – amelyben Jézus kereszthalála
után mint feltámadott van jelen a tanítványi körben – még hozzátartozik Jézus
földi idejéhez, földi munkásságához. Isten országának dolgai, tartalma, az, amit
8

Jézus meghirdetett és megjelenített, mindaz, amiről Lk evangéliuma tudósít,
alapja és előkészítése annak ami a tanítványokra vár. Az Isten országáról szóló
evangélium hirdetése összekapcsolja Jézus és az apostolok korát, kontinuitást
jelent a Jézus fellépésével kezdődő és az apostolok munkájával folytatódó idő,
az egyház kora között.

Mindazoknak, amiket ebben a szent iratban „az apostolok cselekedeteiről"
olvashatok, megvoltak a nélkülözhetetlen előzményei azokban, amiket „első
könyvében", az ő Evangéliumában Lukács is feljegyzett.

Lejátszódott már Jézus földi működése: „amiket kezdett cselekedni és tanítani",
míg testben itt járt az emberek között. Ennek emlékezete élesen belevésődött sokak
leikébe, akik öt látták és hallották. Megtörtént az a kijelentés, amelyet Isten őáltala
adni akart. (1.)

Mindennek voltak már hivatott bizonyságtevői is: voltak „apostolok". Nem
maguktól vállalkoztak erre a szerepre, nem is mások kérték fel őket arra. Maga
Jézus „választotta ki őket Magának" és Ö „adott nékik parancsokat Szentlélek által"
szolgálatuk elvégzésére. (2.)

És megtörtént a feltámadás csodája: élő Uruk volt a bizonyságtevőknek.
„Szenvedése után sok jel által" bizonyosakká tette övéit, hogy nem csak emlékeik
révén van közük Őhozzá, hanem élő közösségben lehetnek Ővele és tovább
tanulhatják Tőle „az Isten országára tartozó dolgokat". (3.)

Mi hiányzik hát ahhoz, hogy a mi napjainkban is folytatódjanak azok a történetek,
amelyekről ez az irat szól?

4–5. Jézus útmutatása és a Szentlélek ígérete.
Utolsó alkalommal van együtt Jézus tanítványaival (Synalizomenos: a
synalizesthai-ból „együtt eszik sőt” – „egy asztalnál ül”, vagy „egybegyűl”.) Úgy
van velük akkor is, mint eddig bármikor: készíti őket a jövőre. Isten
Jeruzsálemben kezdi minden népre kiterjedő üdvözítő munkáját. Itt kell
megvárni a munkára szólító jelet és erőt. Az Ószövetség népének szent városa
lett az Újszövetség népének a bölcsője. Jézus atyja ígéretét erősíti meg. Már
kereszthalála előtt szólt a másik Vigasztalóról, az Igazság Lelkének eljöveteléről
(Jn 14:16–17), most Keresztelő János mondatával hirdeti meg az ígéret
9

beteljesedését. Sajátjaként vállalja Keresztelő János próféciáját. A
tanítványoknak ugyanarra az erőre van szükségük, amivel Jézus földi életében
járt. Munkájuk feltétele a Szentlélek elnyerése. Emberi buzgóság, lelkesedés,
még a Jézus közelében eltöltött néhány év sem elég ahhoz, hogy a rájuk bízott
munkát elvégezhessék. Mennyi erőre van szükségük. Keresztelő János a szolgai
formában megjelent Krisztus számára készítette fel Izráelt, a tanítványok a
dicsőségben eljövendő Krisztus számára készítik fel a messiási gyülekezetet.
Lukács újra egy summárium jellegű összefoglalás után kapcsolja össze a kisebb
egységeket.

Jézus messiási munkájának kezdetéhez tartozott János keresztsége (vö. ApCsel
1:22; 10:37; 13:24; 19:4; vö. Lk 3:23; 16:16), amely vízzel történt (Lk 3:16). E
korszak végét jelenti a mennybemenetel napja (ApCsel 1:2.22). Az egyház
életének kezdetét az apostolok és az első gyülekezet Lélek által való
keresztsége jelenti (ApCsel 2:1–4; 11:15k.). A két korszak közti különbséget az
érzékelteti, hogy az elsőben egyedül Jézus részesült a Szentlélekben, a
másodikban a Lélek kitöltetett minden testre (ApCsel 2:17c = Jóel 2:18). Először
az apostolokra és a mellettük álló népre, később a pogányokra is (ApCsel 10:44k.;
11:15). János csak vízzel keresztelt, így Jézus tanítványai is csak vízzel
keresztelkedtek meg (Lk 3:21; 7:29), Jézus viszont János által már nemcsak a
vízkeresztségben részesült, hanem magától az Atyától kapta a Szentlelket (Lk
3:22; 4:1; 14:18; ApCsel 10:38). János úgy hirdette Jézust, úgy tett bizonyságot
róla, mint aki Lélekkel és tűzzel keresztel (Lk 3:16). A Lélek ígérete – mit már
János is meghirdetett – most Jézus részéről ismétlődik meg. Új korszak a
küszöbön: a Lélek kitöltetése a közeli napok eseménye.

Nagy küldetés várt az apostolokra. De egyelőre mégis azt a parancsot kapják a
feltámadott Jézustól, hogy „ne menjenek" szerte világgá, hanem csöndesen
együttmaradva „várják be" az elkövetkezendőket. Sok volt az elvégzendő munka és
drága volt az idő. De mégis rossz gazdálkodás lett volna elhamarkodott lendülettel
elébevágni Isten terveinek. Nem az emberi sietségen, hanem az engedelmességen
fordul meg Isten ügyének előmenetele ebben a világban. És néha a várakozást
parancsolja azoknak, akiknek minden vágyuk az, hogy Őneki szolgáljanak.

A Szent Lélek ajándéka volt az, aminek elnyerését meg kellett várniuk az
apostoloknak. Még nem teljesedett be rajtuk „az Atyának ígérete", amelyben
bízni Jézus megtanította őket: a Szent Lélekkel való az a „megkereszteltetés",
amely sokkal többet ad, mint a „vízzel" való. - Amíg Jézus velük volt láthatóan és
10

még föltámadása után is meg-megjelent nekik, csak előkészületben volt számukra
az Istennel való az a belső közösség, amely már egészen láthatatlan műve és
ajándéka a Szent Léleknek. És ennek ereje nélkül hogyan végezhették volna szol-
gálatukat?

Azóta beteljesült ez az „ígéret" és részem lehet benne!

6–8. A tanítványok félreértik Jézus beszédét, ezért újra foglalkozik a
kérdéssel.

A tanítványok arra gondolnak, hogy elérkezett az izráeli királyság
helyreállításának ideje. Politikai hatalomra gondolnak, körülményeik
megváltoztatására számítanak. Gondolkodásmódjuk testi, szűklátókörű, önző és
még mindig nacionalista. Ők csak Izráelre gondolnak, pedig az Úr üdvtervében a
népek is benne vannak, és ezt a próféták már évszázadokkal Jézus megjelenése
előtt igyekeztek tudatosítani népük tagjaiban (Ézs 49:6). Az ország
helyreállítása megtörténik, Isten országa azonban nemcsak Izráelé, hanem a
népeké is. Az üdvösségben Izráel és a népek fiai együtt részesülnek. Az „Úr”
megszólítás Lk evangéliumában is gyakran szerepel, de különösen a húsvéti
bizonyságtételben gyakori (Lk 24:3.34). Jézus tanítványai szűk látókörű nézeteit
igyekszik kijavítani. Illúzióikat eloszlatja, és a realitás talajára állítja őket. Újra
úgy beszél feladatukról, hogy előbb arról szól, ami nem az ő dolguk. Isten, az
Atya az idő ura. Kijelentést adott az egész korszak és a különböző alkalmak
tartalmáról (Mt 10; 2Tim 3:1–9), de magának tartja fenn az üdvtörténet még
hátralévő eseményei megvalósulásának az időpontját (Mt 24:36): vannak titkok,
amelyek az Úréi. Isten dicsőséges uralkodása kezdetének és az Úr
visszajövetelének időpontja is ezek sorába tartozik. Semmiféle konkrét
időpontot nem jelentett ki, nem határozott meg. Erről nem tájékoztatta
tanítványait, éppen ezért célt tévesztett minden számítgatás. Csődöt mond
minden olyan vállalkozás, amely olyan dologról akar ismereteket közölni, amiről az
Úr nem tájékoztatta tanítványait, sőt kifejezetten tiltotta a velük való
foglalkozást. A tanítványok feladata nem az, hogy az Atya hatáskörébe tartozó
időpontokat kutassák, hanem az, hogy jól éljenek azzal az alkalommal, amit az
Atya már elhozott. Felismerjék, vállalják és végezzék a maguk sajátos munkáját.
Munkájuk tartalma a feltámadt Jézusról való bizonyságtétel. Munkaterületük az
egész lakott föld Jeruzsálemből kiindulva. A munka feltétele a Szentlélek
elnyerése. Jézus válaszának pozitív része először ismétli meg a Szentlélek
ígéretét. A Szentlélek elnyerése felhatalmazást jelent az apostoli tiszt
gyakorlására. Az apostoli bizonyságtétel tartama nem az üdvtörténet végső nagy
eseményének az előrejelzése, hanem annak az erőnek, amit a Lélek által nyernek,